A főszerkesztő
A főszerkesztő
Purjesz Lajos abban a korszakban kezdte a hírlapírást, amikor az elkeseredett magyarok régi, pörös irományaikkal, zsíros okirataikkal és egyéb ópapirosaikkal Kossuth Ferencet keresték fel.
Hál’ istennek, hazajött Kossuth fia, most már lesz valaki, aki nemcsak a rejtegetett Kossuth bankókat váltja be, hanem a nemzedékről nemzedékre őrizgetett igazságokat, követeléseket, jogokat, hagyományokat is készpénzzé teszi.
Kossuth Ferenc az Egyetértés főmunkatársa volt; a Papnövelde utcai ódon egyemeletes barokk palotába fordult be délutánonként, a hátán kétgombos, derekától szárnyasra metszett felöltőjében, amilyen kabátot az idő tájt azok az úriemberek viseltek, akik az elhízástól félnek. Még nagy reménykedéssel kísérik pókhálós tekintetükkel lépteit e férfiúnak azok a magyarok, akikkel valamely igazságtalanság történt Kossuth Lajos „királyunk” óta vagy Kossuth apánk miatt. (Csak a dugóhúzó eszű magyarok, akik furfangosan szokták dolgaik keresztülvitelét előkészíteni, fordulnak leveleikkel az Olaszországban maradt másik Kossuth fiúhoz, Lajos Tivadarhoz, mert azt hiszik, hogy ez a talián vasútmérnök nincs annyira elárasztva a múlt idők bélyeges papirosaival. Sajátságos, hogy a nők többnyire Lajos Tivadarhoz intézték kérelmeiket.)
A fiatal Purjesz Lajos ebben a kispaposan adjusztált, jól sepert utcában hallgatja az egyetemi templom harangjait (és külsejében ő maga is hasonlatos egy szelíd, szőke kispaphoz, csak a kék reverenda hiányzik róla), valamint hallgatja a bolthajtásos szobákban Csávolszky Lajos asztmatikus, recsegő, indulatos parancsszavait, amint ez a karikalábú, farkasszakállú, epeszínű arculatú férfiú rabszolgái, a munkatársak fölött rendet tart. (Az újságíró legenda szerint egyszer még Kossuth Ferenccel is gorombáskodott, mire aztán a kormányzó fia otthagyta az Egyetértés-t.)
Ez a régi Egyetértés kezdte újságíróvá nevelgetni a későbbi főszerkesztőt, és ez a nevelés mindvégig megmutatkozik P. L. pályáján, mint ahogy nem lehet levetkezni a debreceni kollégiumi, a régi ludoviceumi, a piaristai és a nyíregyházi Kossuth-főgimnáziumi nevelést életünk bevégeztéig. (Hajdanában, amikor a jezsuiták még a kardforgatásra is325 tanították az Esmond Henrikeket, az első vágásnál megismerődött a jó páterek tanítása).
Csávolszky Lajos üzleti sikertelenségeit, vakmerő spekulációit, hazard elhatározásait magyarázhatja az utókor, ahogyan akarja… bizonyosan nem felejtik vala ott ismeretlenül haldokolni a zuglói lóistállóban, hacsak néhány darab is megmarad tömeges vasútrészvényeiből, városligeti telkeiből (mert hiszen az ő korában élte virágidejét Pesten a telekspekuláció), házaiból és fekete négyesfogataiból, amelyeken az akkori fezőrök módjára (automobil helyett) kocsikázott, és kövér, ékszerekkel megrakott feleségét járatta. Ám Csávolszky Lajosnak, ennek az elszánt kalandornak is buknia kellett, amikor a többi, lapvállalkozással foglalkozó pesti aranyásók, a Weissenbacherek, Haas és Deutschok beadták a kulcsot… (írtam én erről a dologról valaha egy regényt, amelynek a címe Aranybánya volt, és én húszesztendős voltam. Húszesztendős régen elmúltam, és a kétkötetes regényből egyetlen példány sem maradt meg, nekem se, másnak se… Állítólag olyan papirosra nyomták Wodiánerék, amely papiros csak tíz esztendeig „él”. Aminthogy a Csávolszky Lajos kora is elmúlott ebből a városból.)
