A pünkösdi király, Hontalan Milán exkirály Pesten
A pünkösdi király, Hontalan Milán exkirály Pesten
Mégiscsak jobb királyokról írni, mint orfeumi táncosokról; hiszen már a földi isten, aki darab ideig Angliában mártogatta a „meginduló” erdők gubacsaiból készült tintájába a hollótollakat; örökre megmutatta az íróknak az utat, hogy merre haladjanak munkájuk közben – hátrafelé, mint a kötélverő, és igyekezzenek olyan finom selyemfonalakat272 fonni, amelyeknek segítségével azokat a nemes, méltóságos kárpitokat lehet fölemelni, amely függönyök az elmúlt királyok viselt dolgait takarják. Éppen ennek a földi istennek a jóvoltából szerte az egész világon ismerik a Yorkok és Lancasterek kalaptollait. Szép a szerelem, de csak módjával, ám a királyok kalandozásaitól sohase kapnak csömört az olvasók. Az utolsó könyvet, amelyet a földön nyomtatni fognak, bizonyára egy régi király élményeiről szerkeszt vala a könyv írója. Azért hát hagyjuk pünkösd napján békében mindazokat a hercegeket és tudósokat, püspököket és szeladonokat, hittérítőket és poétákat, akik szemrehányólag nézegetnek a krónikásra, mert még nem hozta el sírjukhoz a hála és elismerés koszorúját. Csattogó galambszárnyak emelik az ég felé a harangokat, amelyek a királyok koronázásakor megszólalnak; legékesebbnek vélt hangján énekli a kántor himnuszát a királyokhoz; az imént bérmált leánykák még fejükön viselik az ég menyasszonyaihoz illő fátyolt, midőn a pünkösdi király, Obrenovics Milán, totyogósan, lötyögősen, az akkori karlsbadi csodadoktorok által is javasolt ringatózó léptekkel és oly szagosan, mint egy keleti dohánykereskedő, végigmegy a pesti Belváros szerelmi regényekként kanyargó utcácskáin.
Azt a háromszögletű vaskalapot, amely az egykori Kalap utca sarkán beszélgetett az éjszakai szelekkel: nemcsak a jogász szokta megkongatni a botjával, hanem Takova grófja is, ha véletlenül erre vitte őt éjszakai útja. (Talán senki annyi verést nem kapott a városban, mint ez a kalap.) Ki volt Takova grófja? Ha a pesti konstábler őt is bekísérte volna csendháborításért: majd kiderül vala a tiszta igazság – egy megkoronázott és hazájából elbujdosott király ment végig a pesti utcán, és unalmában megcsapta a kalapot, amely valóban kihívóan, föltűnéskeresően, szinte krakélereskedve nyikorgott a régi ház falából kiálló vasrúdon. Az árulkodó gázlámpás van így útjában a gellérthegyi szerelmeseknek, mikor is igyekeznek eloltani azt – ez a vaskalap a maga szélbeli nyöszörgésével, nyivákolásával, macskazenéjével útjába került minden éjszakai sétapálcának: – így Szerbia volt királyáénak is. Mert hiszen a sétapálca a királyok kezében is megmarad sétapálcának, még ha a bécsi Grábenről, vagy a párizsi bulvárról származott is. Ferenc Józsefről mondják, hogy mikor vadászruhában járt Ischlben: a botjával sohase mulasztotta el leütögetni a magasra nőtt csalánok fejeit, pedig erről a legfelségesebb magaviseletű fejedelemről hétköznapi ésszel aligha lehetne elgondolni273 ily gyermekes cselekedetet! Hogy Takova grófja megütögette a pesti utca vaskalapját: ez nem bizonyít többet, mint hogy ő is ember volt, akinek borongó éjszakai gondolatait megzavarta a nyikorgó utcadísz.
