Zubovics Fedor, aki Pesten is oroszlánokra vadászott
Zubovics Fedor, aki Pesten is oroszlánokra vadászott
Csak jer, szép emlékezet, merengő mesemondás azokról a régi pesti gavallérokról és atlétákról, akiknek valaha nagyon is aktív, buzogó életükben nem sok idejük volt arra, hogy valaha is elmerengjenek, de annál inkább elgondolkozhatunk mi itthon maradottak nagyszerű figuráikon, amelyekhez hasonlókat jó darabig nem fog láthatni az utánunk következő nemzedék.
Hősök és kalandosok voltak ők, mint akár azok a lovagok, akikről a svéd regélő asszony, ama Lagerlöf Zelma írta felejthetetlenül naiv és művészi regényeit… Utolsó hajtásai voltak ők annak az ábrándos, tizenkilencedik magyar századnak: a nyugtalan és minden hősiességre és bolondságokra kapható magyar uraknak, akik éppen úgy örömüket lelik vala a virtuskodásban, mint a mulatozásban. A kard mindig fényesre fenve a kezükben, a pisztoly védelemre felporozva, és a lélek és a szív nem ismeri a megrettenést, ha tréfából, a maguk vagy barátaik mulatságára halálos játékokat kell véghezvinniök… Az ország legkülönbözőbb vidékeiről gyülekeznek össze a hajdani „Fiume” kávéházban, és volt olyan időszakuk is, amikor ideggyönge embernek nem volt tanácsos miattuk a kávéházba belépni, de még csak a Múzeum körúton sem elhaladni. A Károlyi utca felé eső ablakokon át a biliárdgolyók és a kártyalapok csattogásai mellett kihallatszottak a gavallérok döngő hangjai is… És ezekben a hangokban még évtized múltával is fel lehetett ismerni azoknak a vidékeknek a különböző tájszólásait, amely vidékről a gavallérok Pestre hozták virtusaikat, hogy itt darab időre felfordítsák a várost… Valamikor a Pest megyei urak foglalják el ilyen rohammal az Újvilág utcai „Aranysas” fogadót, hogy ott különös csárdásaik, dalaik mellett hetekig gondot okozzanak az akkori főkapitányoknak, Thaisznak, Töröknek. Ugyanezt csinálták a Szabolcs megyei és nyírségi urak a „Pannóniá”-val, amikor még azt „Griff”-nek nevezik338 vala. A vidéki hadak megrohanták a többi pesti fogadókat is, ha nagyvásár, bál vagy birkózás folyt a városban… Igen ám, de ezek a vidéki gavallérok bizonyos idő múltával hazamentek a maguk alsódabasi vagy szabolcsi kúriájába, elvitték cigányaikat, nótáikat, virtusaikat, és a fogadók megint elcsendesedtek, hogy a pesti verebek is be merészeltek repülni a szellőztetés végett kinyitott ablakokon. De a hajdani „Fiume” kávéházból sohase ment el senki, már csak azért sem, mert a kávéház kulcsát a tulajdonos a szokásos ceremóniák mellett, vendégei jelenlétében a Dunába dobta, szimbólumául annak, hogy a kávéházat többé sohasem csukják be.