Ismétlem, Csávolszky Lajosról mondhatnak hitelezői, amit akarnak, én csak annyit tudok róla, hogy jó újságot szerkesztett. Komoly, talán még az osztrák–magyar birodalom területéhez is nagyszabású The Times-t, amelynek függetlenségi politikája lett volna a szárnya – hiszen Magyarország ez idő tájt még háromnegyed részben meggyőződéses függetlenségi érzelmű volt –, a közgazdasági rovata a kincses kamrája. A függetlenségi eszme azonban hervadozni kezdett az országban, nem tudta azt már életre gerjeszteni Kossuth Ferenc hazaérkezése az emigrációból sem… A közgazdasági dolgokkal pedig úgy állott a régi, gazdag Magyarország, hogy még az OMGE által alapított ugyancsak világlapnak tervezett Hazánk-at sem bírta eltartani, pedig hát ez az újság azoknak íródott, akik tulajdonképpen minden időben az ország gazdagságát jelentették, a földtulajdonosoknak. Így aztán a Csávolszky Egyetértésé-vel is megtörtént, mint annyi más magyar lappal ebben az időben (így a Magyar Állam-mal is), hogy hónapszámra nem vették le róla a címszalagot az előfizetők: félretették az ölnyi nagyságú újságlepedőt felvágatlanul, majd jó lesz a gyerekeknek sárkányragasztáshoz: – Nem érett meg még Magyarország a világlaphoz – mondta Csávolszky. (Amire aztán csakhamar ráduplázott a képes Budapest, amely minden tőkeerő326 mellett is rövidesen bezárta a boltot, bár ugyancsak megalkuvás nélküli függetlenségi politikát hirdetett. Erre a képes, olcsó újságra se érett volna meg Magyarország?)
De Csávolszky mégis jó lapot szerkesztett abban az időben, amikor Purjesz Lajos ott töltötte „inaséveit”, mint a régi zsurnalisztanyelven mondták.
Szerette Csávolszky a szép gömbölyű ciceró betűket, amelyek olyan bőséggel töltötték meg az Egyetértés első oldalát, mint a dús vetés. (Gyakran Szatmári Mór tollából.)
Szerette a vezércikk után következő tudományos elmélkedéseket abból a szép garmond betűből, amelyet 
jegy alatt Hoitsy Pál írt.
jegy alatt Hoitsy Pál írt.
Az országgyűlési referátumnak, amelyet ő többnyire szó szerint közölt, nem adott helyet a főlapon; a mellékletekre szorította a honatyák szónoklatait, és alig emelte ki még a groteszk Károlyi Gábor közbeszólásait is, pedig gyakran ezek az enfant terrible megjegyzések voltak azok a mondatok, amelyeket a sláfrokos, csibukozó vidéki előfizető az egész Egyetértés-ből kihalászott pápaszeme segítségével.
Ám ennek a szép, jó, kedves, galambdúcos embernek, a vidéki előfizetőnek Csávolszky Lajos nyitott tárcarovatot is. „Tudományos apróságok” címen éppen az az Ereky Károly írta itt olvasmányai kivonatait, akit az elmúlt években annyit emlegettek. Utasította Csávolszky a tárcarovat szerkesztőjét, a kövér Déri Gyulát, hogy gyakran közöljön beszélyt Florestántól, Floridortól, D’Artagnantól, amely írói álnevek mind Vay Sarolta grófnőt jelentették, mert ilyen tárcacikk megjelenése idején felbontják és elolvassák a lapot úgy Alsódabason, mint Nyíregyházán. Ezen kívül hosszúnak, bőségesnek, országút terjedelműnek kellett lenni a tárcának, mert az Egyetértés mindenkor drágább volt egy krajcárral, mint a többi újságok (akárcsak manapság a Világ). Az írók honoráriuma három-öt forint között váltakozott. Szegény Déri Gyula évről évre emelte a szemüvege dioptriáinak a számát, csaknem belevakult a kéziratok olvasásába – igaz, hogy csak nappal kellett neki dolgoznia a tárcarovat összeállításán, míg estére mehetett akár a „Kispipá”-ba is, ahol nagyon szeretett üldögélni és nagyokat mondani ez a pesti hírlapírás korából való, nagyétvágyú és nagyszomjú férfiú.
