Urak, betyárok, cigányok | Krúdy Gyula munkái

Urak, betyárok, cigányok

Egy úriember beszélte:

Megrázkódtató fordulat volt életemben atyám halála.

Az esztendő utolsó napján, Szilveszter éjszakáján halt meg. Nem jött át a huszadik századba, holott minden életfelfogásával, gondolatával, modern úriember volt, ahogyan az úriembert háború előtt Magyarországon elgondoltuk.

Könyvei között: az Akadémia zöldkötéses kiadványai mellett helyet foglaltak a Történelmi Társulat és a Természettudományi Társulat kiadványai.

Körülbelül két esztendeig betegeskedett – „húzta” –, mint honi nyelvünkön mondják; kalandos fürdőhelyekre küldötték a doktorok; egyszer a Vág mellé, ahol a legnagyobb magányban töltött egy nyarat egy révészházban, ahol éjszaka az eresz alatt feküdt a jó levegő szempontjából, és a csillagokat nézegette; máskor Balatonfüreden, majd a Margitszigeten tölté mind egyhangúbb, mind búcsúzkodóbb napjait.

A munkától, irodai foglalkozásától eltiltották és egy „Glashütte” (svájci) aranyórán nézdegélte ütőerének lökéseit.

Mennyi mindent tudott volna ez a finommívű óra beszélni azokról a gondolatokról, amelyeket atyám gyertyavilág mellett töltött!

Mert atyám betegsége alatt sem változott természetében. Hallgatag, tartózkodó, igen előkelő volt kálvária-éveiben is, bár okos ember módjára alig érintkezett valakivel régi ismerősei közül betegségében. Azt hiszem, hogy leginkább a szégyenérzet volt a legerősebb benne, midőn napról napra romlandóbb testi egészségében senkit sem akart látni azok közül, akik őt ifjan, délcegen, férfipompájában ismerték.

Volt két orvos is atyám betegágya mellett. Egy lutheránus és egy zsidó doktor. Atyám felváltva nézegette őket. A lutheránus orvos komoly, kövérkés, ünnepélyes férfiú volt, aki maga is szívbajos ember volt, és a valót utolsó óráig látta atyám haldoklásában. A zsidó doktor515 vörösesszőke, káplárosan kihúzott bajuszú, kékszemű, pörge fiatalember volt, akit a végzet harsogó ropogós falusi körorvosnak szánt, de városi doktor lett, és úriemberek úri betegségével kellett foglalkoznia, holott a maga részéről a betegségek közül csak a gyomor elrontásban hitt, mint olyan betegségben, amely néhanapján gyógyítható. Atyám kimondhatatlanul szenvedett, többször említette, hogy egy pisztolylövéssel szeretne véget vetni életének, ha az idegen emberek (az orvosok) nincsenek a szobában, bizonyára meg is teszi, amit óhajtott. A halál érzett a levegőben, a gyertyák lángjában, a faragott ágy deszkáiban, a könnyes párnákon, a porcelánkályhában hamvadó tűzön, amelyet végtelen zavarodottságomban hiába akartam többször is lángra lobbantani, mintha könnyeim megnedvesítették volna a fadarabokat, amelyeket egy sárgabajuszú, halálképű, pálinkás leheletű öreg favágó vágott délután az udvarban, mintha a nyomorgó, munkát kereső, öreg favágót rongyos szűrében a Halál küldte volna előre kémkedni a Kállai utcai kúriába, hogy esti megjelenésekor rendben talál-e mindent?

Általában ennek a szilveszteri estnek a délutánján már több jelből észre lehetett venni a halál közeledését házunk felé. A legvénebb eperfát, amely már oly aggastyán volt, mintha villám sújtotta volna a törzsén, és csupán atyám kegyeletes akaratából maradt helyén (mert atyám rendkívüli módon tisztelte mindazt, ami régi volt körülötte), a legvénebb eperfa udvarunkon, amely nem termett már gyermekkoromban sem több gyümölcsöt, mint csak néhány szem nagyon édes, nagyon kifejlődött, sötétkék epret: azon a délután nagyot roppant, mintha nem bírta volna tovább állni a szélvihart, amely gyér, ősz, havas fürtjeit rázogatta. Ez a vén fa látott legtöbbet a mi életünkből, mert hiszen mindig az udvar sarkában állott, mióta eszemet tudom. Családunk tagja lett, aki már annak is örült, ha csak azzal használhatott a háznépnek, hogy a nagymosást követő ruhaszárításkor a vitorlanagyságú lepedőket és fiatal szolgálók piros szoknyáit gallyaira akasztották. A kocsisunknak volt egy igen bő, betyárosan rojtosszélű gatyája, amelynek ráakasztásával őszi kísértetnek képzelte magát a vén eperfa, és nemegyszer megijesztette a bejáró asszonyokat, ha a szél a gatyát lengette.

A vén fa nagyot roppant délután, féloldalra dőlt, mint akár a házigazda odabent a betegszobában.

Megkezdődött a haldoklás, a visszavonhatatlan búcsúzkodás az udvaron516 és a házban. Itt az ötvenesztendős eperfa, odabent az ötvenesztendős atyám.

Aztán egy fekete, csúnya madár röppent a fára és hihetetlen hangon kiáltott. A kuvik, amely a halálesetet szokta bejelenteni.

Lehet, hogy némelyek megcsóválják a fejüket, amikor ezt a babonás dolgot olvassák akkor, midőn már mind kevesebben hisznek a babonában, de én megismétlem, hogy 1899 Szilveszter délutánján fekete madár szállott az eperfára, amely kuvikolt. Talán hatszor-hétszer hallatta a baljóslatú, hidegleléses hangjait a kert felé eső faágon, aztán rövid szárnyaival, zömök, fekete testével ellökte magát a fától, és elröpült a hóviharban, bizonyosan egy olyan udvarba, a vásártér felé, ahol ugyancsak bejelentenivalója volt ezen a délután. (Mint később megtudtuk: a Kereszt utcában haldoklott ezen az esztendő végi délután Major, a kéményseprőmester, aki sokat járt házunkban, kiskutyákat hozott ajándékba, mert mindenütt felszedte azokat a kutyakölykeket, amelyeket a vízbe akartak fojtani. Magas, karcsú, egyenestartású férfi volt Major, aki mindig tudakozódott a kölyökkutyák után. Minden kutyának saját találmányú neveket adott. Ő Selyem néven emlegette azt a fekete kutyát, amelyet mi Bizsunak neveztünk.)

A kuvik elröpült Majorhoz, és azután olyan szomorúság ereszkedett az udvarra, mintha egyszeriben mindenki megtudta volna a madárjelentésből, hogy már csak egy napig tart az élet, az imádott házigazda éjjel elmegy a másvilágra, a reggel egy holt embert talál a házfedél alatt.

A nagykállói börtön őrmesterének a leánya volt akkoriban a szakácsnénk. Rendes, derék, szorgos fiatal leány, aki szemének bandzsasága miatt nemigen tetszett a nyíregyházi legényeknek, habár az egyik szemével, a kékkel (vagy talán a másikkal, a feketével) úgy tudott nézni, hogy egy szót sem kellett neki a nézésén kívül mondani, és Veron kérdően nézett rám: vajon itthon maradok-e atyám helyében, ha a házigazda lehunyja végleg gyötrelmes szemét?

Négy kutyánk volt ez idő tájt, udvaron járkáló, hóban alvó remek ebek, amelyek éjszaka hihetetlen munkabeosztással őrizték a nagy, két utcára terjedő kertet, szokatlanul tágas udvart, mindenhová jutott belőlük őrjáratukban, csak a ház belsejébe nem lépett be egyikük se, mert nem állta a zárt levegőt. – A kutyák most úgy hízelegtek nekem, mint jövendőbeli uruknak.

Ezen a délutánon ugyancsak a szabadban jártak-keltek, de egyszerre felkapta fejét Hektor, és rövid szimatolás után különös, szinte érthetetlen517 hangot hallatott. Rémült, el-elfúló vonítás volt a kutya megszólalása. És a három kutya, amely a nyitott folyosóra fektette a fejét: álmában ugyancsak vonítani kezdett. Panaszos dalukat elvégezve, az udvari ajtóhoz gyülekeztek mind a négyen, és ott siránkoztak, vinnyogtak, nyugtalankodtak, mintha valami betegség gyötörné őket. Szopornyicának nevezett betegségében szokott így ríni némely kutya.

Aztán szűköltek tovább az ajtó közelében, amint az alkony leszállt, s éji őrjáratukra nem mertek elindulni a sötétségbe szakadt kert felé.

(Akkor ment el Somogyi Gyula királyi közjegyző atyámtól, miután egy óra hosszáig négyszemközt tanácskozott vele.)

Haldokló atyám elbúcsúzott a kutyáitól.

Intett, halkan szólt, hogy párnáit megigazítsuk a szoba közepére húzott ágyban, felült, és a hátát a párnáknak vetette, miközben az élettől már kiüresedett, lefogyott, mély ráncolatokkal megjelölt arcával várakozólag nézett az ajtó felé.

A haldoklónak minden intése parancs, kétszeresen parancs volt atyámé, aki életében se tett egyebet, mindig csak parancsolt, önmagának emberektől, élettől, közszerepléstől való visszavonulást; családjának csendet, nyugalmat, tartózkodó életmódot. (A leghangosabban a Beregszászy-zongora merengett valaha házunknál, amely zongorán őszi délutánokon nagybeteg nagybátyám ábrándos magyar dalokkal búcsúzott életétől. És valóban elment a Morgó-temetőbe, a családi kriptába, a zongorája elhallgatott, és még nagyobb csendesség lett házunknál.)

Kinyitottam a folyosóra nyíló fehér ajtót, és a kutyák, amelyek a küszöb előtt érezték a halált, a kettősajtó között olyanformán helyezkedtek el, hogy fejükkel a szobában voltak, míg jégcsapos, havas, téljárta bundájuk odakívül maradt, mintha ezek az állatok is érezték volna a szokatlan perc respektusát.

– Hektor! – szólt atyám.

Hektor volt a legnagyobb kutyánk, a kutyák vezére. Bátor, mint névrokona a görög háborúban.

Apját vagy nagyapját abból az országrészből hozták szekéren a Nyírbe, ahonnan a mi családunk származott, Nógrád vármegyéből, ahonnan esztendőnként mindig útra szokott kelni az az „úriszék”, amelynek az volt a teendője, hogy megállapítsa, hol muzsikálnak legjobban518 a cigányok Magyarország területén. Rendszerint a balassagyarmati árvaszéki elnök volt az „úriszék” vezetője, amelynek tagjai elismert nevű országos hírességű cigányszakértők voltak. Persze, kocsin utazták be az országot, mégpedig nyaranta, amikor meglátogatták a felvidék zenekarait, az Anna-bálok dátumait is kitolták a kedvükért a kalendáriomban, hogy minél több Anna-bálon vehessenek részt: így annabáloztak egy esztendőben Parádon és Balatonfüreden is. De az „úriszék” télidőben se oszlott fel. Nyomban előparancsolták a téli utazáshoz alkalmas szánokat, mikor híre futamodott egy-egy új cigányprímás feltűnésének, akit éppen Rimaszombaton vagy Miskolcon, ezeken a jó cigánytermő helyeken lehetett meghallgatni. Az „úriszék” utazgatásában, ha Nyíregyházán vitt át útja: mindig kiegészítette magát atyám személyével, miután az ő szakértelmét ugyancsak országszerte elismerték.

Ilyen alkalommal hozták Hektort lópokróc alatt és szalmában, hogy többé vissza ne találjon az Ipoly mellé, hanem ugatásával emlékeztesse atyámat arra a kies, mindig ősziesen merengő nógrádi tájékra, ahol gyermekkorát a forradalom után a nagyapai háznál a világszép, de nem a legszerencsésebb kisasszonyok (Mária, Irma, Izabella, Amália) között töltötte. Látta gyermekkorában Kandúr Kálmánt, aki mint afféle bujdosó, mindig éjszaka járt, amíg Vadkert alatt a szép csárdásné mellett agyonlőtték.