…Aki majd a kávéházak városának kávéházi történetét alaposan megírja: a „Korona”, „Vadászkürt” kávéházak után leghosszabban a régi „Fiume” kávéház mellett andaloghat: itt fordult meg mindenki, aki valamit számított a régi Pesten. Volt itt egy asztaltársaság, amelyet röviden és találóan a terroristák társaságának neveztek vala. Ennél az asztaltársaságnál a figyelmes hallgató mindig tudomást szerezhetett azokról a pofonokról, amelyek az elmúlt éjszaka Pesten elcsattantak; sőt ugyancsak ehhez a társasághoz futottak be az ország különböző részeiben eldurrant pofonok hírei is, mert a lovagiaskodó felek többnyire ide utaztak segédeket keresni tervezett véres párviadalaikhoz… Egy-egy pofon, amely a „Blaue Katz”-nak nevezett mulatóhelyen vagy a „Tyúkketrec” vendéglőben eldörrent, napokig foglalkoztatta ezt a kedélyes társaságot. De volt dolga a kávéház kalamárisának, pennájának akkor is, ha félreértés történt valamely debreceni vagy kassai bálon vagy Anna napján. Clair Vilmos, aki a magyar párbajkódexek egyik legkitűnőbbikét írta: így szedte össze adatait készülő könyvéhez. A közeli Nemzeti Kaszinóban mindig akadtak becsületbírák, mert hiszen itt az urak amúgy is éjszakázni szoktak, amely órákban a becsületbeli tárgyalásokat tartják. Érdekessége volt ennek a társaságnak, hogy az asztal körül üldögélő urak egyéb munka hiányában maguk is csináltak lovagias ügyeket. Ráth Karcsi, Kossa Ferke, Vidacs Jancsi nem ijedtek meg, ha valamely mulatóhelyen, ahol rendszerint az éjszakát töltötték: verekedésre került a sor. Nagyon divatban volt ez akkoriban; csak sóhajtva gondolhatunk arra az időre, amikor a korabeli fiatalembernek az volt a vágya, hogy megjelenhessen a vívóterem deszkáján. Bizonyos fénykör vette körül azokat az ifjakat, akik gyakrabban mutatkoznak339 vala a párviadalok színhelyein, és a hölgyek is kegyesebbek hozzájuk, mint egyéb urakhoz. Nem volt még akkor háború; nem tudhatták hölgyeink, hogy mily szörnyű sebeket tudnak ütni a fegyverek… A vívótermekben finomkodva peregtek össze a kardok, ámde ha rohamra mentek is egymás ellen, se engedték a szekundánsok a halálos megsebesüléseket. Habár ezek a „fiumei terroristák” nem tréfáltak, ha kardot vettek a kezükbe.
…De akadnak itt kedélyesebb urak is, akik az élet örömeit sem vetik meg, amely örömök a szellemes, vidám beszélgetésekben, a barátkozásokban, az ötletességekben nyilvánulnak. Egy-egy szellemes mondás a magyar úri társadalom találkozási helyéről, a „Fiume” kávéházból indul el országos körútjára. Egy sikerült tréfa, amely a „Fiume” kávéházban hangzik el, évekig bolyong Magyarországon, hogy gömbölyűvé növekedjen mindenkinek az arca, ahová ez a kedves vendég megérkezik. Szirmay Tiborról évekig keringett az a pletyka, hogy olyan szenvedélyes sakkozó, hogy a minapában még az aranyfogait is eljátszotta, mert pénzben szokott sakkozni. Ugyancsak itt született az a mondás arról a vidéki apáról, aki azért küld bőségesen pénzt a fiának, mert az azzal fenyegetőzik („Csak nem engedem meg, hogy a gazember váltóra írja fel becsületes nevemet!”), hogy váltót fog hamisítani az öreg nevére. Innen igazgatja az öreg Polónyi Géza az egyetemi ifjúság mindenkori tüntetéseit a közeli Sándor utcai képviselőház ellen. Innen bujtogatja e politikai ezermester Szűcs „Pátrit” (akit azért neveznek így, mert minden egyetemi ifjúnak