Ám annál pontosabban érkezett meg a délutáni órákban Csávolszky Lajos, akinek kopogós, rohamozó, szenvedélyes lépteit még az öreg327 publicista, Mezei Ernő is meghallja, és már gyürkőzik is a Pester Lloyd és a Pesti Napló estilapjának elolvasása után, hogy azokat a hosszú vezércikkeket megírja, amelyeknél hosszabbat se azelőtt, se azután nem írtak Magyarországon.
Az újságírás akkoriban is olyan volt a rendes hétköznapokon, hogy a cikkek, tudósítások egymásba kapcsolódtak, mint a harisnyaszemek: a reggeli lapok arról írtak vezércikket, amiről az esti lapok szólnak; az esti lapok viszont a reggeli lapokból vették másnap megírandó témáikat… Ez a cserebere csak akkor tért ki hetivásáros medréből, ha valamely polémia kezdődött két újságvállalat között, amikor az a jámbor vidéki előfizető (kinek a kedvéért mindez történik) égbe meredt hajszálakkal várja a csata eldőltét… Vagy olyankor, mikor Fényes László vagy Lóránt Dezső, a rendőrségi tudósítók tépik fel az előszoba ajtaját Farkas Menyhért, a temesvári „lottó-király” hírével, aki a betanított árvaleányka révén először próbálja megkorrigálni szerencséjét a kislutrinál, amire aztán Magyarországon be is tiltják a lottót. (Milyen furcsa, hogy a nagy jövedelmet hozó, állami lutrijáték felállítása nem jut az eszébe egyetlen finánczseninknek sem!) De ugyancsak nagy izgalom kerekedik, amikor Salgó Ernő valamely angol újság „különféléi” között böngészve, egy ritka magot talál, amely egy tudósnak a számításait tartalmazza arról, hány kövér esőcsepp esik a világon… A vidéki prenumeránsok hetekig rágódtak a kérdés fölött, mert tagadhatatlan, hogy az olvasókat az ilyen témák érdeklik.
Ám a Farkas Menyhértek és kövér esőcseppek ritkán akadnak, azért a megszokott szerkesztőségi unalmat a Papnövelde utcában azzal próbálják elűzni a hírlapíró urak, hogy a pepita nadrágos munkatársaknak a székét többnyire bekenik azzal a csirizzel, amelyet a kéziratok összeragasztásához szoktak használni; szerelmes levelet csempésznek a Timár Szaniszló felöltőjének a belső zsebébe, T. Sz. szórakozott ember létére ezt nem veszi észre, de annál inkább otthon féltékeny felesége; Somfai I. Károly kőnyomatos szerkesztővel tréfálnak – aki a régi pesti zsurnalisztikában olyanformán szerepelt, mint céltáblája a vicceknek –, telefonmókákat rendeznek vele: a nyakára küldik Budapest összes vadkereskedőit azzal a nesszel, hogy Somfai mindenféle őzgerinceket és nyúlcombokat keres névnapi ebédjéhez. És a tollszárak az asztalokon ama kitanult kémikus, Fényes László révén többnyire viszketegséget előidéző porral vannak meghintve… A „Fiume” kávéházban trónolt még a vörös bajszú Barna Dóri, aki nemcsak hírlapírói ötletével vezetett a régi328 pesti zsurnalisztikában, de tréfacsinálásaival is, amelyeken azután hetekig nevetni lehetett… És mégis jó újságot írt Csávolszky Lajos.