(Egy öreg költő, amilyennel mindig tele volt minden belvárosi kiskocsma és hónapos szoba, bizonyára úgy magyarázná a botütést, hogy az nem is annyira a vaskalapnak, mint annak a bizonyos Keskó Natália nevű szépasszonynak szólt, aki valaha megosztotta az ingadozó trónust, valamint a fejedelmi nyoszolyát az egykori szerb királlyal. Aki egykor olyan szenvedélyesen igéző volt balkáni szépségében, hogy szerte Európában az ő nevéről keresztelték el a barna leánygyermekeiket a nagyravágyó anyák. Ah, ezek a szépnevű nők, a Natáliák, a Valériák, az Énák, sőt a Ziták is többé nem tagadhatják le életkorukat a keresztségben kapott nevük miatt. A legtöbb még élő Natáliáról a tíz ujjunkon kiszámíthatjuk, hogy körülbelül akkor születtek, amikor királyi koronával égetett teásfindzsák se maradtak épek a szenvedélyes királynő kezében, amikor nézeteltérése volt a kikapós férjével. A Valériákról megállapítják a rossznyelvűek, hogy legalábbis abban az időben nyerik vala nevüket, amikor Ferenc József „kis magyar lánya”: Mária Valéria volt a legnépszerűbb hölgy Budapesten; az Énák: a nagykarimájú kalapot is divatba hozó, Carmen-mozgású spanyol királyné pesti látogatása idején íratnak be a különböző mátrikulákba. És a Ziták, akik ama boldogtalan királyné emlékezetére lettek Ziták? Ah, őnekik még nincs okuk arra, hogy bíbelődjenek az életkorukkal! Tehát csak maradjunk a belvárosi öreg költők megállapításánál, akik a rejtelmes kiskocsmákban, amelyekkel telve volt ez idő tájt még a városnegyed: felfülelnek az utcáról hangzó kondításra, és letörölvén szakállukról a bort, azt mormogják kiürített poharuknak:
– „Gróf Takova” megint Keskó Natália miatt búsul.
Pedig lehet, csak egy jogász csapdosta meg pálcájával a vaskalapot. De hát hiába! Gróf Takovára fogják vala a Vaskalap megzördülését akkor is, ha Milán király nem éppen Pesten akarja felejtgetni volt feleségét és trónusát, hanem másfelé bolyong a világban.)
Pedig a „Gróf Takova” név alatt utazgató egykori király nem volt éppen duhaj embernek mondható…
Olyanforma ember volt, mint a „cigánybáró”, akit a régi Népszínházban játszottak. Bár neki is annyi baja volt a gyomrával, mint minden274 olyan korabeli fejedelemnek és úriembernek, aki télen azért nem sajnálja magától a jó falatokat, mert nyaranta a cseh fürdőkön majd úgyis rendbe szedik őket a doktorok: nem volt mondható valamely nagy ínyencnek, aki csak azért utazgat egyik országból a másikba, hogy kipróbálja a kocsmárosok különböző kosztjait és a szakácsok főztjeit. Ez illett volna egy trónjavesztett, unatkozó királyhoz, hogy számon tartsa, hol vágják a legjobb marhát, hol hizlalják valóban tejjel a kappanokat, és merre vannak azok a halastavak, hol a partok odvaiban a rákok úgy megnövekednek, hogy onnan csak a rákász segítő keze révén tudnak kijönni, amely szabadulás egyúttal életük végét is jelenti. Ő nem tartotta számon, mint például egy Esterházyról mondják: azokat az ártatlan leányzókat, akik szerelmi csalódottságukban a különböző tavakba vetik magukat – ebben az esztendőben, ha sokan megcsalatkoznak a szerelem miatt: ízesebbek és kövérebbek a rákok.
A bajsza a szájába csüngött, mint azoké az embereké, akik, bár nem tettek erre nézve különösebb fogadalmat: bizonyos idő óta nem törődtek bajuszuk állásával.