Hektor az ősi házból került hozzánk Nyíregyházára, atyám hazafelé jövet mindig megismerte a többiek közül Hektor hangját, mint gyermekkorában a K. Jánosok, K. Pálok hangjait a többiek közül. S atyám, akinél igazabban, minden látszólagos egykedvűsége mellett: senki se tisztelte jobban a családi hagyományokat, családi érzéseket, atyafiságos érzelmeket úgy életében, mint a Kandúrok címerpajzsában látható pelikán (egy bizonyos György úr szerzeménye, a XVII. században a régebbi nemesség mellé), amely pelikán önvérével táplálja fiókáit.

Hektor kutyát úgy szerette, mintha az atyafisághoz tartozott volna.

A haldokló hosszas pillantást vetett Hektorra, amely bolond, szomorú, nagy fejét, nedves szemét, havas fülét szűkölve dugta be az ajtón. Atyám pillantásában benne volt ki nem mondott kívánsága, hogy Hektor tovább is hűséggel szolgálja hátramaradó családját.

Bedugta búcsúzóul fejét Bizsu, a „francia kutya”, amely csak éjszakára járt haza, mert napközben a nagyatyám, a Gróf házánál volt található, a város másik részében. Nőstény kutya volt és bodros, fekete,519 és bundájában csak annyira lehetett hűségére számítani, mint egy nőstény ebére. De mégis hozzánk tartozott, bár életét a két ház közötti csavargással töltötte. Kétszer ebédelt mindennap. Jött, ment, mintha híreket hordott volna. Ugyanezért néha nagyon megverte nagyatyám vöröshajú, fehérbőrű gazdasszonya, Linka, sodrófával látta el a baját, amikor Bizsu napokig nem merte udvarunkat elhagyni.

Atyám Bizsut is szerette, minden hűtlensége mellett, s elbúcsúzott tőle.

Harmadik kutyánk egy agár volt, bizonyos Kígyó nevezetű, mert egy köz- és váltóügyvéd háza sem lehetett meg agár nélkül Szabolcs-megyében, ahol minden háznál agár volt.

Kígyó maga nem vett részt az őszi agárversenyeken (ide csak atyám járt el, hogy az agarászatot és az agarászbált követő muzsikáltatásban meghallgassa és megítélje Benczi Gyula, a gyémántgombos cigányprímás legújabb zenetanulmányait, újabb nótáit), de Kígyó olyan agarak után volt „nevelve”, amely agarak billikomot nyertek a Bácskában és Csákón, mint ezt Szolnokon kiadott keresztlevele is bizonyította. Sok bajt okozott Kígyó atyámnak, mert koraősszel mindig felébredt benne a vadászvér, és a saját számlájára hajtott a nyíregyházi határban. Különben a szobába ő sem jött be, mint abban az időben a kutyák általában, az udvaron volt a helye, igaz, nagy deszkaólban, hogy reumát ne kapjon, amely betegség tönkre teszi az agarat.

Negyedik kutyánk volt családunk kedvence.

Fehér, feketével tarkázott, közönséges, fajtalan, egyszerű, rendes kutya volt, Szerda volt a neve, és egy szerdai hetivásár alkalmával tévedt el valamely falusi szekér mögül. Szerda mindent tudott, amivel megkedveltesse magát. Jó és vidám volt, mint egy tanyáról került szolgáló, még az ugatása is olyan kedveskedő volt, mintha énekelni akart volna a maga nyelvén. Ő volt az a tarka kutya, amelyről a nótát csinálták. Szerda! A család apró gyerekeinek játszótársa, pajtása; vén kutya, amely mindig gyermek maradt, libegő, bozontos farokkal, lihegő nyelvvel futott a gumilabda után, mintha akkor látta volna először, Szerda nélkül nem volt elképzelhető a legkisebb gyerek, Laci, akármerre totyogott a házban. Ugyanezért nagyon szerette atyám Szerdát. Könny jelent meg a szenvedésekben, testi fájdalmaktól megnövekedett szemében, amikor Szerdát megpillantotta, aki éppen úgy búcsúzott tőle, mint többi kutyája. Szerda búcsúzásában a legkisebb gyermeke búcsúzása is bennfoglaltatott. Kimentem a szobából, mert attól féltem,520 hogy hangosan sírva fakadok, holott ezt még a jelenlevő nők (anyám és nagyanyám) se tették, úgy uralkodtak magukon.

Az L alakú házat az udvar felől üvegfolyosó zárta el a téli éj elől, és a házban minden volt, amit öregek és fiatalok, ősök és unokák egy ház belsejében összegyűjthettek. Azért van annyi minden a több száz esztendős házakban, ahol ráérnek a falba vert szegek kellő kipróbálásához, hogy minden a kellő helyére kerüljön, az ablakok és ajtók jobban ismerik a szél irányát, mint a meteorológiai intézet, a falak sebei, a vakolat hiányai mindig ugyanazokon a helyeken fakadnak ki, hogy a kőműves már behunyt szemmel is tudná a magáét.

Ebben a házban, ahol gyermekkoromat töltöttem, a hónapok elején a teliholdat bizonyos ablakokból bámultam, az őszt szélmentes kuckókban átüldögéltem, a hosszú esőket a csatornában úgy hallgattam, mint megismétlődő mesemondásokat – ebben a régi házban a viharos, felkavart, nyughatatlan éjen azt a helyet kerestem, ahol darabig megpihenhetnék – ha már atyámnak többé nem adatott alkalom ahhoz, hogy nyugodtan tölthessen egy fertályórát a halállal való küzdelemben. Erőt, bátorságot, gondolatokat kellett gyűjtenem, hogy helyemen lehessek, ha atyámat legyőzte a halál, amely harcában nem segíthetnek azok sem, akik legjobban szeretik e földön. Nagyobb lelkierő kell haldoklótól való elmenetelre, mint a mellette való tehetetlen maradáshoz – gondoltam magamban, amikor az ajtót bezártam, és a kutyákat a szabadba eresztettem.

Meg akartam találni a halált, és elbánni vele, mielőtt atyámmal végezne, mielőtt rátalálna, mielőtt a szobába belépne… Vannak babonás idők, amelyeknek a gondolatairól és a gondolatok szövődéseiről nem tud világosan számot adni az ember. Néha el lehet hinni, hogy a halál vagy legalábbis az eszközei láthatóak, kézzel megtapinthatók. Mint látható a kard, a puska, az ólomgolyó, az akasztott ember kötele, a kút mélysége, a méregpohár, a tűz, amely előidézője lehet a halálnak. El kell tenni az eszközt az útból, és elmúlik annak következménye. A halál nem dolgozik puszta kézzel, pláne, ha olyan erős emberrel akar végezni, mint atyám. Mondom, vannak és még lehetnek éjszakák, amikor a józan gondolat a babonák rabja lesz, és így keresi megoldását a legmegfejthetetlenebb rejtélynek, a halálnak.

Gyertyával léptem ki a zárt folyosóra, ahol talán a halálnak üldögélnie521 kellene a fehér fapadon, vagy a kerti székek valamelyikében, ahol az ügyes-bajos emberek szoktak várakozni atyámra, amíg ügyvédi teendőit végezte, és a Tisza mellékéről hírneve miatt sokan felkeresték. Urak és parasztok, férfiak és asszonyok, akik néha órákig várakoztak egymásra az üvegfallal elkerített helyen.

Egyszer gyermekkoromban egy nyírségi cselédlányunk megmutatta a várakozók között a halált egy falujukbeli, sárga bajszú, heptikás arcú, görbe kis paraszt alakjában.

– Ez a halál Nyírbakfán! – mondta.

Az öregségükre megfakuló, megsárguló parasztemberekre, akik sohase érik meg a téli fehérséget, hanem elmennek már sárga ősszel, szárazbetegségben a másvilágra, mindig gyanakodtam azóta, hogy rokonságban vannak a halállal.

De most, este kilenc óra felé híre-hamva se volt várakozó embernek a folyosón. A zsidó doktor fénylő, orosz kalucsnija és a lutheránus doktor kitámasztott esernyője voltak az egyetlen idegenek a folyosón. Másfelé mindenütt a megszokott tárgyak. Oprics fenyőfarámáiban a vadászképek olajnyomatai, a szobából kilódított székek, amelyek útban voltak, mióta a nagy betegség házunkba költözött, a téli virágcserepek az állványaikon, a fehér koksz-kályha, mint egy bálvány a sarokban és az óra nagy, fekete bajusszal ketyegett a falon, mint máskor, mintha tudomással se bírna a bekövetkezendő változásról. Kinyitottam a fekete pinceajtót, ahová gyermekkoromban félve léptem a mélybe vezető grádicsokra, és feltártam a padlásajtót, amelyet úgy szerkesztettek a régi házépítők, hogy a konyhából nyílott és nyikorgó falépcsőn mindig fel lehetett menni a léghuzamos padlásra, hogy a gyékényen száradó diókkal, almákkal, gerendákra akasztott bőristrángokkal, kopadozó kocsiülésekkel, nyergekkel kísérteties játékot űzhettünk a házban alantmaradottak rémítgetésére. A padláslépcsőn nagy ijedelmemre egy csomó szoknyát és kendőt találtam. Veron volt, a nagykállói börtönőrmester leánya, aki a padlásra bújt el a házban elharapózott rémület elől. Didergett és vacogó arcáról nehezen vette le a hárászkendőt.

– Érzem, hogy ma este valaki meghal a házban! Bár én lehetnék – nyögte a furcsa leány és újra beburkolta fejét kendőjébe, szoknyái alá húzta lábait és tovább didergett, mintha lidérc nyomná vállát, keblét, derekát. Csodálatos és hűséges érzések vannak a vidéki szolgálólányokban, amely érzések, mécsvilágként kísérik őket életükben. Kis mécsek! Lényükkel, munkájukkal, szorgalmukkal világítanak a házban, ahol522 szolgálnak. Verőn már egy esztendeje volt nálunk; s nem képzelte az életet atyám nélkül.

Hívtam Veront, hogy jönne velem a halál után való keresgélésemben. A gyertyát réztartójából négyszögletes istállólámpásba helyeztük, amellyel az udvaron szoktunk járni. S mintha ez volna a legtermészetesebb: kimentünk az üveges folyosóról a sötét udvarra, hogy szembenézzünk a halállal, ha az ugyan itt leskelődne valahol a ház körül, mint délután a kuvikmadár, estefelé a házőrző ebek bejelentették.

A kutyák valahol elbújtak. Nekik is vannak titkaik… A fekete, süvítésekkel teli, másvilágias égboltozat alatt, a hófúvásban szinte idegenné válott udvarunkban, a kutyák nélkül indultunk el Veronnal, hogy megtaláljuk a halált, ha itt rejtőzködne.

Ismertük az udvaron lévő épületeket, de mintha már ezen az éjszakán elidegenedtek volna tőlünk, mint a kiköltözködőben lévő lakóktól elidegenednek a visszamaradottak. A haláleset leveszi az álarcokat, igazabban mutatkoznak meg a tárgyak és emberek, mint máskor, mert a tárgyak is tudnak hazudni, képmutatást színlelni, mint ezen az éjszakán meggyőződtünk Veronnal.

Itt volt például a szivattyúskút, amely a maga fűzfájával, szalmagamáslijával mindig bizonyos barátságossággal állott az udvar sarkában. Rézostora többnyire messzire fénylett azok felé, akik vizét megszomjazták. És ha a szivattyú munkálkodása után a karalakú csőből kiömlött a vize, mint a kút lélegzete: a víz barátságos volt, mintha hálás lenne azoknak, akik a föld mélyéből a napvilágra segítették.

Legelőször a kútnál kerestük a halált, mert tapasztalatból tudtuk, hogy itt szoktak meghúzódni azok a vándoremberek, akik néha udvarunkba jöttek egy ital vízért, egy darab kenyérért. Itt ülnek a földön, és vándorbotjukkal jeleket rajzolnak, mintha pihenésükben további vándorlásuk térképét rajzolgatnák maguk elé.