Ebben a Papnövelde utcai szerkesztőségben tanult meg újságot írni Purjesz Lajos.
Valamiképpen még az első fiatalság idején sem voltak rá hatással a hírlapírói élettel együttjáró léhaságok, bohémkedések, cinikus tréfálkozások; legfeljebb megértően és udvariasan mosolygott, amikor bombaként eldördült egy-egy sikerült élc valamely jámborabb kolléga rovására. Egy ,jó fiú” volt, aki örvendezni látszott azon, ha barátainak jókedvük van – habár ő maga egyetlenegyszer sem keresi Dienes Márton, a leghatalmasabb munkatárs kegyét azzal, hogy Somfai I. Károly ellen valamely brutális tréfát kieszeljen. Ama illedelmes, jólfésült, gondosan borotvált, jómodorú ifjúnak látszik, aki bizonyosan viszi valamire az életben, ha másképpen nem, hát mint titkár Kossuth Ferenc mellett, akit vidéki utazásaiban néha elkísérgetni szokott, ha már ezt a dolgot megunták a tekintélyesebb munkatársak… De nem lett titkár P. L.-ból… Kocsmakerülő, úgynevezett „családi fiú” volt, akinek nőies, gyengéd megjelenése azt sejtette, hogy nem marad meg ismeretlenül a városban, ha majd megfordul néhány zsúrfixen, ahová általában a fiatal hírlapírókat akkoriban hívogatni szokták… P. L. nem járt zsúrokra, tudtommal egyetlen öreg főszerkesztő feleségét sem táncoltatta meg… Még abban is különbözött ez a fiatalember a korabeli hírlapíróktól, hogy nem a Meyer-lexikon-t (amelynek szekrénykulcsát, mint a segédszerkesztői hatalom jelvényét, féltékenyen őrizte Benes János), de még a Tóth Béla által divatba hozott nagy Larousse-t sem használta cikkei megírásához, hanem valamely rejtélyes könyvekből dolgozott, amely könyvek többet tudnak ama nevezetes lexikonoknál is.
Általában ama újkori hírlapírók módjára inkább szeretett könyvekkel járni a hóna alatt, mint a színházi öltözőkbe vagy a belvárosi kiskocsmákba, ahol a régi generációbeli hírlapírónak jóformán egész élete elmúlott. (Nagy dolog volt már az is, ha ebben a korszakban a fiatal hírlapíró nem hagyja abba egyetemi tanulmányait a redakció kedvéért, vagy ellátogat a Váci utcai korzó helyett a pókhálószagú olvasóterembe, ahol kötényes szolgák teregetik a látogatók elé a Nemzeti Múzeum kincseit.) Ő volt talán az elseje azoknak a modern hírlapíróknak, akik oly nagy és alapos felkészültséggel indulnak neki a reménytelen pályának, hogy messzi túlszárnyal mindenféle képzettséget, amely az akkori magyar életpályákon szükséges. Ő volt azoknak a magyar hírlapíróknak329 az első gárdistája, amely hírlapírók éppen mesterségük változékonyságánál fogva: sohasem állhatnak meg egy másodpercre sem a művelődésben, a tanulásban, a fejlődésben.
A hírlapírói pálya örökös versenyfutás az élet folyamában feltünedező jelenségekkel, néha csak egy elsodort virággal, máskor egy fatönkkel, de a szemlélődő partokról mégiscsak leginkább azokat a büszke gályákat kell követni, amely habfehér hajók az ismeretlen tartományokból fáradhatatlanul és ragyogva, vakítva hordják a kikötőbe az új világnézeteket, eszméket, bölcsességeket. És itt Magyarországon, ahol a szabadon libegő vitorlások helyett, az életfolyó mentén, néha csak úszó holttesteket vagy tarkabarka szitakötőket kell követni a hírlapíróknak, hogy a mindennapi áradatból ki ne maradjon – itt Magyarországon sem lehet leülni a vérbeli hírlapírónak valamely terebélyes fa alá, ahonnan aztán a megemésztett bölcsességek, átolvasott könyvek, elraktározott élmények tartalmával telten és egykedvűen lehetne nézni az élet hullámzásait.