Nikotinos, dohányfüstös bajusz volt ez, ha nem lett volna valaha király bajusza: pipabűzös bajusznak is lehetne mondani, igaz, hogy nem múlott el a cigaretta sohasem ezen bajusz alól, de nem lehetne mondani, hogy bajusza megpörkölődött volna a cigaretta tüzétől, mint azoké az embereké, akik valamely kínos okból, idegességből, takarékosságból fogpiszkálóra tűzik a cigarettavéget, és még akkor is szíják, mikor az már szájukat égeti. „Gróf Takova” rendszerint csak egyet szippantott azokból a trombita alakú cigarettákból, amelyeket olyan nagy táskában hordott magával, amely táska szerényebb polgár embernél az utazóbőröndöt is pótolhatta volna. Egyet szippantott a gyertya lángjánál meggyújtott cigarettán, a füstöt keserűen fújta ki orrán, száján, mintha valami rossz gondolattól akart volna megszabadulni. De meg kell adni, hogy ez az egy szippantás (amely után a vizes tálba dobta a cigarettát) oly élvezetes volt, mint egy röpke csók egy olyan nővel, aki csak délutáni szendergésünkben szokott megjelenni. A mákonyos dohánynak illata körüllengedezte az egykedvű arcot, amely mindig oly változatlan volt, mint abban a korában, amikor ezüst – és aranypénzekre préselték a pénzverdében… Ez az arc, az „Arany Sas”-sal szemközti barátságos otthonban, csak annyi fáradságot vett magának, hogy körülbelül percnyi időközökben keleti dohányok fanyar, de mesemondó füstjeibe burkolózzék. Néha, ha nyugodtabb napja volt, néhány275 füstkarika eresztését is megengedte magának – talán jó híreket kapott e napon Sándor fiáról, akinek javára a trónusról lemondott, vagy pedig Keskó Natália barátnőjétől kapott levelet, aki az asszonyok örök gyengédségével azt írta meg a magányosan bolyongó férfiúnak, hogy volt felesége valamelyik éjszakán vele álmodott… Nagy elégtétel a kóborló férfinak az ilyen álom, amely hű szövetségesként akkor is felkeresi az asszonyt, amikor az hajtűit is nyomban a földhöz szokta csapkodni, ha elvált férje csak egy pillanatra is eszébe jut. Felszállott tehát a füstkarika, és édesdeden himbálódzott egy másodpercig a levegőben ama barátságos ház szalonjában, ahova királyok és nagy urak jártak tanácsokért, felejtkezésekért párórányi szórakozásokért, miután a színházban már nem tudják ezt megtalálni (a balett első négyesében feltűnően öregednek a hölgyek), a vadászat fárasztó, és jól öltözött nőt alig látni a városban… Ah, felszállott a füstkarika a cigarettszippantás után, hintázott egy darabig a szalonban, ahová nem hallatszott be az utcai kocsizörgés, miután a barátságos háziasszonynak mindig volt kéznél valamely nagybetege, rendszerint egy öreg honvéd, akinek a kedvéért Thaisz vagy Rudnay, pesti főkapitányok megengedték, hogy a ház előtti utcarészt szalmával behintsék (amíg a perzsa sah, a walesi herceg vagy a szerb exkirály mulatozott a házban).
A cigaretta füstje elszállott, és „Gróf Takova” egy korty vizet ivott az elébe helyezett kristálypoharakból, amikor is balkáni fejedelem módjára nem felejtette el minden vízivásnál egy-egy francia, kakasos aranyat csúsztatni az ezüst tálcára.
…Ám a megszokott szalonban, az ezüst darumadár hátán tartott névjegykosárban nem változtak a látogatójegyek a király utolsó látogatása óta. A nagy falióra mozdulatlanul áll, mert a figyelmes háziasszony előkelő vendégei érkezésekor megszokta állítani az óra ingáját. („Hadd mutassa életem legboldogabb percét, örökidőre!” – mondta talán a hölgy az óra megállításakor, és a látogatói hitelt adtak szavainak.) A cigaretták füstkarikái nem akarnak sikerülni, hiába próbálgatja őket a király, amint egyik cigarettáról a másikra gyújt… Sőt még az okos háziasszony bölcs szavai sem tudnak ma úgy megnyugtatni, hogy azoktól az egyik hallgató csendes, elgondolkozó mélázásba, a másik pedig halk szendergésbe essék, miközben a háziasszony csendesen legyezgeti magát a német újsággal. (Higgyék el, hogy nemcsak a kétségbeesett, könnyen talajt veszített asszonyfélék szorulnak rá a bölcs szavakra, hanem még nagyobb szükségük van a megnyugtatásokra a szegény276 férfiaknak. Ennek a bizonyos Újvilág utcai nőnek éppen az volt a titka, hogy kártyavetés nélkül is kitapogatta a férfiakból azoknak fájós részét. Nem volt boszorkány, nem kuruzslónő, talán még a Pompadourokhoz se merte magát hasonlítani: a maga természetes asszonyeszével jött rá, hogy mit kell csinálni a kis kakasokkal, amikor azok támolyognak, valamint milyen szavakat kell mondania az elkényeztetett nagyuraknak, amikor azok már megcsömörlöttek mindentől a világon. Hallottam, hogy volt olyan öreg gavallér is, aki látszólag már semmivel sem törődött a földön, mint a kamáslija tisztaságával, és ebből a házból úgy jött el, mintha régen meghalt édesanyja hangját hallotta volna. A másik, aki annyi élni vágyással volt tele, mint a fiáker piros kereke: mindig elaludt, mikor ezt a hangot hallotta, fogadkozott, hogy csak olyan nőt venne feleségül, akinek hasonló hangja van. A harmadik előtárogatta legbonyolultabb szerelmi ügyeit, oly őszinteséggel, mint ez a külvárosokban szokás a kuruzslónőknél, és tanácsot kért az asszonyságtól, amely tanácstól aztán legalább is megnyugodott darab időre. Higgyék el, hogy azoknak a büszke, gőgös férfiaknak, akiket megbámulni szoktunk, gyakran fejtörést okoz egy gomb leszakadása is. Hát még milyen tanácstalanul állanak az élet nagyobb problémáival szemközt!)