a földije), innen hadakozik politikai ellenfelei felé, és ide, a kávéházba hozatja a Renz cirkuszból azt a fehér lovat, amelyen a magyar díszruhába öltözött Szabó Lajosnak a jogászok tüntetését kell vezetnie a Múzeum körúti lóvasúti sínek mentén, hogy megakadjon minden forgalom. Itt határozzák el, hogy este a cirkuszi birkózásoknál (amelyek nagy divatban vannak ez idő tájt) Kara Achmednek, az óriás török erőművésznek vagy Hackenschmidtnek, a még robusztusabb németnek rendezik-e az ovációt. A birokzsűri elnöke, Polónyi Géza, aki minden este felugrik bírói helyéről, és csalással vádolja a birkózókat a cirkuszközönség üdvrivalgása mellett. Oá! török! – zúgja ezer és ezer torok, mikor a birkózógladiátort vádolja csalással a bíró, és megvetőleg pfujozik, amikor Hackenschmidt hágy kihasználatlanul egy fogást.340
…És nemcsak a cirkuszi erőművészek között, hanem minden társadalmi és politikai kérdésben döntő szerepe van a „Fiume” közvéleményének. R. Eötvös Károly, Hentaller Lajos, Pázmándy Dénes, Komjáthy Béla, Olay Lajos, az akkori nevezetesebb függetlenségi követek itt keresik a kedvező néphangulatot, mert nagyon jól tudják a „Fiume” kávéház hatalmát. A már említett ifjúsági vezéren, a mogyoróorrú Szűcs „Pátrin” kívül mindennap megfordulnak a kávéházban Melha Armand és Hoffmann Ottó ifjúsági vezérek, akik mellett már feltünedezik Lengyel Zoltán is. A közeli Szerb utcában a jogászság innen, a „Fiume” kávéházból tudja meg, hogy kit kell éltetni vagy abcúgolni… Néha úgy tűnik föl a dolog, hogy a „Fiume” kávéház annak a negyvennyolcadiki „Pilvax” kávéháznak a nyomdokaiba akar lépni a közvélemény irányításával: sajnos, nem látjuk semerre a Közvélemény asztalánál Petőfi Sándort vagy Jókai Móricot; néha az éjszakai órában a Kalap utcai szerkesztőségből, Rákosi Jenő lapjától idejön Tóth Béla, hogy hibás beszédmodorral ugyan, de maró szatírával mondja el megjegyzéseit Sipulusznak. Itt harsog olykor Déri Gyula, amikor az Egyetértésnél bevégződik a munka, de ki tudná felsorolni mindazoknak a régi hírlapíróknak a nevét, akik valamikor a „Fiume” kávéházban itták meg feketekávéjukat, szívták cigarettájukat, és régi jó szokás szerint egymást marták!
…Csak úgy találomra mondok még néhány nevet, amelyet a régi Pesten mindenki ismert, akinek valami köze volt a gavallérsághoz, az úri élethez és társasághoz. Itt lehetett feltalálni valamelyik asztalnál Újházi Nándit, Putnoky Nokit, Hirsch Sándort, Berzeviczyt, Szirmay Pistát, Móricz Gézát, Bónis Gézát, Örley Györgyöt, Bernáth Istvánt, Bán Zoltánt (a spiritisztát), Peregrinyi Zoltánt (aki Diplomata név alatt beszélyeket írt), Lestyán Ödönt, Péchy Pistát, Frivaldszkyt, Környey Gézát, Gály Lajost, akit későbben mint Közép-Európa legnagyobb kártyását emlegetnek, mikor szűk lett neki a „Fiume” kávéház, és szerteszéjjel utazgat a világba, hogy kedve szerint kártyázhasson. Itt van naponta Dobrowszky, a híres pesti könyvkereskedő, valamint itt üldögél a régi Egyetértés kiadója, Brázay Kálmán nagykereskedő is, aki hatalmas áldozatokat hozott a függetlenségi eszmékért.341
Hát itt, a régi gavallérok és atléták tanyáján, ahol még épen, egészségesen, baj és gond nélkül éldegéltek a régi urak; reccsent föl egyszer Zubovics Fedor hangja.
Ez a bizonyos szolgálaton kívüli huszárkapitány mindig úgy beszélt, mintha valakit meg akarna ölni.