Pedig ennek az országnak az elmúlt tizenkilencedik százada a közpályán működő férfiak – így a hírlapírók erényének is a megállapodottságot, a megnyugodottságot, a céhmesteres flegmatikusságot vallja. Akármilyen forradalmár volt Széchenyi vagy Kossuth: voltak életükben időszakok, amikor szünetet tartottak életük fájának a nagyobbra való nevelgetésében, az esztendőnkint való kirügyeztetésében, lombosodásában. Deák Ferenc meg pláne csak egyetlen nagy munkát vállalt életében – igaz, hogy az bőségesen elegendő volt egy emberéletre: a kiegyezést. És őmellettük a tizenkilencedik század magyarja, így a magyar hírlapíró is, üldögélő jelenségnek látszik, aki a fiatalság futamodásai után, a férfikor idején, bizonyosan letelepedik valamely édes, zamatos gyümölcsöt termelő fa vagy pedig legalábbis egy fanyar vadkörtefa alá, ahonnan aztán magaunt egykedvűséggel nézegeti úgy a papírhajócskákat, mint a büszke gályákat az élet folydogálásaiban.
A tizenkilencedik századdal aztán elmúltak azok a lugasok, ahol a megtermesedett, pályájuk dicsőségét aranyba váltott politikusok üldögélnek, és legfeljebb annyi teendőjük van, hogy a sétapálcájukkal mindenféle abrakadabrákat rajzolnak a homokba. És a megállapodott közéleti férfiak mellett egy-egy zsámolyon meghúzódhattak a lenge hírhajhászok, újdondászok, amint a régi hírlapírót mondják. Sőt egyik-másik kiérdemesült főszerkesztőnek a boldog tizenkilencedik században330 olyan papirossal (a nadrágkoptatás ellen) és kóccal (a komóció miatt) bélelt karosszék is jutott, amilyenbe az öreg írnokokat szokták ültetni.
Purjesz Lajos egy olyan korban lett hírlapíró, amikor ez egyébként céltalan pályát könnyelmű bohémségből vagy messzirelátó politikai ambícióból szokás választani, de semmi körülmények között sem abból a szempontból, hogy ezen pályán a nyugodalmas, zökkenés nélküli, polgári boldogulást feltalálni lehetne. Voltak ugyan élelmesen lemondó hírlapírók ebben a korszakban, akik már fiatalkorukban is arra a szakállra házasodnak, amelyet majd ott növelnek maguknak valamely minisztériumi sajtófőnökség irodájában vagy esetleg a magas kormány mindenkori közlönyének szolgálatában – akik már a pálya elején lemondanak a harcról, a mindennap megújuló kitűnésről és az örökös birokversenyről e pálya cseles, furfangos, intrikás porondján… Ám az ily boldog középszerűséget valóban csak a legravaszabb lapírók tűzték célul maguk elé. P. L. ifjúkorában: a hírlapíró életét vagy a céltalan, egészségrontó bohémkedésben rövidíti vagy pedig politikai babérokra pályázik. Sajátságos, hogy P. L., aki sohasem akart lenni más életében, mint újságíró: nem csábult el sem a pálya könnyelműségei, pazarlásai, felvidító ösvényei felé, sem pedig a pálya praktikus útjaira, a hírlapírói toll politikus visszaélései felé: a különböző állásokba…
P. L. csak rövid ideig élvezte pályáján azt a barátságos, megszokott, bolthajtásos szerkesztőségi szobát, ahol (akár a Papnövelde utcában is) a régi hírlapíró életét eltöltötte papírkosara és tintapecsétjei között.