Kétszer is körüljártuk a kutat. Nem találtunk senkit, de a téli viharban lengő kútostor jócskán megcsapta Veron vállát, hogy az ellenséges mozdulatra a nagykállói leány visszaütött a kezével. Persze, a fájdalmat ő érezte inkább, mint a kút.

– Te szívtelen – mond a lány, mert szelíd teremtés volt, és ez a szó fejezte ki nála a keservet, amelyet megbántottságában érzett. Mennyit dalolt a kútnál, amíg az időjárás olyan volt, hogy hosszadalmasabban időzhetett a kút mellett, minden szegény cselédlányok jóbarátnőjénél! Gyermekkori nóták jutottak eszébe a víz suhogása mellett, szerelmes523 lett, amikor a víz folyni kezdett. És a kút most megcsapta, mint egy ellenség! Talán gonosz szellem, kígyó vagy gyík lakott ebben a kútban is, mint általában a kutakban, amelyekben már annyi elbolondított leány lelte halálát?

Most a kocsiszínben néztünk körül, ahol ugyancsak meghálni szoktak bizonyos parasztemberek, akik, miután atyámmal volt dolguk, az este beálltával nem akartak visszaindulni messzi falujukba, és az éjt itt töltötték. Atyám az utolsó években, betegsége óta felhagyott az ügyvédeskedéssel, és a kocsiszínben nem aludt senki, csak a régi hintó állott egymagában, amely szolgálaton kívüli viszonyba jutván: hamarosan felcsapott tyúkültetőnek, a kakasok kvártélyának, mint általában a régi kocsik vonzzák a baromfiakat. Ott állott a Kasornyahintó az éjben, és még a holt Zathureczky sem ült benne, aki utoljára kölcsön kérte a mutatós hintót, leánykérőbe ment vele öregségében, elváltságában, kopott legénységében, és a leánykérésből holtan jött vissza a hintón. Talán kosarat kapott a macskabajuszú úriember, aki atyámra bízta a sorsát általában, miután ugyancsak őt kérte fel válópöre intézésére is? Nem kapott kosarat Zathureczky, és éppen ebbe halt bele. Újra kellett volna kezdenie a házaséletet, és ettől ijedt meg a sokat próbált úriember. Ó, hányszor megbeszéltük Zathureczky történetét ifjúkorunkban, midőn a használaton kívüli hintóba őszi délutánokon beüldögéltünk és képzeletben elkísértük az úriembert leánykérésébe!

Ezen az éjen nem tudtunk többet Zathureczkyről, mint csak annyit, hogy fájdalom, szenvedés, végrendelkezés nélkül, szinte irigylésre méltóan esett át azon a szörnyű helyzeten, amely a haldoklással van egybekötve. Jött a leánykérésből, virág volt a gomblyukában, húzogatta a bajusza szálait, mint mikor valami jót mondott és meg volt elégedve magával (mert ama régi emberek közé tartozott, akik könnyen meglelték a megelégedettséget), most is húzogatta a bajszát, tán egy nóta járt az eszében, amikor a hintó szembetalálkozott a keresztútnál a sárgabajszú parasztemberrel, aki a Nyírségben a halált jelentette. Zathureczky nyomban megadta magát, mert még felesége leszoktatta a vitatkozásról, és engedelmeskedett a halálnak, szenvedés, jajkiáltás, panasz nélkül. A kocsis nézett a legnagyobbat, amikor a hintó helybeért és észrevette a holt uraságot az ülésen. „Nem is tudtam, hogy így megtréfált a tekintetes úr.”

De Zathureczkyn kívül hiányzott más is a kocsiszínből, amit szőlőédesítő őszidőben, mikor utoljára jártam erre, még itt találtam. (Akkor524 még reményleni lehetett atyám betegségének jobbrafordulását, „habár a szív olyan jószág, amely sohasem gyógyul meg, csak éppen továbbszolgál”, mond Jósa András.) A kocsiszínben voltak a kövér paradicsomok a befőzéshez előkészítve, a kistermetű paprikák és ugorkák, amelyeket egyetlen fogharapással lehetett elfogyasztani, s az életet jelképezték; még a nadrágszáron át is csípő, őszi legyek – a ruhaszárítókötelek, amelyeken színes szoknyák száradtak –, az üres hordók, amelyek valahonnan előgurultak, mintha hívta volna őket valaki –; a mosókonyha kéménye, amely kékesen füstölgött –, a háromlábú szék, amelyen tyúk tollászkodott –, a mángorló, amely nagy köveivel, lomha mozgásával, ormótlanságával is az életet jelentette. Most csak a kémény kipirult tűzfala állott, mintha megfagyott volna; mindenféle piszkos pókháló, mint olyan helyen, ahol ritkán jár valaki: a tető gerendái között lehullott a hó, és a szalmazsúp megfagyott. Egy pipa se füstölgött semerre a házban, mintha mindenkinek megtiltották volna a dohányzást, mint szegény atyámnak, aki még legkedvesebb csibukjait is félredobta, mert a lutheránus doktor azt mondta, hogy így életét meghosszabbíthatja. Nem találtunk senkit az udvaron, aki a halálhoz hasonlított volna, ha csak egy idegen, ócska kalap vagy egy leszakadt gomb alakjában is. Hol búvik meg a halál abban a házban, ahová dolga szólítja, hogy sohase csípte meg még senki, amikor a haldoklóhoz közeledik? Hogy soha senki nem tudta elkapni a kezét a lesújtás előtt?

– Valaki pedig meghal ezen az éjszakán – nyöszörögte Veron, amikor félrekapta a fejét a poros, hintázó csengő alatt, amely megszólalt, amint elhaladtunk alatta.

A kapun csengettek, és Veron minden tagjában remegve akasztotta le a szegről az ormótlan nagyságú kapukulcsot, amely akkora volt, mint egy várkapué. Talán ötven esztendővel ezelőtt csinálták és kapukulcsot ritkán szokás cserélni, miután az jól beválott.

A kapu előtt Radics János, nagyanyám öccse, egy kistermetű, szegbajuszú, százgalléros köpenyegű, báránysapkás úriember állott, aki olyanforma volt, mintha egy népies kalendáriom illusztrációi közül lépett volna ki. Fedeleskosárral utazott és a kosárból kiállott néhány meggyfa pipaszár. A Dunántúlról, Várpalotáról jött az utolsó esti vonattal, mert a családi haláleseteknél, mint bátor ember, mindig meg szokott jelenni.

– Itt van a Halál – súgtam Veronnak.

Verőn a hárászkendőbe burkolta arcát, fejét, talán még a lelkét is,525 hogy ne lásson, ne halljon semmit abból a rettenetből, amely a Halál megérkeztével jár.

Még ma sem tudom, hogyan került Radics János ezen az estén a házhoz? Paprikásan krákogott nagy köpenyegéből, mintha azoknak a pörkölteknek, söröknek és boroknak az ízeitől akarna megszabadulni belépés előtt, amely ételeket és italokat a hosszú úton fogyasztott különböző vasúti vendéglőkben. Mindig vegyesvonattal utazott, és minden állomáson kiszállott, ahol a vonat megállott.

– Él még? – kérdezte titokzatosan.

A kosarat Veron kezébe nyomta, miután süket ember létére sohasem várt választ, és a maga favágóhangján folytatta:

– Hoztam egy kis „hazait”: kolbászt, hurkát, miegymást a Loncsos-szőlőnkből egy üveg bort; üzenetet attól a főtisztelendő úrtól, aki apádat keresztelte Várpalotán, amikor a forradalom miatt máshol nem kereszteltek Magyarországon.

Ismétlem, Radics Jánosnak olyan volt a hangja, mintha egymagában lett volna az egész világon. Beszélt, anélkül hogy tudomásul vette volna, hogy más ember is beszél.

– A főtisztelendő úr már közelebb van a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. Ezért nem jött, hogy az utolsó kenetet ő adja fel apádnak is, mint annyi embernek feladta Várpalotán, akit ő részesített a keresztség szentségében. Szép dolog az, ha ugyanaz a pap temeti el az embert, aki keresztelte. Sokan vagyunk Palotán, akik ezt megérdemeljük a sorstól.

Nem sokkal különbözött Radics János az iménti kutyától, amikor megérkezése után megjelent ugyanannál a kettős ajtónál az üveges folyosón, és a dupla ajtó közé állva: köszöntés vagy vigasztalásként betekintett haldokló atyám szobájába. Fülig érő báránybőrsüvegéből már kihúzta kopasz fejét, amelyen néhány fakó hajszál hervadozott, amely hűséges maradt Radics Jánoshoz a múlt időkből. Csak tömött kis szürke bajusza volt még az, ami régi férfiasságából megmaradt. De ez a bajusz is avas, füstös, fokhagymaszagú volt, mint valami vén bakonyi betyáré. Különben görcsös volt az arca, mint vén fagyökéré, amelyre babonás éjszaka azt lehet mondani, hogy valamely régen eltemetett és a föld alól visszatért ember koponyájához hasonlít, amelyből a fa kinőtt. Vagy talán vén szőlőtőkéhez hasonlított Radics János, amely azt várja már csak, hogy kiszáradjon; és aztán a tűzön nyomtalanul elhamvadjon?526 (Radics Jánosnak az volt az egyéni nézete önmagáról, hogy miután egész Magyarország a múltjából él, nem érdemes már külsején változást tenni, hogy például külsejében a vele egykorú nagyapámhoz hasonlítson, aki mindig a legutolsó pesti divat szerint öltözködött.)

Radics János lengő hajszálait, kopasz fejét, elmúlt időkből való bajszát, fagörcsarcát bedugta az ajtónyíláson, és atyám megismerte haldokló szemével.

– János! – szól tompa hangon, mint az imént Hektornak, a nagy kutyának szólott. Figyelmeztetés volt a hangjában, mintha valamely régebben megbeszélt ígéret folytán jelent volna meg Radics János a küszöbön. Mintha azt mondta volna Radics János valaha valahol: „Ekkor meg ekkor eljövök”. És ígéretét megtartotta. Lehetséges, hogy nyáron történt valamely megbeszélés atyám és Radics János között, azon a nyáron, amelyen atyám már betegsége elől bujdosott, és bujdosásában Várpalotára is elvetődött, hogy elbúcsúzzon a paptól, aki 1849-ben keresztelte az ódon kis templomban. S ugyanakkor találkozott Radics Jánossal is, aki ottani magányában számon tartotta a család messzire származott tagjait, és már csak ritkán járt atyafilátogatásba.

– János! – ismételte atyám.

De János, talán éppen a jelenlevő idegenek, a lutheránus és zsidó orvos miatt nem jött beljebb a szobába, százgalléros köpenyege (a múlt Magyarországról táplált véleménye miatt) nem volt olyan állapotban, hogy azt megmutogathassa, ugyanezért csak komoran, kedvetlenül állott az ajtónál, mintha csalódást érzett volna azon, hogy atyámat még mindig életben találja. A titkos jóbarát, az elkeseredett atyafi méltatlankodott János magatartásában, aki a betegségre komolyan haragszik, mert még mindig nem végezte el a maga dolgát a szenvedéses élettel.

– Leülök valahol a házban, ahol nem vagyok senkinek útjában. Csak szóljál, ha szükséged van rám – szólt atyámhoz, az ismert favágóhangon a messziről jött vendég, és visszahúzta fejét, mint aki már úgyis eleget látott a betegszobában.

– János! – szólt figyelmeztetőleg atyám, de már csak inkább szájával, hangtalanul, leheletszerűén ejtve ki a nevet, hogy azt tán a mellette ülő édesanyja se hallhatta. De a földsüket János meghallotta, s még egyszer visszafordult:

– Mondom, hogy csak leülök itt a szomszédban, mert a lábam elgémberedett a hosszú utazásban. Nem lehet minden állomáson leszállni527 este, mert csak rövid ideig áll a vonat. Ki kell nyújtani a lábomat valahol – mond János, és bizonyos méltatlanság volt érezhető hangjában.