Igen, a tizenkilencedik században lehetett hallani ezeket a csodálatos hangokat, amelyekben a téli, fagyos káposzta recsegését éppen úgy meg lehetett hallani, mint az őszi mezőkön róka után nyargalászó vadászoknak ebeikhez intézett parancsszavait. Külön stúdium volt ez a hang, amely mindig valamely benső forradalmat, izzó indulatot fejezett ki, anélkül hogy végeredményében mást mondott volna, mint feketekávét vagy egy pohár sört rendelt a pincérnél. Ha úgy gondoltuk: öklelt ez a hang, mint a bika szarva; kíméletlen, erőszakos, hóbortos volt, mintha minden más beszédet vissza akarna fojtani, amikor ő megszólalt… Ha úgy gondoltuk: megmosolyogtatott ez a hang, mint a komikus emberek hangja, akik mindjárt valamely hallatlan tréfát mondanak el… Annyi bizonyos, hogy Zubovics Fedor egyéb érdekességeihez is hozzátartozik hangja; puskaporos, dinamitos volt, amely robbanószerekkel annyit foglalkozott életében, mint más ember a pipája szurkálásával.
Különben nem lett volna olyan feltűnő ember: középmagas volt, de ama középmagasok közül, akik túllicitálják energiával, erővel, akarattal a toronymagasságú embereket is. Észre kellett őt venni mindenkinek, ha az utcán végigment. Társaságban pillanatok alatt ő lett a központi lény. Nem is lehetett másról beszélni, mint az ő dolgairól, mert minden más ember érdektelenné válott mellette.
Az volt a híre, hogy rettenthetetlen ember – még a régi világban is, amikor annyi volt a bátor ember. Hetvenöt esztendős kort ért, és annyiszor kockáztatta az életét, hogy más, normális ember a hetvenöt esztendőnek a feléig sem viszi. A legenda szerint nem volt egyetlen ép csontja sem, különböző alkalmakkor mindig eltört magán valamit, és ezek az alkalmak bőven kínálkoztak életében. Ismerte is a nevét mindenki a Monarchiában!
Mintha himlőhelyes lett volna, azért, mert valahol valamiképpen egy láda puskapor fölrobbant, amikor azt ő nézegette. A fejét előreszegte, hogy a forradások azon jól meglátszottak, amely forradások vadállatokkal342 (a legenda szerint: oroszlánokkal) való birkózásaiból maradtak emlékbe. És bár csaknem két emberöltőn át véle történnek azok a csodák, amelyeket De Manx báró és Háry János históriáiból ismerünk: Zubovics Fedort egyetlenegyszer sem lehetett rajtakapni, hogy nagyobbat mondott volna az igazságnál. Ő volt az a legendás férfiú, aki mindig igazat mondott, bár a legcsodálatosabb történetek hangzottak el szájáról. Ő volt az igazmondó magyar Háry János!
Magyarországon mindig kedveltük a csodálatos bátorságú embereket; olyan legendakört vontunk köréjük, amelyekről ők néha maguk sem tudtak. Azért nehéz Zubovics Fedorról írni, mert ha a leghitetlenebb történetet írnám le róla, mindig akadna valaki, aki annál még cifrábbat tudna mondani. Azért hát csak inkább maradjunk a tárgyilagosságnál, amikor ennek a kalandhősnek a dolgait vizsgáljuk, akinek az életéről bízvást lehetne regényt írni az ifjak és öregek mulattatására.
A legendát azzal kezdi, hogy fölcsap föltalálónak.