Ahol olyan jól ki lehetett „ülni” a nadrágot, hogy az öregebb hírlapírók nadrágjait a legügyesebb pesti szabó sem tudta kivasalni; ahol könyökvédővel kellett óvni a kabát ujját, és a lábak azért nem bütykösödnek el, mert szabadjegye van a hírlapírónak a tramwayra… Ah, ez a szabadjegy, amely mindenhová szólott, hány jobb sorsra méltó ifjút csábított a kacér pályára! A mindenható szabadjegyek miatt (külön tárcát csináltatott részükre az egykori hírlapíró), sokan tévednek erre a pályára, ahelyett hogy a vándortársulattal elszöktek volna: mert hiszen például az én ifjúságomban még körülbelül mindegy volt komédiásnak beállani vagy reporternek fölcsapni… Ott düllesztette mellét szabadjegyével331 zsebében a régi hírlapíró a villamos peronján, ahová a detektívek és más hatósági emberek szoktak fölszállni; leereszkedőleg intett a színházi szolgának, midőn az tisztelettel köszönt az állandó szabadjegyesnek; a fürdőkben és a táncos házakban, a vonatokon és a hangversenyeken mindig föl lehetett ismerni a szabadjegyes hírlapírót az önérzetes magatartásáról. (Volt olyan hírlapíró is, akinek a korzó székeire is volt szabadjegye.) Ó, mily sokszor volt illedelem nélküli, üvegkaparáshoz hasonlatos a dölyfös hang, amelyet itt-ott a városban hallottunk, amint a hírlapíró odadobta a foghegyről vett szót: Szabadjegy! – Az én barátom, Purjesz Lajos nem azért lett hírlapíró, hogy halálra rémítse szabadjegyes megjelenésével a kis ligeti színházak verébhangú művésznőit.
P. L. azt a küzdelmes, gyötrelmes hírlapírói pályát futotta be, amelyet előtte nem ismertek a régi magyar szerkesztők, akik bízvást lábvizet is vehettek volna a szerkesztői asztal mellett.
Meggyőződéssel és szent lelkesedéssel írta cikkeit a hanyatló népszerűségű Kossuth Ferenc oldalán a Független Magyarország című újságba, amely legfeljebb annyi nyomot hagyott a magyar zsurnalisztika történetében, hogy a fekete bajszos, díjbirkózó külsejű Rónai kiadó fizette legrosszabbul a munkatársait. Eszmékért kellett harcolni, és a kiadóhivatali pénztár üresebb volt, mint akár a magyar hírlapírás őskorában. Jeltelenül, nyomtalanul múlnak el a munkában töltött hónapok, évek… A vasutas-sztrájk után a Függ. Magy. is arra a sorsra jut, mint a legtöbb függetlenségi újság: megszűnik számítani. Jön az Egyetértés ismét, amely P. L. vezetését óhajtja, de ebből az időből sem marad sok feljegyezni valója a Purjesz Lajos élettörténete írójának, ha csak a nemzeti ellentállás korát nem lapozgatjuk. Ám ezt a gyönyörű magyar lendülést nem az Egyetértés csinálta, hanem a korszak, amelynek egyik legmegértőbb fia volt P. L., aki még mindig, bár már másodízben főszerkesztő, olyan szelíd, szemérmes és érzékeny fiatalember, hogy a felületes szemlélődőnek P. L. láttára Eötvös báró Karthauzija vagy valamely egyéb tizenkilencedik századbeli szentimentalizmus jut az eszébe. Egy engedelmes, tiszta gyermekkor; a korán elárvultak félénksége; az udvariasságra, megértésre, tisztességre való nevelés; a vitatkozást, kötekedést, veszekedést, a másoknak fájdalmat okozást és a feltűnőséget való kerülés: megtestesítője volt ez az erőteljesnek, életvidámnak332 látszó fiatal férfi, aki pedig egyike volt kora legelszántabb, legbátrabb férfiainak, aki