Nyilván a vasúti menetrendre haragudott, amely miatt nem lehet leszállni minden állomáson, hogy az utas kedvére megszellőztesse magát minden stáción. Radics János szeretett szellőzködni, mert a „légfürdőt” tartotta a leghasznosabbnak az egészségére. (Egyszer fürdött gyermekkorában a községtől nem messzire eső Balatonban, akkor is csaknem odaveszett.)

– Vajon milyen reménysége lehet Jánoshoz atyámnak? – kérdeztem magamban, amint János megérkeztével a szenvedések enyhültek, a kétségbeejtő állapot szünetet tartott, a fuldoklások könnyebbedtek, és a vergődő, utolsó óráiban vadul ugrándozó szív nem rázta tetőtől talpig atyámat, mint dél óta szüntelenül; két kezével kellett tartani szívét, hogy az ki ne szökkenjen a borzasztó szenvedésekben lesoványodott testéből. – Vajon mit hozott magával házunkba ez a pipaszagú, disznótorhangú, kémény módjára dörmögő atyafi, hogy megjelenésével az átokhoz hasonlatos percekben szünet állott be, mintha a szenvedés óraketyegése megállott volna darab időre?

Radics János téliesen bontogatta le magáról a ruházatot a szomszéd szobában. Vetkőzése hasonlított a hentes vetkőzéséhez, aki valaha sötét hajnalokon disznót ölni járt házunkhoz. Még abban is követte a falusi módszerét, hogy legelőször egy hosszúkás, hengeralakú üveget állított az asztalra, amelyben valaha orvosság lehetett, talán éppen a gyomorfájás elleni Hoffmann-cseppek, amelyeket a múlt században árultak a vidéki patikákban. Az üveget a bajusza alá nyomta Radics János és az orvosságból magába öntött, mintha enélkül nem kezdhetne semmibe, még a vetkőzésbe sem. Nagy felleges útiköpenyét, amely lehetett legalább százesztendős, oly gondossággal akasztotta fel, mintha legalább még száz esztendeig szándékozna utazgatni a köpenyegben. És levette kabátját, mellényét, nyakára csavart kendőjét, kiszedte a nyakig érő mellényből ezüstláncon függő, kulcsos zsebóráját, és azt nagy gonddal az asztal közepére helyezte, ahonnan nem eshetik le egykönnyen, s az óra ijesztően ketyegett, mint az ilyen öregemberek órája szokott, akik még mindig nem nyugszanak meg abban, hogy az órák megálljanak körülöttük.

…A csizmája lehúzása egy különös ceremónia volt, mintha a csizmát tartaná a legfontosabbnak minden öltözetéből. Két kézzel fogta a térdét, amikor a csizma kérgét nekifeszítette a csizmahúzónak, és eleinte528 csak rángatta a csizmát vagy a lábát a csizmában, mintha egy mélyre nyomott dugót próbálgatna kihúzni egy szűk palack nyakából. Vigyázni kell, hogy se a dugó, se a palack el ne törjön a művelet közben. Ugyanezért fogta két, szederindákkal erezett, köszvényes kezében a térdkalácsát, mintha azt féltené legjobban. Nagy megkönnyebbedés szállott ki testéből, mikor a csizma engedni kezdett, és lassan-lassan leválott lábáról. Két kezével a csizmaszár után ment, miután a lábát tartotta volna vissza attól, hogy az a csizmával elmenjen.

A csizmát nem messzire helyezte el magától, beletömködvén abba sárga harisnyát, kapcát, újságpapirost, amellyel téli utazáshoz szokás beburkolni a lábat. Bő, betyáros, rojtos gatyában, de dunántúlias, svábos, tarkapitykés szűk ingben ült Radics János, és nyaka, amely hasonlatos volt egy régen vakolatját hullajtott téglafalhoz, ide-oda mozgott a vetkezés testi megerőltetésétől.

– Három napja nem ment le rólam a ruha – mondta igen természetes hangon, mintha ez volna az egyetlen mondanivalója a mostani állapotokról, a ház felett terjeszkedő, hollószárnyú szomorúságról, a borzalmas fájdalomról, amely atyánk haldoklásával mindnyájunkon erőt vett.

– Három napja nem ment le rólam a ruha – ismételte Radics János, mintha ezzel a tőle várható legnagyobb áldozatot hozta volna, amely áldozatra általában számíthat a gyász előestéjén zokogó família. Eleget tett Radics János mindenféle atyafiságos kötelezettségének, most már akkor ne is szóljon hozzá többé senki ezen a nagyvilágon. Kinyújtotta lábait a szék előtt, és lassan lefelé eresztgette lappadt szemhéjait.

– Remélem, nincsenek itt legyek – mondta még, mert tudni való volt róla, hogy a legyeket utálja a legjobban a világon, amelyek öregember létére mindenfelől felkeresték a világon, és csak az ő bosszantására voltak.

Alighogy lehunyta Radics János a szemét, nyomban fel is nyitotta, mert egy téli légy, amely minden vidéki házban található karácsony után, dongva, döngve, figyelmeztetőleg elrepült süket füle mellett, mintha azt a szőrökkel benőtt, öreg fület választotta volna ki magának, ahol megtelepedni akar.

Félelmetes állat a légy. Radics Jánosnak különösen volt oka tőle félni, mert családjában, a várpalotai Radicsokból többen meghaltak légycsípés következtében.529

Így halt meg atyja, néhai Radics József, aki olyan gazdag ember volt, hogy húsz pár lova is volt egyszer, mert ő volt a leghíresebb fuvaros a Dunántúlon. Vitte az állami postakocsit, vitte a delizsáncot, vitte a császári futárokat, de még portékaszállításra is vállalkozott. – És mégis légycsípés miatt halt meg, késő ősszel, mikor leginkább csípnek a legyek az országutakon, a vendéglői állásokban, a fogadói szobákban. A légy eljött az úton járó ember köpönyege gallérjában, kalapjában, poggyászában a harmadik országból is, hogy megcsípje azt az embert, akit erre a sors kijelölt. Ebben az esetben Radics János atyja, Radics József volt kiszemelve, hogy a nyakán megcsípje egy mérges légy, hiába volt a budai helytartósági engedély a falon berámázva, amely szerint a cs. és kir. kormány a posta szállításával a dunántúli részekben (ab Wien) Radics Józsefet bízza meg. Ugyanilyen írásuk volt hajdan a Thurn-Taxisoknak, akik később birodalmi hercegek lettek: s ugyanilyen licenciája volt Biasininak, a taliánnak, aki ugyancsak azzal kezdte, hogy delizsáncokat járatott Erdélybe, és végül a leggazdagabb vendéglős lett Magyarországon. („Habár a vendéglősséghez nekem sohase volt valami nagy kedvem – mondta Radics János most, amikor a decemberi légy elfogatása végett nyitott szemmel és kifeszített tenyérrel lesbe állott. – Már csak azért se volt kedvem, mert Várpalotán a tőszomszédságunkban gyilkolta meg Hoster Fülöp a zsidó vendéglőst hét gyermekével, feleségével és szolgálóval, Márk Jozefinnel.”)

Radics János kinyitotta spenótszínű szemeit: amelyek véraláfutásosak voltak, mintha vörös répával körítettek volna valamely zöld főzeléket, és kimondhatatlan elkeseredéssel várta a légy megjelenését:

– Reménylem, szabad megölni, ha elcsípem; nem kapok szemrehányást, mint Veszpréminénél, aki még a legyeit, a pókjait, a szúnyogjait is sajnálta idegen embertől: lármát csapott a tökéletlen asszony, ha egy legyet megöltek az udvarán, mert mindenféle bolondságokhoz tartotta magát. Ma egy szúnyogot, holnap egy elefántot pusztítanak el a vagyonomból, gondolta és a lepkékre prézsmitált, ha azok kertjéből más kertekbe szálltak. Fösvény asszony volt az én mostohaanyám, mindent dugott előlünk, Radics-gyerekek elől, csak a „magáéba tömött volna mindent. Így aztán nem csoda, hogy szegény apánk, Radics József, amikor holtan került haza a légycsípés következtében: nem tudott megnyugodni a palotai temetőben, hanem felcsapott kísértetnek. Miután lóval és kocsin járt egész életében, a cs. és kir. helytartóság engedélyéből: kísértet korában is csengős, éjszakai szélből, ködből, árnyból,530 holdvilágból való postakocsin, zajtalanul gördülő, nagykerekű delizsáncon, vagy a gyorsfutárok használta kétkerekű kocsin nyargalt elő a palotai temetőből éjfélkor, és láttuk őt, mint annyiszor életében, szellemlovaival, felhőszekereivel az országút felé száguldani. És azért kezdték mondogatni Palotán, hogy a gonosz asszony a mostohaanyánk, akkor temette el Radics Józsefet, amikor még az nem is halt meg igazában, csak éppen alélt volt a légycsípés következtében. Volt, ahogy volt, csak annyi bizonyos, hogy holdvilágos éjszakákon gyakran felhangzott az ostorcserdítés a házunk előtt elfutó országúton, amikor éjfél jöttével Radics József elindult fuvarba.

Mikor idáig ért történetében Radics János, az almáriom tetején megfogta jobb kezével a téli legyet, keresett a pádimentumon egy helyet, amelyet nem fedett a szőnyeg, és teljes erejéből a földhöz vágta a babonás legyet, majd meztelen lábával rátaposott a zsákmányra. Körülnézett, még egy darabig álldogált, mintha újabb legyekre leselkednék. De légy nem mutatkozott, és visszaülvén helyére, félig lehunyt szemmel így szólt:

– Éppen Radics József halála óta szokás Várpalotán, hogy azoknak a holtaknak, akikről azt gondolják, hogy a temetőben kísértetté válnak, koporsóbazárás előtt titokban mindig átszúrják a szívüket. A holtaknak is biztosabb így, nem ébrednének fel az örök sötétségben. És nagyon jó ez az eljárás a visszamaradottaknak, akiknek álmában nem cserdít ostorával Radics József.

„Vajon mit mond még ez a messziföldről jött atyafi, mielőtt elalszik?” – gondoltam magamban boldogtalanul azon az éjszakán, amikor atyám haldoklott, és kétségbeesetten ültük körül az ágyat, amelyből többé nem kel fel?

De még egyszer felkelt…

Mégpedig hirtelen kilépett párnákkal feltámasztott helyzetéből, mintha a végső erőfeszítésnek ideje következett volna el. Kilépett lábával az ágyból, és egyenesen, amilyen jegenye-egyenességű volt termetében legszebb éveiben: gyertyaegyenesen megállott az ágy mellett, és a szomszéd szoba felé indult, ahonnan Radics János földsüket hortyogása olyan terjedelemben hallatszott, mintha egyedül ő aludt volna ezen az éjszakán az egész országban.531

Két vagy három lépést tett atyám, karjainkba vettük, mielőtt összeesett volna.

– Eresszetek el! – kiáltotta, amint karjainkban vergődött.

Meghalt, mire visszafektettük az ágyba.

A lutheránus doktor lehorgasztotta a fejét, miközben orra megnyúlt, megszomorodott, míg a pödrött, kápláros Rosenberg doktor a különböző fekete orvosságos üvegeket rakta helyre. Nem tanácsos ilyen üvegeket szerteszéjjel hagyni olyan háznál, ahol apró gyermekek vannak.