– Nézzünk népéletet! – indítványozta a királynak az Újvilág utcai hölgy, amikor ama elmerengtető füstkarikák sehogysem akartak létrejönni ezen a délutánon. A király felemelkedett a karosszékéből, és lehajtott fejjel várta a hölgy intézkedését. Az úrnő a királyt lakása egy hátsó kamrájába vezette, amely kamrának a homályos ablakát kitárva: kényelmes áttekintést lehetett találni a szomszédos bérház udvarára. A király kényelmesen elhelyezkedett a hátsó kamrában, és rövid idő múlva nagy érdeklődést kezdett mutatni a meglesett „népélet” iránt.
Ódon pesti bérház udvara volt.
A körbenfutó folyosók vasrácsai már meggörbedeztek azoknak a koporsóknak az ütődéseitől, amely koporsókat a mindig ügyetlen halottvivők a régi házból az évek folyamán elszállítottak. Az udvar közepén szivattyús kút állott, amelyet mindig többször kellett meghúzogatni, hogy a házban lakó öreg polgárok vízhez, életerőhöz jussanak. Nemsokára kifogy a kútból a víz, de szerencsére elmegy innen akkorára az utolsó öreg lakó is, aki még a szivattyús kút vizéhez volt szokva. Némelyik ablakon függöny volt, nyilván asszonyféle lakott mögötte, aki restelkedett volna az egész ház szeme láttára esténként bolhakeresgélésbe277 fogni (mert ugyan mire való este a lámpavilág?). Más ablakokból céltalan arcok céltalanul várták, hogy valaki belépjen az udvarra. Magukban bizonyára keserűen gondoltak a levélhordóra, aki elfelejtette ennek a háznak a numerusát.
Apránként aztán észrevette a király, hogy a házban műhelyek is vannak. A földszinten suszterműhely eregeti magából mindazokat a bőrszagokat, amelyeket csak azok éreznek Pesten egyébként, akik lábatlanul a földön csúszva közlekednek. („Mert ezek tudják igazán, hogy mily kellemetlenek a legszebb női lábak is” – szólt a háziasszony.) Az emeleten egy pápaszemes szabó forgat egy ócska, sárga, gavalléros nadrágot (amelyről a mesemondó háziasszony kisütötte, hogy akkor szakadt el, amikor a nadrágtulajdonos a hasán fekve horkolt egy dunai személyszállító gőzhajón, és egy tréfás utas a sétapálcájával nagyot húzott a nanking nadrág ülepére.) A király nyögdécselt a nevetéstől. – Természetesen bábaasszony is volt a házban, aki az eseménytelen vasárnapi délutánt arra használta fel, hogy szerszámaival foglalkozott. („Mikor a perzsa sah őfelsége megkérte a kezem, és én nem akartam hozzá feleségül menni – mesélte édesdeden a háziasszony –, bábaasszonyt kellett hozatnom, hogy a szárnysegédével le ne üttesse a fejem.”) – Egy másik ablakban nyugalmazott katonatiszt özvegye nézegetett arcképeket, mintha akkor először látná őket. („Még a kravátlijuk színére és fogására emlékszik a vénasszony, hiszen ő kötötte meg őket.”)