bár olyan udvarias volt, mint a legjobb sebészkés, az igazságtalanságok kioperálásánál nem habozott tollával a legmélyebbig elhatolni. Aki csak messziről ismerte ezt a mosolygós arcú abbét: azt hitte volna róla, hogy egyetlen öröme selyembélésű ruhában, finom tónusú szalonban hallgatni valamely túlvilágias muzsikát – holott ez a preciőz úriember voltaképpen ama bizonyos hittérítők közül való volt, akik akkor is elmennek a messzi, sötét országokba, ha bizonyosan tudják, hogy ott megégetik őket. Soha még ily gyermekdeden tiszta arc nem fordult szemközt a magyar gyűlölködés máglyatüzével: soha még ily udvarias száj nem mondotta ki a süket tudatlanoknak azokat az igazságtalanságokat, amelyeknek hallatára dühös ordítás szokott a válasz lenni; soha még ilyen selyemkesztyűs oroszlánszelídítő nem lépett egy szál tollal a magyar közélet porondjára, ahol a legnemesebbnek látszó ellenfelek is legalább mérgezett tőrt tartanak a kabátjuk ujjasában elrejtve. (Vívókardja meg fokosa mindenkinek van.) Ez a szelíd szemű, megtermett férfi arra született, hogy mindenkinek kedvességet, nyájasságot mondjon, holott életpályája éppen arra predesztinálta, hogy mindig kimondja az igazságot, amikor is ez az igazság olyanforma is néha, mint a föld mélyében rejtőző szén és a föld feletti levegő találkozása, amikor is ama gyilkos méreg, a ciánkáli létrejön. (Igaz, hogy ez a méreg bárányfehér, és aranyozni is lehet vele.) Ez a főszerkesztő olyan költői elmerültséggel, ábrándos fejtartással, barátságos nyájassággal járt-kelt Budapest utcáin, mintha valamely családiasan szelíd, régi világbeli szépirodalmi lantnak volna a szerkesztője, nem pedig annak az újságnak, amelyet mindig a legradikálisabbnak mondanak már az osztrák–magyar birodalomban is. (Lehet, hogy P. L. szíve mélyében hordott is valamely olyan hajlandóságot, hogy a politika unalmassá váló bikaviadalai elől majd enyhe szépirodalmi lugasok felé vonul: valóban boldog volt, amikor a Világ ifjúsági lapját megindította, és későbben is tervezgette, hogy a Világ íróasztala mellől egy szépirodalmi közlönyt szerkeszt, hisz munkabírásában sohasem kételkedett.)
Az ő igazi képe, valódi egyénisége, belső tükre ott mutatkozik meg, amikor a Világ szerkesztését átveszi. (Remélem, nem haragusznak meg Erényi Nándor és Lakatos László urak, akik a Világ bölcsőjét először megringatták, hogy ennek a lapnak ideje még nem érkezett el az ő333 szerkesztésükben. Nem volt elég érett a korszak azokhoz az eszmékhez, amelyeket a Világ hirdet. Szenvedéseiket, meggyőződéseiket könnyen maszkírozhatták az emberek, mert korántsem voltak olyan ellentétek a világnézetek között, mint például már a világháború kitörésekor, hogy napjainkról ne is beszéljünk. A Világ megindulása idején Bálint főszerkesztő úr nem kapott névtelen fenyegető leveleket, ha egy-egy nyíltabb újságcikkben fejezte ki elégedetlenségét az ország állapota fölött. A világnézetet világnézletnek mondják a tudományos emberek – legfeljebb követválasztáskor verik be a fejeket ilyen szavakért. Zsidók és keresztények együtt ülnek a kávéházban, és a főrendiházban az öreg Kohn főrabbinussal kezet fognak a bandériumos megyéspüspökök. Az állami számvevőszék elnöke egyben nagymestere a