Megkönnyebbültünk mindnyájan, amint atyám megkönnyebbült. Hisz végtelen szenvedései tüzes ostorokként hasogatták agyvelőnket, míg szívünket izzó harapófogók tépték minden jajkiáltására… Az orvostudomány még nem érkezett el az emberszeretetnek arra a magaslatára, ahol a haldokló szörnyűséges kínlódásának a megszüntetése lesz a cél. Hétszer és hetvenhétszer kell bejárni a szenvedések reménytelen útját, amíg a halál megkegyelmez a kínjaiban fetrengőnek. Az orvostudomány tehetetlenül várja, amíg a lélek megtalálja a maga útját, hogy elhagyja az összenyomorított testi hüvelyt. Pedig mily könnyű volna megszüntetni az utolsó órák halálverejtékezését, ha az orvosokban is megvolna az a bátorság, ami a haldoklóban, aki egyenesen szemközt, kitárt karral megy a halálba. „Eresszetek el!”

Holt atyám megnyugodott arcának csillapító csendje elhallgattatta a keblünkből feltörő zokogást. Valaki megállította az ingaórát. Tíz óra volt. Másvalaki eloltotta a fehér kályhában hunyorgó szilva zsarátnokot. A hagyomány szerint a szilvafa adja a legkiadósabb meleget, mint akár csak kék, hamvas gyümölcse, amely legtáplálóbb minden gyümölcsök között, és legtovább élhet, aki szilvával táplálkozik. A füsttelen kéményen bemordult a háztető felett elnyargaló vihar. A messzi udvarról a holt embert nyomban megérzett kutyák kardala hangzott. Sorba ültek, és vonítottak nagy keservükben. Az udvarra nyíló ajtót hagytuk nyitva, ahol én akartam virrasztani Radics Jánossal, ha ugyan lelket lehet majd önteni a következetesen, zavartalanul, elkényelmeskedve horkoló János bácsiba. (Hetvenesztendős volt, és már nemigen törődött más eleven emberrel, mint önmagával, a testi kondíciójával, az elfásult lelkiállapotával. Közömbös – vagy mint ő mondogatta: „bliktri” – lett neki az egész világ, amely a nadrágszáron kívül esett.)

A családunk tagjai különböző szobákba zárkóztak, hogy pihenjenek a haldoklási hetek, a betegséges évek után következő első szomorú éjszakán.532 Az álmok súlyosak, névtelenek, érthetetlenek és nyomban elmúlók az ilyen kimerült éjszakákon. Jó dolog, hogy itt van a jegeskedvű, közönyös, a haláleset fájdalmától alig érintett János bácsi, aki mindenki helyett fog tán virrasztani, ha szépen megkérjük… „Hogyne, hisz ez atyafiságos kötelességem” – felelt Radics János, amint egy percre kikukkantott abból az álomrengetegből, amellyel hortyogásával körülvette magát.

A Bakony hortyog itt vele éjszakákon, amely Bakonynak kellős közepén fekszik a kis Várpalota, és a lakosság az őserdőtől tanul horkolni. A vén balatoni nádas hortyog így, ha a szél zavarja, és hosszan, gyönyörködve von egyet a maga nótájából, mint akár János bácsi, amikor egy-egy hortyogását olyan hosszúra szabta, mintha azzal be is fejezne mindent a világi teendői között. De újra kezdte, horkantott, mintha éppen most találkozott volna valakivel álmában, aki szegény, süket fejét megszólította, mert a süketek álmukban igen jól hallanak. Horkantott, és a hosszú hortyogással, amely utat mindenkinek meg kell tenni az életben, amíg ily közömbössé, érzéketlenné válhatik a dolgok iránt.

Atyám lepedővel letakarva feküdt ágyán, hideg, halálos verejtékkel homlokán, amely pillanatok alatt megnövekedett, mint a holtaké, akik nyomban megtudnak mindent, ami eddig titok volt előttük. Radics János meztéláb körüljárta a szoba közepén álló ágyat, mintha odáig komolyan nem hitte volna a bekövetkezett halálesetet, amíg félig aludt, és álmából végleg magához térve egy gyertyatartóval kezében a holt megszemlélésére ment a szomszéd szobába. Járt-kelt az ágy körül, a gyertyát hol magasabbra tartva és szabadon maradt jobb kezével hol itt, hol amott megtapogatva atyám holttestét, mintha így akarna meggyőződni, hogy csakugyan holtember fekszik az ágyban. Előbb felemelte a jobb karját, aztán a bal karját a holtnak; ráhajolt a szájára, szemére, a homlokára, a fülére. Észrevette, hogy a tükör fedetlenül maradt a szobában. Addig keresgélt egy megfelelő kendő után, amíg a tükröt elfüggönyözte. Megindultság, fájdalom, érzelem nem látszott teendőiben: leginkább egy kíváncsi utazóhoz hasonlított, aki mindent alaposan megnézegetett, ami útjába került, hátha találna ott valamit, ahol már mások is jártak előtte, és semmit sem találtak.

– Te csak feküdj le – mondta azzal a határozottsággal, amely a választ se váró süket emberek tulajdonsága –, én majd ébren leszek.533

Így szólt Radics János, midőn a szomszéd szobába visszatértünk, és nagyobb bizonyosság kedvéért az ágyba, a fal mellé nyomott, hogy majd kívül ő fekszik, ha teendőit elvégezte. A sarokba akasztott országjáró köpenyeg alól elővette azt a fedeles kosarat, amelyet magával hozott, amelyből a már említett pipaszárak nyúltak ki. Rendezgetett a pipaszárak között, míg végre talált egy alkalmas szárat, amelyet kifújt, majd pipát illesztett a végére, rágyújtott, és az ágyban fekve, pöfékelt:

– A gyógykovács, aki a szomszédban lakik, azt hiszi, hogy majd egyszer felgyújtom a házat, mert éjszaka pipázni szoktam. Remélem, hogy te nem gondolsz hasonló bolondságokra? – kezdte Radics János ezen az éjszakán, amikor a falhoz szorított a keskeny ágyban, és mindig beszélgetett, miután atyám halálesete miatt felköltöttük, és az álom látszólag elszállt öreg szeméből. (Ha már ő nem alszik, ne aludjon más sem, aki vele egy szobában van, gondolta az öregember.) – A gyógykovács egy gazember, akit föl kellene jelenteni, mert embereket is gyógyít, holott ehhez nincs jussa. Ez a sánta, mord, festett bajszú, kövér fickó, akinél pöffeszkedőbb szamár nincs a Duna környékén: azt hiszi, hogy mindent tud ezen a világon, mióta az öreg József főherceg lovát egyszer megpatkolta. Holott a foghúzáshoz is jobban ért akármelyik ajtókilincs.

(Vetted észre, hogy éjszaka, virrasztva, pipázva szeretnek az öregemberek a maguk dolgáról beszélgetni, amelyről nappal hallgatnak, mert nem érdemes mindenkit beavatni a dolgok lényegébe? De éjszakára olyanok lesznek, mintha tükör előtt állnának, és más hiányában önmagukkal beszélgetnek, veszekednek, tanácskoznak. Nem a színdarabírók találták ki a monológokat, nagyon sokan vannak, akik az életük törvényszéki tárgyalásait szeretik önmagukban megtartani. Radics János süket ember létére természetesen azok közé tartozott, aki egyes dolgokon órák hosszáig szeretett elbeszélgetni önmagával.)

Most a palotai gyógykovács volt a soron, miután már nemcsak nagybeteg, hanem nagy halott volt a szomszéd szobában, aki idő előtt hagyta itt ezt a világot. Radics János megbeszélte önmagával, hogyan gyógyította volna ő, ha szabadkezet adnak neki a dolgokban. Semmi esetre se kezdte volna azon, mint az „idevaló” orvosok, hogy letétették atyámmal bizonyos régi szokásait. A szokások olyanok, mint a törvények, szükségesek az életben: akár jó szokások, akár rossz szokások, nemhiába szegődtek az ember mellé. Mindennek megvan a maga rejtett534 oldala, amely nincs az ember véges eszére bízva. Miért házasodott négyszer Hajmáskéri Valter Várpalotán, és miért lett mégis nyolcvanesztendős Valter, ha valami bolond ember az élete derekán leszoktatja a házasságról? Így volt a szokásaival atyám is (mond magánbeszélgetésében Radics János), amelyeket elvettek tőle a doktorok, mintha a vagyona egy részétől fosztották volna meg. Leszoktatták őt a fekete virzsínia-szivarról, a Tisza-szivarról, a csibukozásról, a fekete kávéról, a káromkodásról, a mérgelődésről, kocsikázásról, az utazgatásokról, a menyecskékről, de még a borról is, amellyel amúgyis csak takarékosan bánt. Leszoktatták a kártyajátékról, a vadászatról, a névnapok megtartásáról, a színésznőkről és Virág Irmáról, akit elég gyakran fölkeresett Várpalotán, miután ez a derék fehérszemély évről évre mindig csak őt várta, és nem volt olyan nap, hogy kártyát ne vetett volna felőle! Leszoktatták a pesti Arany Sas fogadóról, a veszprémi kávéházról, a miskolci Koronáról, a nagyváradi Rimanóczyról, a debreceni Parishoz címzett kávéházról, amely helyeken mindig találhatók voltak felírónők, akiknek a kedvéért messzi földről ellátogattak az úriemberek! Nem is számított életrevaló úriembernek, aki például ha a társaságban Temesvárról lévén szó, nyomban meg ne tudta volna mondani, hogy mi a becéző neve az ottani „Krónprinc”-kávéház kasszírnőjének. (Legtöbbször Mancinak hívták.) – Fogadni mernék az életembe, hogy szegény apád már nem tudta, hogy Rózsakertiné, az „Európa” kasszírosnője, másodszor is férjhez ment! – szólt hirtelen Radics János, és fektében is csóválgatta a fejét, mintha ezt tartotta volna a legnagyobb hibának, amit az orvosi kezelésben elkövettek.

Darab ideig hallgatott, mintha Rózsakertinén gondolkozna, aztán megint folytatta előadását, amely szerint most már beismerte, hogy vannak bizonyos életkorok, amelyekkel együtt jár, hogy az ember engedjen a „negyvennyolcból”. Különösen az ötven-hatvan esztendő közötti életkor a legveszedelmesebb, amikor elmegy a legtöbb ember „deszkát árulni”, nem is csoda, hogy ilyenkor vigyázni kell egy kicsit, de hatvanon túl már megint megtanulhatja az ember annak a tucatnyi szép virágszálnak a nevét, amely az idény szerint található Magyarországon. Tíz-tizenkét „kasszírnőnél” úgy sincs több az országban, akit ismerni illik. Ennyi nevet mindenki a fejében tarthat.535

Radics János pipát tömött, pipaszárat cserélt, és a kosárban maga mellé készített pipaszárak között ekkor megcsörrent valami, amelynek csöngése acélra emlékeztetett. Talán csak nem acél pipaszárból húzogatja néha csibukját a különös öregember?

– Nem az a baj, hogy a legtöbb férfi úgy nézegeti a nőket életében, hogy csaknem a szemét ejti ki miattuk, hanem az a baj, hogy a másvilágon se tud megnyugodni tőlük. Különös az a férfi, akinek nem volt ideje likvidálni, hirtelen hal meg, mielőtt az ügyes-bajos dolgait elintézte volna. Nem csoda, ha az ilyen ember halála után felcsap kísértetnek.

Radics János ezután védőbeszédet mondott ama régi Radics József mellett, aki egy légycsípés következtében meghalt és kísértet lett a várpalotai temetőben. Mert ennek a Radics Józsefnek még a lovaival se volt ideje „likvidálni” – hogy a különböző városokban levő nőkről ne is beszéljünk – pedig olyan fogatai voltak neki, amelyeket irigyeltek országszerte. Radics József fogatairól beszéltek Magyarországon. Sohase felejthette el, akinek egyszer szerencséje volt ilyen fogaton utazhatni. Volt négy lova, amelyért Erdélyországba ment, hogy onnan elhozza a Dunántúlra a gyönyörű állatokat. B. B. bélyeg volt az állatok oldalán és ez Báró Bánffy boncidai ménesét jelentette. Lindának hívták a gyeplőst, Kamillának az ostorhegyest, Dámának a rudast és Kezesnek a nyergest. Ehhez a négy lóhoz volt egy Maryon nevű strimpflis, papucsos, pájeszes, pulideres, slafrokos, galíciai kocsisa, aki csak úgy szőrén ülte meg a legtüzesebb lovat, ha rákerült a sor. Egyszer aztán, a bécsi lóvásáron, ahol a félvilág lókupecei összegyűlni szoktak: a négyesfogat láttára így szólt Radics Józsefhez egy pajtása, aki a milánói postajáratnak volt a bérlője, és egész Európában ő értett legjobban a lóhoz: – „Te, Pepi! Milyen jó gyeplősló az az ostorhegyes!” – Nagy sértés volt ez lókupecek között, mert azt jelentette, hogy sem a gazda, sem a kocsis nem tudnak a lóhoz. Radics József dúlt-fúlt mérgében, de a zsidó kocsis tanácsára mégis elhajtattak a kert alá, ahol hosszas próbálgatás után újra fogtak.