A hozzáértők azt mondják, hogy szeri-száma sincs azoknak a találmányainak, amelyeket a bécsi Ballplatzon a mindenkori közös hadügyminiszterhez benyújtogatott. És a miniszter a hadsereg fölszerelésében gyakran föl is használja Zubovics találmányait. Már javában ismerik őt Bécsben, amint táskáival megjelenik, és a hadügyminiszter a fontos tanácskozásokat is abbahagyja, amikor meghallja, hogy Zubovics odakint az előszobában káromkodik. Mert nem nagyon tett lakatot a szájára ez a katonatiszt még akkor sem, ha fölötteseivel tárgyalt. Fékezhetetlen, kemény természete, meg nem alkuvó bátorsága, szilaj szenvedélyessége akkor is kitört belőle, amikor a Monarchia legmagasabb rangú katonáival állott szemközt. „Nevetséges szamárság!” – mondogatta foghegyről a miniszter uraknak. Bizonyára sohase viszi még kapitányságig sem, ha valóban nem érik meg a találmányai, hogy szabadlábon hagyják. A régi közös hadsereg idejében még javában fennállottak azok a tiszti börtönök, ahová már Nagy Frigyes is habozás nélkül bezáratta a szubordináció ellen vétő katonatiszteket. Zubovics Fedor pedig lehetőleg mindig vétett az engedelmesség ellen. Katonai fegyelem dolgában nagyon rossz példa volt ez az úriember a hadseregben, azért nem lett belőle más még a világháborúban sem, mint őrnagy. Hetvenöt esztendős korában őrnagyságig vitte: már talán ennyi is elegendő volna343 ahhoz, hogy ezt a furcsa embert a régi Magyarország civil lakossága érdeklődésében részesítse.
Hát még mikor föltalált valamely úszókészüléket, amelyet nagy közönség előtt mutatott be a Dunán! Kemény télidő volt ekkor, és a Duna olyan veszedelmesen zajlott, hogy még azok a bizonyos vakmerő emberek sem mutatkoztak, akik minden alkalommal átlépkednek a zajló folyón, hogy a partokról, hidakról hajmeresztve nézi őket a lakosság. Nem, senki sem akadt, aki a sodródó, sustorgó, örvénylő jégdarabokkal labdázó folyamon át mert volna kelni. A Wesselényi Miklós ereje és bátorsága is kevés volna e merényhez! – Zubovics a pesti oldalon megérkezett a szerkezetével, miután már napok óta hirdette, hogy ekkor és ekkor átúszik a Dunán, még ha az életébe kerül is. Pest még meglehetősen kis város a nyolcvanas évek elején, Zubovics tervére a kemény téli időben is megtelnek a pesti és a budai partok emberekkel. Ott vannak azok a kedves kucsmás, karmantyús pesti téli hölgyek, akik Sándor Móric gróf lovasmutatványai óta nem mulasztanak el egyetlen férfias bravúrt sem. Ott vannak azok a régi pesti polgárok, akiknek szívvidító figuráiban annyit gyönyörködtünk a régi fametszeteken. Az előkelőségek szánkókon érkeznek, és az istenadta nép számára csakhamar lacikonyhát állít egy élelmes vállalkozó. Ahol füstszag van: oda hamarosan megérkeznek a cigányok is… Zubovics zeneszó mellett ereszkedett úszókészülékével a zajló Dunára. A komp és a tutaj összepárosítása volt ez a szerkezet, úgy tudom, hogy sokáig használták is a császári és királyi hadseregben az utászoknál.
Körülbelül két óra hosszáig tartott az életveszélyes mutatvány, amikor is Zubovics a Várkert alatt partot ért, de senki sem hagyta el helyét a dermesztő téli időben, és a szerencsés megérkezés után a lacikonyhák körül táncra kerekedett az amúgy is hangulatot szerzett publikum.
…Néhány év múlva Zubovics Fedor azzal duplázott rá találmányára, hogy föltalálta azt a torpedót, amelyet szárazföldön is lehetett használni.
Mindig kitalált valamit, hogy élete végéig megmaradjon regények és kalandok hősének, akiről az újságok írnak, és akiről mesemondásokat tudnak országszerte, amikor beköszöntének azok a hosszú esték, amikor Magyarországon mesélgetni szoktak.
Egyszer arra akart rávenni valamely cirkuszigazgatót, hogy bocsássa344 szabadon oroszlánjait, majd ő vadászik rá a pesti utcákon… Miután a cirkuszigazgatónak megfelelő kárpótlást ígért, az már hajlandó lett volna belemenni a fantasztikus üzletbe. Az Andrássy út lakói napokig nem merték házaikat elhagyni, Zubovics Fedor pedig oroszlánvadász kosztümben két puskával a vállán sétálgatott az Andrássy úton. A policáj, amelynek sohase volt érzéke a romantikus dolgok iránt, elzsuppolta a cirkuszdirektort oroszlánjaival együtt. Zubovics keményen összetűzött a hatóságokkal. Kapta magát, és elment Afrikába az ottani oroszlánokra vadászni.