magyarországi szabadkőműveseknek – sohase vonja felelősségre ez utóbbi méltóságáért senki. De hát nem is volt azon semmi titkolni való, hogy valaki szabadkőműves; nem ütötték le érte az utcán. Aki egy kicsit kinyitotta a szemét Pesten: egy hét leforgása alatt megtudhatta, megismerhette az összes „titkostársasági” tagokat, a magas rangú állami funkcionáriusokat, előkelő bírákat, egyetemi professzorokat, orvosokat, ügyvédeket, kereskedőket, hivatalnokokat, hírlapírókat… Cím- és lakjegyzékek voltak a szabadkőművesekről, amely jegyzékhez akárki hozzáférkőzhetett. Én bizony nem tudom elhinni, hogy olyan nagy hatalma lett volna ennek a szabadkőművességnek, mint napjainkban mondják. Akkor legalább a világháború kitörését kellett volna megakadályoznia… Hát csak azt akarom elmondani, hogy olyan enyhe mosolygós világot éltünk, mikor ezt a lapot Bálint főszerkesztő úr „jegyezte”, hogy egyetlen esetről sem tudok, hogy a Világ-ot valamely népgyűlés alkalmából elégették volna.)
P. Lajos abban a korban vette át a Világ-ot, amikor a szemek és szemtekintetek bizonytalanodni kezdtek, amikor az emberek egymással az utcán vagy társaságban találkoznak.
Már nem olyan mosolygós, tavaszias az arculata az Andrássy útnak, mint abban az időben, mikor Andrássy Géza fuvarozza erre vörös vadászkocsiján a high life hölgyeit és urait a lóversenyekről vagy a Stefánia úti cukrászpavilonból. A női divatban a fehér kalapfátyol tünedezőben van – amint általában a női divat bölcselkedői azt szokták mondani, hogy akkor múlott el a jó világ, amikor az utolsó turnért is letették Pesten. Jön a kék fátyol, jön a vörösbarna fátyol a nők kalapjaira, de hajh, ezeknek a fátyoloknak nincs már oly varázsló erejük a férfiakra,334 hogy megenyhítenék őket, még ha a régi Bécs kacérságait példázó Girardi-kalapokra is akasztják a tulajdonosnők. Azok a gyönyörű uszályok, amelyek a nők háta mögött darab ideig olyan tiszteletet gerjesztettek, mint a prépostok ornátusai: végképpen kimennek a divatból, és a hírlapíró, ha kölcsönkért frakkjában megjelenik a Park-klub kerti mulatságain, bízvást írhatna reportot a konteszek bokáiról is… 1923!
De hagyjuk a tréfát. Pest arculata láthatólag komorul már a háborút megelőző esztendőkben is.
Talán azért is volt az a megváltó örömujjongás a városon, amikor a háború kitörésének hírét meghozták ama régi nyár emlékezetes, esti órái! Őszies borzongással hull a mindennapi eső… A házmesterek a padlásokról mindenféle régi követválasztási zászlókat cipelnek le (a Morzsányi Károly meg a Radocza János idejéből), hogy azokat újra kitűzzék a hadüzenet örömére. Az utca lányai nemzetiszínű kokárdát raknak a mellükre. A Rákóczi út és a Nagykörút sarkán a mámoros tömeg elcsíp egy katona péket, és azt a levegőbe emeli:
– Halljuk a vitéz urat! – kiáltozzák.
És a legtisztességesebb nők is félrecsapják a kalapjukat, amikor a kávéházakból kihallatszik a cigánybanda megszakadásig vont Rákóczi indulója.
(…A főszerkesztő fanyaran, borúsan áll irodája ablakánál, amint az őrjöngő pesti utcát nézegeti.
– Hogyan fognak még ezek sírni! – szólalt meg sóhajtva, és két kezével eltakarta addig mindig mosolygó arcát, amely ez estétől kezdve többé nem ismerte ama gyermekesen bizakodó mosolyt.
1925