Rövidebbre vették az istrángokat, a legkisebbet gyeplőre fogták, a félszájú rudasnak zablájában a gyeplőt az alsó karikába nyomták, és aztán a suhogót kibontva, azt mondta a zsidó kocsis a gazdájának: „Most már fogadhat, Radics úr, akár a várpalotai házába, hogy nem előz meg bennünket senki a bécsi vásárban!” – Éppen a milánói postajáratos, a régi pajtás volt az, aki a fogadást tartotta két jó trapperével.536 Dehogyis gondolt arra, hogy a négyes elhagyhassa azon az úton, amelynek végcélja a Zöldfához címzett, bécsi vendéglő volt, ott is a nyalka vendéglősné, amilyen vendéglősné nem volt akkor az Osztrák–Magyar Monarchiában. – „Hát ha olyan híres az a négy csikó, gyere utánam” – mondta a milánói postakocsik bérlője. De nem is került a sor arra, hogy a két trapper csak egy percre is elhagyhassa a négyest, mert a galíciai kocsis az egész úton úgy intézte, hogy az első lovakat mindig a kupec lovai elé bocsátotta, úgyhogy az kénytelen volt egyszer jobbra, egyszer balra kerülni. Bizony egyszerre, ugyanabban a másodpercben érkeztek meg a Zöldfához, a szép vendéglősnéhez, hanem a versenyfutás úgy a szívére ment Radics Józsefnek, hogy egész éjszaka egyik borogatás a másik után került a szívére. Vége volt a jókedvnek, a mulatságnak, a vásárnak, a nótázásnak, a kártyázásnak, ami nélkül a lócsiszárok között való időtöltés el sem képzelhető. Üres kézzel jöttek haza a bécsi lóvásárról a kocsis meg gazdája, még egy nótát sem hoztak emlékbe. Akkor megmondták már, hogy Radics József nem sokáig legénykedik. Olyan színű volt az arca, mint a hamunak. „Habár a versenyfutást megnyerte!” – szólt Radics János, és elgondolkozott a történeten, mint általában elgondolkozott mindig, ha valami mondanivalóját befejezte.

– Atyád is sokszor versenyzett, ha arról volt szó, hogy meg kell előzni valakit Rózsakertinénél, vagy más szépséges asszonyfélénél, akinél ugyan sohase volt több, mint egy tucatnyi Magyarországon, de ezt a tucatot úgy számon kellett tartani, mint egy tucat kártyát. Egynek se volt szabad hiányozni közülük, hogy az ember a játékot megnyerhesse. Sok bajt csinált már a sárga szoknya, piros kabát, fekete haj Magyarországon. De úriember azért sohase jött vissza a túlvilágról, hogy kísértet alakjában riasztgassa a nőket, akiket magukra hagyott. Nem úriemberhez való kísérteni, a halál után alkalmatlankodni, megbolondítani a másvilágról is még egyszer a nőket a hiábavaló megjelenéssel, amikor már éppen eleget vert gyökeret a lábuk, állott el a szívverésük akkor, mikor még a férfiak a valóságban, elevenen megjelentek előttük. Mi haszna volna atyádnak, ha a temetése után itt-ott, Temesvárott vagy Miskolcon megint látnák őt azok a nők, akik életében látták? Mi haszna volna abból, hogy éjfélkor látnák őt a holdvilágban, az ablak alatt, a kertben vagy a háztető gerincén, ahol a kísértet sétálni szokott? Kinek mi haszna volna abból, hogy Rózsakertiné mától fogva nem merne kimenni éjszaka a vendégfogadó udvarába, mert attól kellene félnie,537 hogy az állásból, a kocsiszínből, a kamrából előlép egy fehérlepedős kísértet, és úgy megrángatná a szíve gyökeréig, hogy sikoltozására még a cigánybanda is elhallgatna, pedig az mindig csak nótázik, ha Rózsakertiné ébren tölti az éjszakát? Mi haszna volna az egésznek?

Miután Radics János idáig ért monológjában, az ágy szélére ült, és hosszadalmasan nézegette meztelen lábait.

– Mi haszna volna annak, hogy egy csomó asszonyság, a nyugtalan éjszakái miatt nem találna máshol enyhületet, mint a máriapócsi búcsún, ahová gyalog kell mindazoknak elmenni, akik igazándiban meggyógyulni mennek Máriapócsra, nem pedig csak azért, mert a kalendáriom a kisasszonynapi búcsújárást mutatja? Mi haszna volna annak, hogy a kísértet elől mindenféle ragyabunkókat, szóba se jöhető férfiakat, éjjeliőröket hálatnának a szobájukban az elkeseredett asszonyságok, mert másképpen megnyugodni nem tudnának? Ő se vinné többre, mint Radics József, akit szép lovai miatt is annyira szerettek még a hajadon leányok is, hogy nem is volt úrikisasszony, akinek nem ő hajtotta volna a fogatát az esküvőjére. Nem is volt igazi úrikisasszony, aki egyszer-kétszer el ne szökött volna a háztól, amikor Radics József ült a bakon, és hármasával, muszka-módra fogatta be lovait az őszi esőtől megkérgesedett országútra. És aztán Radics József nevének még az említésére is a hideg rázott ki minden asszonyszemélyt a Dunántúl, amikor már csak kísértet lett belőle, és éjfélkor járt a temetőből fuvarba. Bezzeg nem szökött vele senki szívesen, és ha elvitt valakit a fogatával, akár férfit, akár nőt; nem jött az többé vissza erre a világra! Miért keveredjen ő is ilyen rossz hírbe, hogy még az unokái is megemlegessék! Ki kell hirdetni, hogy nem jön, nem jöhet többé vissza a másvilágról.

– De most veszem észre, hogy megéheztem ebben a sok hiábavaló beszédben, amit úgy se kell magyarázni okos embernek, aki megérti és tudja, hogy semmi szükség nincs már a mai világban kísértetekre, amikor úgyis olyan nehéz a megélhetés. Megvan minden forintnak a helye. Nincs szükség többé azokra az emberekre, akik abból akarnak megélni, hogy így meg úgy, majd ők elriasztják a kísértetet a házból vagy az udvarból, az éjszakából vagy a küszöbről. Menjenek a kísértetriasztók fát vágni: nem hagyom szegény anyádat zsarolni.

Persze, az utóbbi mondatokat János bácsi már eszegetés közben mondta, mikor a legrosszabb ember is megjavul, és felébred a könyörület a szívében. Az éhes ember pokolba kívánja az egész világot, amelyből neki csak a korgó gyomor jutott, de az eszegető ember már538 hajlandó némi engedményeket tenni. Radics János ugyanis megtalálta az ablakban azt a szép darab sertéspecsenyét, amelyet éppen az ő esti megérkezésére sütöttek, hogy ne maradjon eledel nélkül a vendég, akármi történnék. Megtalálta a pecsenyét, fokhagymával spékelve, fagyos zsírban, egy darabban a csonton, amint azt utasember elképzeli.

– Megnéztem… Kétségen kívül a hüvelykujját, amely a többi ujja alá van dugva, ami a legbiztosabb jele a halálnak – mond Radics János, mintha a másvilág előtt igazolná magát, midőn késével (egy különös formájú, féligmeddig kertész- vagy orvoskéshez hasonló zsebkéssel) a húst szurkálta, mintha azt akarná megtudni, hogy mely oldalán sült meg leginkább.

– Megcsavartam a füle mellett a haját, amelyre minden félholt felébred, de ő erre sem mozdult – folytatta megbeszélését Radics János a másvilággal, amelynek kívül rózsaszíne volt, mint a boros ember arcának, de bévül fehér volt, mint a jég. Az a másvilág-bor szundikált mindaddig, amíg a vendég kezébe vette, és megcsordította.

– Én négyesfogaton születtem, mégis meghalok – szólt Radics János, mintegy igazolva magát, hogy a jelenlétében haláleset fordul elő, holott már annyi tudományt felszedett az életben.

Összeszedte az asztalon a falatozás közben elhullajtott kenyérmorzsákat, mintha ezeket sajnálná leginkább a lakomából.

– Én a teljes bizonyosság kedvéért felvágom a bal karján az ütőerét, mert semmiképpen sem akarnám, hogy a koporsóban magához térjen atyád, mint már sokakkal megtörtént, akiket félig eleven állapotban temettek el. Azért vagyok én itt, hogy ez ne történhessen – mond Radics János, és zsebkésével akkorát csattintott, hogy mindenki hallhatta a házban a csattanást, csak ő nem.

– Ígéretet tettem ugyanis atyádnak, hogy nem engedem élve eltemetni.

Bár a kimerültségtől olyan állapotban voltam, hogy jóformán a legkisebb mozdulatra is képtelennek hittem magam azon a helyen, ahová Radics János lefektetett, a fal mellé, amelyen csak a gyertya nyújtózkodó lángját láttam, amint néha megremegett a gyertya lángja is valamely elkésett zokogástól: Radics János szavaira figyelni próbáltam, mert mintha megértettem volna, hogy miért jött késő éjszaka házunkhoz ez a várpalotai atyafi, akire bizonyára atyám gondolt haldoklásában.539

János bácsi, miután álom még mindig nem jött vissza szemére, a favágó egyhangúságával beszélt az asztalnál. Minden különösebb hangsúlyozás nélkül felemlegetett eseteket az emlékezetéből, amely esetek azt bizonyították, hogy még mindig megtörténik Magyarországon, hogy valakit élve eltemetnek.

Például Várpalotán is, amíg Radics János nem vette kezébe a halottak dolgát, amelyek odáig egy Pénteki nevű halottkémre voltak bízva. Pénteki, mint a neve is mutatja, talált gyerek volt, az országúton szedték fel csecsemő korában és egész életében szerencsétlenséget hozott Várpalotára, mintha az ördög veszítette volna el a puttonyából. Radics János nem akart kiterjeszkedni Pénteki minden „lépésére”, csak annyit említett meg, hogy a község költségén felnevelt Pénteki idejében éledt fel megint a betyárvilág a Bakonyban, amikor a feketeinges kanászok megint célba hajigálták a baltájukat, a cél pedig néha egy mocsári tölgy törzse volt, máskor egy útonjáró ember makkja, illetőleg a feje, amit a két válla között hordott. De szerencsére nem sokáig tartott a kondások uraskodása, mert még éltek Radics Józsefnek a kocsisai, vagy legalábbis azoknak a fiai, akik hamarosan véget vetettek a fals-Sobri Jóskák útonállásának. Radics József ugyanis csak olyan kocsisokat fogadott fel, akik a szerződtetéskor a nagyerejű fuvarosgazdát a földhöz tudták ütni.

De hozott más veszedelmet is Pénteki Várpalotára. Amíg a község szolgálatában a talált gyerek Pénteki intézte a temetéseket: gyakran előfordult, hogy éjszakánként sírás, jajgatás, kiáltozás hallatszott a temető felől. Eleinte azt hitték, hogy a vadmacskák bátorkodtak el a Bakony-szélig, amelyek ilyen különös lármával csalogatták magukhoz a falubeli macskákat. Radics János egy Náci nevű mesterlegény öccse segítségével fogott is néhány faluig merészkedő vadmacskát, és a kandúrokkal elbánt. Ó, nem ölte meg őket, nem akasztotta fel a kandúrokat, ami a legkönnyebb lett volna. Befőttes üveghez való papirost se kötött a farkukhoz, lyukas diót, száraz mákfejet sem, mint némely asszonyok szokták a kandúrokat megbüntetni, mint akár a férfiakat, akiknek átkot, boszorkányságot fűznek minden tőlük távolodó lépéséhez.