Ezenkívül minden esztendőben beszéltetett magáról a lehetetlen afférjai révén, amelyeket a verőcei Migazzi kastélyban rendezett, ahol ugyancsak fantasztikus kvártélyt tartott. Nemegyszer hallatszottak robbanások, földet rázó dördülések a hegyoldali kastély felől, amikor megtudhatta a környék népe, hogy a kapitány laboratóriumában valamely új találmányán dolgozik. Egy katonai uniformisba bújt Edisonnak látta magát, aki fölött nem múlhatott el esztendő, hogy valamely háborús föltalálással emlékbe ne vésse nevét. Ki tudja, ki tudhatná, hogy más életkörülmények között a szenvedélyes föltaláló mily hasznos dolgokat produkálhatott volna, míg így csak különcségeivel, furcsaságaival, kalandosságaival tűnt föl leginkább azok előtt, akik közelebbről nem ismerték… (Én mindig beleegyeztem abba, hogy Magyarországon már vérmérsékletünknél fogva is szükség van az extravagáns emberekre. Nem lehetne itt sokáig tekintélyt tartani annak, aki mindig csak a bibliát vagdosná az ördög fejéhez. Nagyon is szükség van a férfias virtusokra, meglepő cselekedetekre, rendkívüli bátorságokra olyan embernek, aki nem akar a tucatban maradni, de ez a szangvinikus huszárkapitány jó darab időre mindenkit lepipált bravúrjaival. Veszekedett, verekedett, párbajozott, fölrobbant, szolgálaton kívüli viszonyba ment, és egyenruhában járt, mert mint recsegve emlegette a „Fiume” kávéházban: tartsa megtiszteltetésnek Ferenc József, hogy az ő ruháját hordja… És közbámulatra a haja szála se görbült meg, pedig kisebb dolgokért is bezárták az embert. Valóban hóbortos lett volna, mint ezt ellenségei gyakran ráfogták? A zsenik, föltalálók és más ötletességből élő emberek a civil pályán is különböznek azoktól a szürke emberektől, akik szeretnek feltűnés nélkül elvegyülni a tömegben. Bizonyára a katonai fegyelem se volt elég szigorú ahhoz, hogy ezt az örök rendbontót megtörje. Annyi bizonyos, hogy kalandosságairól még sokáig fognak beszélni azok a régi gavallérok, akik ismerték. És a régi345 gavallérélethez hozzátartozott, mint a jól szabott kabát, hogy valakinek legalább egyszer életében összetűzése legyen szegény Fedorral (ami nagyon könnyen ment), mert így egy csapásra híres emberré lehetett. És Z. F. nem is igen teregetett ki az elöl, hogy néha egy súlyos lovagias ügy árán is nevezetes fiatalembereket neveljen maga körül. Aki nem akart vele összetűzni, azt összeveszítette másokkal, hogy legalább párbajsegéd lehessen az illető életében. Nem lehet őt kihagyni annak az emlékezetéből, aki a tegnapi ködlovagok, a régi rettenthetetlen gavallérok ügyes-bajos dolgairól gondolkozik… Igen, ebben a boldog korban már az is elegendő volt a nevezetességhez, hogy valaki a „Fiume” kávéházba járjon kapucínerezni! Hát még ha Zuboviccsal ült egy asztalnál.
…Úgy emlékszem, hogy ez a különc, fantasztikus férfiú a békességes, csendes nyaralóhelyen, Visegrádon halt meg, ahol rendes szokása szerint rettegést ébresztett maga körül. Azt mondták, hogy végelgyengülésben van már az öregúr, amikor még javában kilövöldözött a házból, amikor valaki fütyülni merészelt az ablaka alatt.
1925