Ám a legmulatságosabb látnivaló ott következett, amikor a király üldögélésében tekintetével arra a helyre tévedt, ahol kékszalagos, fehér női kalap volt kifestve bádogtáblára, az előszoba ajtaja mellé. Kalapos műhely volt itt, és a vasárnapi délután csendességében úgy tűnt fel, hogy a műhelyben ama kalaptartó botokon csak azok a női kalapok maradtak vissza, amelyek örök haragot tartanak a férfiakkal, a többiek mind elmentek kirándulásra a budai hegyek közé, a Drótszigetre, a Városligetbe, hogy majd éjszaka félrecsapottan, ziláltan, emlékekkel megrakodva térjenek vissza. És íme, a kalaposműhely konyhájának vagy előszobájának ajtaja nyitva van, és a király ülőhelyéről kényelmesen láthatja, hogy mi történik odabent. Jellegzetes arcú kalapkészítőné ül az előszobában az asztalfőn. Az elmúlt festékektől vagy keringővé válott ábrándoktól olyan hervadtszőke a haja, mint az emlékkönyvbe préselt virág. Körülötte ülnek ama fiatal hölgyek, akik kalapkészítéseinél segédkezni szoktak neki. Nem olyan piszék, pikánsak, kihívó arcúak, amint a párizsi vidám újságokban a masamód lányokat rajzolják,278 csak amolyan pesti masamódok, hangosak, neveletlenek, kacagósak, és frufrujuk mögött bizonyára sokat gondolnak azokra az öreg hercegekre, akik az utcán megszólítják őket, amint a kalapos skatulyával a kuncsafthoz sietnek… A leányok mind vasárnapiasan voltak felöltözve – nyilván valamely délutáni kiránduláshoz készülődtek, valamely boldog helyre, ahol még a legszorgalmasabbnak ujjai is elfelejtkeznek azokról a kalapdrótokról, amelyeket egész héten kezükben tartanak virágok helyett. És most a kirándulás előtt (hogy azt takarékosan csinálhassák), meguzsonnáznak az előszoba asztalán. Párizsit ettek ecettel és vöröshagymával. Szép, kerek, vörös párizsi szeleteket, amelyeknek a bőrét a fogukkal húzták le, és a ropogós vöröshagyma szaga a király ülőhelyéig ért. („A párizsihoz dukáló sört nyilván majd egy ligeti vendéglőben isszák meg” – mondá magyarázatul a király pártfogónője.)
És a király hirtelen abbahagyta nyugodalmas üldögélését. Talpra állott, amennyire lomhasága, fáradtsága, kimerültsége ezt megengedte.
– Párizsit szeretnék enni ecettel, hagymával, de nem szabad hozzá megteríteni az asztalt – szólt a király. – Tíz év óta nem éreztem ily jól magamat.
E jegyzetek befejezésénél megint csak vissza kell térni ama földi istenhez, akit az írás elején hitbuzgó tollforgató módjára invokáltam, mielőtt egy szerencsétlen király kalandjainak elmondásához hozzákezdeni merészeltem volna… Nem: valóban nem a mai napok könnyű tollára való az Obrenovicsok tragikus sorsa. A Dárdaforgató keze kellene hozzá, hogy méltóan megírhatnák akár csak az asszonyok gyászfátyolos szereplését is az Obrenovicsok történetében: a Keskó Natáliáét, aki egy Földközi-tenger parti villában álmodozik a világban bolyongó férjéről és a Keskó Natália menyét, Drága Masináét, aki a filozopter külsejű Sándor király (a Milán fia) mellett úgy uralkodik Szerbiában, mint egy markotányosné. Igaz, hogy ezek a fehérnépek még sokkal közelebb esnek hozzánk a tegnapokból, hogy Pucelle-ek, Auvergne grófnők, Gloster hercegnők, Grey ladyk lehetnének belőlük – valamint a két szerencsétlen Obrenovics Milán és Sándor sem alkalmas arra, hogy véglegesen bezárult családi sírboltjukra bármelyik angliai Henriknek vagy Richárdnak a nevét is felírhatnánk a hasonlóság okából. De elgondolkozva a száműzött Milán király, valamint a legyilkolt Sándor279 király sorsán, mégiscsak a Shakespeare szavai jutnak eszünkbe VIII. Henrik prológusából: „S ki akkor is még víg tud lenni: én hiszem, hogy az sír násza ünnepén.”
1925