Radics János kést vett kezébe, és nemüktől fosztotta meg a kandúrokat, mielőtt visszabocsátotta volna őket a Bakonyba. Az ilyen vadmacska, ha meg is gyógyult, közelébe se mert többé menni se embernek, se állatnak, elhagyott romokban bujdosva, magányos keservben540 töltötte életét. Nagyobb büntetés volt ez a vadmacskának, mintha elevenen megnyúzták volna…

De a temető felől csak tovább is hallatszottak a jajgatások, kiáltások, jajveszékelések, amikor a szél Pusztapalota irányából fújt, a hold fogyóban volt, és csak bizonytalan árnyakat láthatott az éjszakázáshoz szokott ember is.

Bár a vadmacskafogásnál a Náci nevű cipészlegény, aki különben mostohaöccse volt Radics Jánosnak: kitüntette magát, ugyanez a Náci temetőről hallani sem akart, inkább vándorolni ment, ami akkor volt a szokása, ha rossz fát tett a tűzre. Radics Jánosnak egyedül kellett rendet csinálni a várpalotai temetőben, mert nagyerejű atyja halála után örökségbe szállott rá atyjának bátorsága vagy legalábbis a hírneve. Olyan örökség volt ez, mint Kinizsi Pálé lehetett volna, ha történetesen fiú marad a híres ember után. Senki se vállalkozott arra, hogy Radics Jánosnak segítsen annak a különös temetői lármának, óbégatásnak, jajveszékelésnek a felderítésében, amely jelenség miatt az útonjáró emberek, különösen beesteledés után, már elkerülték Várpalotát, a vendéglőben ingyen se maradt volna meg valaki éjszakára, az őszi vásár után már kora délután szedték a sátorfát, hogy estére mindenki jó messzire legyen Palotától. Csak a nagyerejű Radics József ittmaradott fia segíthetett ezen a dolgon, ha már az öreg meghalt, akinek életében hasonló dolog nem fordulhatott volna elő Palotán.

Meg kell vallani, hogy Radics János nem szívesen vállalkozott a feladatra.

Utóvégre halottakkal kell szembeszállni, árnyékká válott emberekkel kell huzakodni, ahol még egy gyermek is erősebb lehet egy felnőttnél, mert a túlvilági birkózásokat az eleven ember nem ismerheti. Húzta, halasztotta a dolgot, csak messziről pislogott a temető felé, és éjszakára éppen úgy bezárkózott házában, mint más, pedig a süketsége miatt kevesebb oka volt félni a másvilági hangoktól. Ő még a temetésre hívó harangot sem hallotta. Onnan tudta meg, hogy temetés van Várpalotán, hogy kisírt szemű embereket látott az utcán. „Ugyan ki a fene halt meg már megint?” – kérdezte, s elment a kisírt szemű emberek után.

Így vetődött el egyszer a Mesztegnyei Pál temetésére, pedig az öreg nemes embernek nem maradt senkije, aki siratta volna. Csak hitelezői voltak, a gazdasszonya, akinek húsz éve adós volt a bérével, a mészáros, akitől hitelben húst vett. Ezek tették koporsóba Mesztegnyeit, akit tegnap még a maga aprózott, de fürge lépteivel egy utcasarkon látott befordulni541 Radics János. Tarkafejű, tarkaszemű ember volt Mesztegnyei, aki meg volt jelölve a tarkaságával a sorstól arra nézve, hogy valamely nem közönséges dolog történjen vele, mielőtt befejezné földi pályafutását; de még idáig nem történt semmi Mesztegnyeivel, csak meghalt, látszólag olyan körülmények között, mint a legtöbb ember, amikor ideje elkövetkezik. Meg akarta nézni a holtembert, vajon miben is halt az öreg nemes, aki mindig azt mondta, hogy száz esztendeig akar élni, de a koporsó már le volt zárva. Mesztegnyeiből nem látszott több, mint a színes címer, amit utolsó akaratához híven a koporsójára tettek, mégpedig lábtól, hogy ne jusson eszébe elvinni a másvilágra.

A Mesztegnyei temetése után következő éjszaka úgy zúgott a Bakony, hogy még azok se alhattak, akik itt születtek ebben a Bakonnyal körülvett községben.

Ha idegen ember lett volna ezen az éjszakán a községben, már ettől a Bakonyzúgástól is menekülnie kellett volna, mert nem idegen ember hallásának való a Bakonyzúgás őszidőben, amikor megjön a hangja minden fának, amely odáig nem is tudta a nótáját.

Az alföldi vihar, amely az ötvenpengősre van ráfestve: gyerekjáték a bakonyi viharhoz. Ahány embert fára akasztottak a világ fennállása óta, az mind megszólal, amikor a szélvész megrázza a Bakonyt éjnek idején. Még az öregapjának a bűne is eszébe jut az embernek, amikor ezt a zúgást hallja. Vonít az egész világ a földtől az égboltozatig. Eltanulja a külső levegő hangját a szobába rekedt levegő. Vagy legalábbis megtanítja rá a kéménylyukból hangzó dörömbölés. És még a fiókok is, a szekrények belseje, a régen lezárt ládák is vonítanak. Hogy arról ne is beszéljünk, hogy az ágy alól olyan öklendezés hallatszik, mintha egy keserves részeg ember tévedt volna oda, aki majd megfullad a bor okozta bánkódástól.

Radics János nem hallotta a Bakonyzúgást, amitől kileli az embert a hideg.

De hallotta azt a másik kiáltást, amely túlhangzott szélen, viharon, morgáson át a palotai temetőből. Ezt a holtember-kiáltást hallotta Radics János, amikor házából hirtelen útra kelt, és a csizmaszárába azt a kést dugta, amely az apja csizmaszárába volt dugva, de Radics Józsefnek életében egyszer sem kellett elővenni, mert rettentő erejével amúgy is legyőzött mindenkit. Radics János ezzel a késsel ment ki a palotai temetőbe éjféli órában.

Hát amit előre „sejtett”, az bekövetkezett.542

A tarka öreg nemesembert a nagy sietésben, amelynek oka volt a mészáros, aki legyes húskamráját a Mesztegnyei házában akarta felépíteni, és amelynek oka volt a vén gazdasszony, aki a temetés után nyomban elszökött Várpalotáról, valamely horvátországi rokonához, aki már régen csalogatta magához, miután tudott a vénasszony megtakarított pénzéről: a nagy sietésben az öregembert „rosszul” temették el. Tudniillik még élt, mikor a koporsóba beletették, és az első éjszaka kimászott a sír szélére.

Tovább már nem tudott menni, mert a rettentő fáradozásba, amellyel koporsójából kiszabadította magát, amellyel sírjából a szabadba ásta magát: fiatalabb ember is belepusztult volna.

Radics Jánosnak nem volt más dolga, mint a meztelen holtembert, aki kínjában fogaival mind leszaggatta az ujjait: visszatenni a koporsójába, és elzavarni a kutyákat, amelyek segítettek a Mesztegnyei kiásásában, mert a kutyában több szív van, mint az emberben, segítségére jön az elevenen eltemetettnek, akit mindenki elhagyott.

Másnap jelentést tett az elöljáróságon a dologról, habár ez a csapnivaló elöljáróság még soha hasznára nem volt senkinek, legfeljebb katonatiszt uraknak engedelmeskedett, akik a kardjukra csaptak, amikor előfogatot parancsoltak.

De hol volt már akkor a vén boszorkány gazdasszony? Bolhás pendelyét ott vitte valahol a Dráva mellett.

Így lett községi halottkém Várpalotán Radics János, miután bebizonyította, hogy ért a halottakkal való bánásmódhoz.

Atyámnak olyan kevés dolog imponált a világon, mert megszokta, hogy az embereket úgy vegye, amilyenek az emberek – el kellett hinni Radics Jánosnak, hogy atyámnak imponált a Radics János halottkémi hivatala, mert valószínűleg a maga részéről nem tartotta volna alkalmasnak anyai nagybátyját bármely hivatal betöltésére.

Ugyanezért ezen az éjszakán elhittem én is Radics Jánosnak, hogy magános, halálsejtelmes utazásában atyám, midőn betegsége elől Várpalotára bujdosott: néha tán megbeszélte Radics úrral a halálokat, a halálok körülményeit, mert néha egy falusi bakterral is elbeszélget az unatkozó ember, ha más nincs kéznél. Mindenesetre bizonyos józanságot, becsületességet, higgadtságot kell feltételezni úgy a falusi bakterről, aki éjszakánként az emberek vagyonára vigyáz, valamint a halottkémről,543 aki az emberek halálát megállapítja, írást ad arról, hogy az ember valóban meghalt, és nem alszik: hogy álmából nem ébred fel a föld alatt: hogy megérett az eltemetésre…

Atyám esztendőkig karonfogva járt a halállal, és így nyilván valóban érdekelték a ceremóniák, amelyek esetleg elhalálozása után bekövetkeznek.

Van olyan ember is, aki mindenféle emléktárgyakat szeret magával vinni a koporsójába. Leveleket, amelyeket nem akar más kezébe adni, vagy gyűrűket, amuletteket, feszületeket kíván a kezébe, a szívére, a nyakába.

Van olyan ember, aki a ruhát is megjelöli előre, amelyben a koporsóban feküdni akar, kiválasztja az inget, sőt a kalapot is.

Radics János tudott egy fejérvári órásról, aki fehér nyúlszőrkalapjában temettette el magát, miután ilyen kalapja nem volt senkinek a vármegyében. Tudott egy Petróczi nevű úriemberről, akit életében is mindig gyanúsítgattak azzal, hogy valami köze volt Sobri Józsefhez, de halálos ágyán szólta el magát az öreg Petróczi, amikor megjelölte a padláson azt a helyet, ahová cifra szűre, betyáros ruhája el volt dugva, és kijelentette, hogy ebben a ruhában akar a másvilágra menni. De nagyon gyakoriak azok az emberek, akik bizonyos fényképek, szalagok, rózsafüzérek nélkül nem találnának megnyugvást a másvilágon.

Atyámnak is volt valamely kérése Radics Jánoshoz, miközben szüreti őszidőben elsétálgatott az anyai nagybátyjával a palotai temetőbe, az ősök sírjaihoz, régi emberek kriptáihoz, ahol a napfényes délutánokon a szőlődombokon megrészegült darazsak aludtak a kövek hasadékaiban, az égboltozaton fodros felhők szálldostak, mint az angyalkák száradó ingecskéi, néha csendesen omladozott a homok egy régi sírdombon, mintha időközben elszökött volna alóla a halott, a száradó virágokat öregasszonyok tépdesték, akiknek úgy sincs más dolguk, mint a holtak sírját rendben tartani, otthonukban a szemét és pókháló ellepi a szobákat, de a temetőn fekvő halottaik sírját mindig meg lehet tekinteni bárkinek.

Radics János atyám kéréséről, amelyet a palotai temetőben intézett hozzá: az első éjszakán nem mondott semmit, csak annyit, hogy volt és van egy ilyen végrendeletszerű kérés a tudomásában, amely kérésnek majd eleget is teend, ha arra rákerül a sor.544

– Nem nőies természetű dolog – mondta kérdésemre Radics János, amikor eszembe jutottak a vendéglősnék, felírónék és más asszonyszemélyek, akiket atyám engedelmével (nyilván kézlegyintő beleegyezésével) atyám ismerősei közül megismerhetett ez a tudákos, százgalléros köpenyegű, csizmadiára emlékeztető Radics János.

