Ki volt Dálnoki Gaál Gyula?
Ki volt Dálnoki Gaál Gyula?
Az első „nyugalmazott magyar vidéki színész”, akár hiszik, akár nem, aki harminc forintocskákat kapott minden elsején a m. kir. adóhivatal pénztáránál nyugdíjas könyvecskéjére és aláírására, de még így is sokszor emlegette Bényei urat a nyíregyházi vendéglőkben, aki valamely főinspektora volt a vándorszínészetnek, és D. G. Gy. előadása szerint „lecsípett a nyugdíjából” Pesten.
Dálnoki Gaál Gyula természetesen fizetés nélkül vállalta a Polgári Kör könyvtárosi tisztségét, miután jómódú és tekintélyes rokonai „kedvéért” végre, negyvenesztendei csavargás után visszatért és megtelepedett Nyíregyházán. Persze, nem az atyafiaknál szállott akkor sem, mert szerette a legényéletet. Szobácskája volt a Nádor utcában, és az ismeretségünk folyamán később sikerült őt egyik legbensőbb barátomnak mondhatni, bár „cirka” negyven esztendőnyi korkülönbség választotta el a tanulósorban lévő ifjút a „penziós komédiás”-tól, mint azok a komoly úriemberek nevezték, akik még mindig nem akarták neki megbocsátani, hogy egykor csúffá tette a nemes Gaál-famíliát. Elszökvén vándorszínésznek egy névtelen szubrett után.
Dálnoki Gaál Gyula talán „társadalmi vezeklés” vagy bohém nemtörődömség szempontjából nem tartott hivatalos könyvtári órákat, hanem vénségére megnövesztett, zúzmarás, tüskés bajuszával (amelyre néha pedrőt is kent), mindig a Polgári Kör „könyvtárlátogatóinak” szolgálatára állott, mert megszokta hosszú élete folyamán, hogy a „civilizáció katonája” legyen. Ott csörgette a könyvtár karikára fűzött kulcsait a Polgári Kör pattogó vaskályhája körül már az ebéd előtti órákban, amikor még csak két-három öreg iparosember biliárdozott a nagyteremben, akik között Dálnoki Gaál Gyula fölényesen, régi szép múltján tetszelegve járkált hosszú szárú pipájával.426
Soha nem köpködött a sarokba állított ládikó felett, mert sokkal úribb férfiú volt. Komolyan, házigazdásan, józan meggondoltsággal „adta a honőröket” a polgári környezetben, és valóban hasznos könyveket ajánlott olvasmányul a művelődni kívánó iparosságnak, asszonyaiknak, leányaiknak pedig erkölcsös regényekre híva fel figyelmét. Ha borús volt a nappal – pápaszemet tett fel a könyvtári katalógus tanulmányozása szempontjából, amelyet a hóna alatt hordott, mint valamely aktacsomót. Volt kék ceruzája, piros tintája, íróasztala, respektusa, ha a kulcsot a könyvszekrénybe illesztette, és meghatott hangon mondta:
– Igen, ismerem a művet, a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában jelent meg – szólt, mialatt Méhner Vilmos kalendáriomai között lapozgatott.
Kis könyvtára volt akkoriban a Polgári Körnek, és Dáalnoki Gaál Gyula a Kör vezetőit komoly buzgalommal kérlelte, hogy a kopott könyveket újakkal cseréljék fel, a könyvszekrényeket nagyobbítsák meg, a könyvárusok árjegyzékeit tüzetesen végigolvassák a társaságban, és megrendeléseket „eszközöljenek”. (Igaz, hogy a megrendelt könyvcsomagok néha hetekig hevertek a postán, amíg a szükséges összeg előkerült, mert a gazdag Nyíregyházán minden volt, csak pénz nem volt.) De a könyvtárt, amelynek látogatásához napközben kedvet, pártfogást, támogatást esdekelt összetett kézzel a kultúra ősz bajnoka, lassankint komolyan vették a nyíregyházi polgárok, és a tanulmányosabb könyveket este selyempapirosban dajkálva vitték haza… Este, amikor a családi lámpa alatt legfeljebb a bibliából, a zsoltároskönyvből olvastak, most fennhangon, hangsúlyozva, kritizálva olvasgatták például a gőzgép feltalálásának a történetét, és Benyovszky Móric vadregényes útirajzai helyett már Stanley úr alaposabb, szárazabb földiratát forgatták.
De a könyvtáros, bezzeg, a könyvtáros úr lámpások alatt ült már ebben az időben, miután „boltját” bezárta (mint mondogatta), miatta fene is megehette azt, aki a betűt kitalálta.
A Rigó-kocsmában ült besötétedés után a könyvtáros (ahová később szerencsém volt elkísérhetni, és előbb csendesen, ámultan, később beleegyezőleg hallgatni.)427