– Nem nőies természetű dolog – ismételte a vendég, amikor új pipára gyújtott és leheveredett mellém az ágy szélére, de csak könyökre támasztott fejjel, összehúzott térddel, mintha esze ágában se volna elaludni, csak a komóció kedvéért hagyta ott darab időre az asztalt, a széket, a hideg pecsenyét, mert evés közben jó egy kicsit megpihenni.

– Ha egy ember ötvenesztendős korában és megfelelő, kiadós, hosszadalmas betegség után hal meg, amely idő alatt van ideje kiábrándulni a világból, az emberekből, a körülötte lévő haszontalanságokból: a nők is elvesztik varázserejüket. A szerelem matsot mond, mint Durák, a vadászkutya.

A várpalotai halottkém véleménye az volt, hogy a betegségeivel foglalkozó, ötven esztendőt immár betöltött férfi nem veszi észre a tarka szoknyát a zöld mezőben, mert őszies lesz előtte minden táj, akármilyen évszakot mutat a naptár. Őszi tájon vándormadarak húznak. A diófáról rothadtan koppan le a dió. Távol egy malom kelepel, mintha a másvilágon kelepelne, ahol az emberek jócselekedeteiből lángbúzát őröl a molnár, a gonosztetteket pedig a szélbe szórja, mint az ocsút. Ez az öregember élete.

Radics János nem hiheti, hogy akadna olyan ötvenesztendős férfi, aki meggondolatlanul a nők cipősarka elé helyezné az amúgy is fájó szívét, hogy azok még jobban megkínozzák, megtapossák az amúgy is elgyötört szívet.

Habár volt ismerősei között egy Cirlei nevű ugyancsak palotai ember, aki lélegzeni alig tudott már, ajándékba kapta a levegőt, vagy pedig erőszakkal vonta azt magába, hogy úgy szólt tőle a melle, mint egy nyirkos orgona, s ez a Cirlei mindig kiugrott a betegágyból, az ablakhoz sántikált, ha valami kedvére való szoknya libegett-lobogott az utcán. Kopogott az ablakon, a kezével integetett, a fogatlan szájából a legborzasztóbb szavak törtek ki, ha ötven kilónál nem nehezebb fiatal nőt látott. Cirlei nem is az ágyban halt meg, mezítláb, mint más ember szokott, hanem csizmában, útrakészen, amikor valaki viszonozta intését az ablakból, és Cirlei, vén bolond módjára, futni akart a tünemény545 után. Úgy megdagadt a szíve, mint egy kétgarasos cipó, kőkemény lett, mintha megsült volna a tűzben, ami egy női szemből lángolt.

De Cirlei is csak egy volt.

Halála előtt a legtöbb rendes ember kiábrándul a nőkből, megérti a titkukat, ráeszmél, hogy a férfi a legnagyobb áldozat a nők kezében, mert a nők okozzák a legtöbb fáradtságot, bajt, nyomorúságot az életben. Még ha szőke, hosszú, selymeshajú, igen piros ajkú, fehér bőrű, fánk módjára sikerült nőkről van szó minden esetben: volna valami értelme a dolognak!

De nem mindig ilyen nőkről van szó, hanem olyanokról, amit a véletlen, behunyt szemű vakeset dob a férfi életébe.

Ebből az előadásból legalább megtudhattuk azt, hogy a várpalotai vendég a rózsaszínű fánkot kedveli, s elhatároztam, hogy fánkot süttetek neki, ha a nehéz napok elmúltak.

Radics János nyugtalanul aludt tovább is ezen az éjszakán, ami már nem történt vele a „megfogyatkozása óta” (mint süketségét nevezte, holott szavahihető tanúk szerint: emberemlékezet óta süket volt, mint a „disznó”, mások szerint, mint a „kapukulcs”). Fel-felkelt az ágyból, és mezítláb benézegetett a szomszéd szobába, ahol atyám természetes mozdulatlansággal feküdt. Nem gondolván, hogy pontosan azt hitte János gazda, hogy holt atyám még szóba ereszkedik vele, mikor már semmi mondanivalója nem volt azok számára se, akiket kétségenkívül a legjobban szeretett a világon, de lehetséges, hogy Radics János valamit forgatott a bozontos, szőrös fejében, amelyből csak a szalma hiányzott, hogy tökéletesen hasonlítson az elvadult vidéki majszterhez, aki a csizmavarrástól kezdve mindenhez érteni akar.

Reggel, havas, széljárta, boldogtalan újesztendei reggel szalonnát evett az ágy szélén, és a paphoz, jegyzőhöz, meg más falusi elöljárókhoz küldött a haláleset bejelentése végett.

Olyan időjárás volt, amely nemigen kedvezett azoknak, akik boldog újesztendőt szoktak kívánni.

A Nyírségben tombolt a tél, hósáncokkal vette körül a várost, hótorlaszokat emelt az utcákon, és a szél keményen, kitartóan, állhatatosan visított, mert a maga rakta akadályokon kívül nem volt ellene semmi546 védelem. A legvénebb akácfák is örülni látszottak, hogy még helyükön maradtak a viharban. Mákföldi, a vén kocsis, aki arra volt kiszemelve, hogy hivatalos útjaimban körülkocsizzon velem a városban, fogatával az udvarunkba állott, mert az utcán nem tudott volna várakozni a szokatlan hidegséggel beköszöntő újév reggelén.

Korán reggel megnéztem atyámat, aki szinte jéggé dermedt az első éjszakán holtában a fűtetlen szobában, a vékony lepedő alatt, amely borította. Megnyúlt fektében, legalábbis én úgy láttam, hogy a lepedő alatt kiemelkedő lábujjai szokatlan távolságnyira esnek fejétől. (Igaz, hogy betegsége alatt többnyire meggörnyedve láttam a rettentő fájdalomtól, amelyet magában hordozott.)

Megérintettem jéghideg kezét, és az érintés a sarkamig megrázott, mintha egy fagyos villanyosáram futott volna végig rajtam. Így meg kellett győződni arról, hogy már nincs velünk az a meleg, parancsoló, mindennel törődő és mindennek gondját viselő ember, aki még tegnap is, ilyen tájban, reggeli időben, kínjai közepette megkérdezte, hány fok hideget mutat a légsúlymérő, és milyen ruhát adtak a legkisebb gyermekére.

Íme, most azon gondolkoztunk körülötte, hogy melyik ruháját adjuk rá holt korában.

A fösvény Radics János, mikor megértette, hogy miről van szó, csak legyintgetett, hogy elég akármilyen színű fekete kabát, meg egy tiszta ing. De erőszakos szavaira senki se hallgatott, anyám Ferenc József-ruháját készítette elő atyámnak utolsó útjára és a kabátot, miután régen nem volt használatban: kikeféltette Veronnal. Fekete nyakkendőt vont elő, és átadta Gerzsábeknek, aki hívatlanul, hirtelen a szobába lépett, nem is vettük észre, hogy merről jött, mintha a kályha mögül lépett volna elő, de igen természetes dolog volt a jelenléte.

Ez a Gerzsábek arról volt nevezetes a városban, hogy neki van a legtöbb élő gyermeke, és ezért minden lehető és lehetetlen alkalommal foglalkoztatni kellett őt, hogy megélhetése valamiképpen sikerüljön.

Gerzsábek hordta a színlapot, ha a vándor színtársulat tanyát ütött a Hársfában.

Gerzsábek segített lakodalomban, népünnepélynél, követválasztásnál, tűznél, víznél, Kossuth Lajos születésnapján a város kivilágításában, semmihez sem értett, de mindenütt ott volt, mert egyébként becsületes ember volt, aki egy és ugyanazon hervadt, kávébarna köpenyegben547 hordta szét a piros és zöld papirosra nyomtatott színicédulákat, mint a gyászjelentéseket, ismerték a kutyák és emberek az egész városban.

Természetes dolog volt, hogy korán reggel beállított házunkhoz, és eleinte csak a havat sepergette a kapunál, később bemerészkedett a házba, mert a holt emberek mellett éppen úgy megvolt a helye, mint mindenütt, ahol egy pohár pálinkát ittak korán reggel valamely alkalomból.

Mindazonáltal a „halál kutyája” volt a neve, mert az emberek nem tudták neki elfelejteni, hogy sokszor látták a temetéseken.

Gerzsábek megindultan, elismerőleg, helyeslőleg bólintgatott a keményre vasalt ingnek, a Ferenc József-kabátnak, a fekete harisnyának, mintha nagyon meg lenne elégedve a ruhákkal, amelyekbe majd ő öltözteti atyámat; – míg Radics János már említett világoszöld, vérrel aláfuttatott szemeivel, magában dühöngve nézte az ingyenélőt, aki itt az ő teendőibe avatkozik.

…Mire Mákföldi fogatán a városból, paptól, hatóságtól visszajöttem, félig megfagyva és jéggé dermedt hanggal, amelyre jóformán magam sem ismertem rá, midőn itt-ott megszólaltam: Gerzsábek a koporsókereskedővel suttogott az ebédlő sarkában és fontoskodva magyarázott valamit a meghatott arcú, kerekre nyílt szemű, roppant szende magaviseletű, szinte áhítatos megjelenésű koporsókereskedőnek, aki vigasztaló szavak helyett a dolgoknak a könnyebb oldalát választotta: szokás szerint együtt rítt a gyászbaborultakkal.

Atyám már fekete ruhájában, mellén összekulcsolt, igen fehér kezeivel, feküdt az ágyon, és új, ünnepélyes öltözetben úgy tűnt fel, mintha máris idegen lenne a saját házában.

Talán Gerzsábek és a koporsókereskedő jelenléte csinálta ezt a változást: senki se mutatta, még a holtember sem többé azt a kegyetlen, földresújtó, nyomorulttá sújtó fájdalmat, amely előző este atyám halálakor szinte agyonvert mindnyájunkat. Ünnepélyes, dugdosott, négyszemközti cselekmény lett a fájdalomból, senki sem mert szíve szerint zokogni, mintha félnénk gyengeségünket megmutatni. A mélyérzésű emberek riadnak meg így az idegenek előtt. Mindenki igyekezett magán erőt venni, tán még a halott is, aki végtelen közönnyel, másvilágias nyugalommal fogadta mindazt, ami körülötte történik.

János bácsi felöltözködve, megborotválkozva, vizes, ősz hajjal állott a szomszéd szobában az asztal mellett, állva evett szalonnát, kenyeret,548 állva öblítgette a torkába a homoki bort, amelytől krákogott, mintha homokszemek csúsztak volna a torkán.

A kályhában nagyobb lánggal égett a tűz, mint máskor, mert gondoskodni kellett arról, hogy a téli viharból jövők kellő meleget találjanak a házunkban, piros paprikaszíne lett az arcoknak, és sok köhögés, mély, tüdőből jövő köhögés, vagy torokból jövő, éles köhécselés hangzott mindenfelől a házból, a bútorok többé nem voltak régi helyükön, csendben, de alaposan felfordult a régi rend, székek elvándoroltak egyik szobából a másikba, asztalok cseréltek helyet anélkül, hogy észrevette volna valaki, hogy mikor és miként, még a régi szegekről is lekerültek a képek, és a fal mellé állottak, amikor a koporsókereskedő és Gerzsábek alig egyet-kettőt mozdult a házban.

Valami csodálatos ügyességük van az ilyen holtakkal foglalkozó embereknek, hogy észrevétlenül is olyan felfordulást tudnak csinálni abban a házban, ahová beléptek, mintha láthatatlan apró szolgák járnának a nyomukba, amelyek egyetlen intésükre megzavarják a régi rendet. Nincs az az olló, amely többé megtalálná a régi helyét a fiókba, amely ollót egyszer igénybe vettek abból a célból, hogy egy halotti inget oldalt felmetsszenek vele.

Még Radics János se ült le többé komótosan, hanem két öreg lábán szédülve állogált (mert lábai mindig szédültek), a csúszós szalonnadarabok megakadoztak a torkán.

Köhögött mint szeptember 21-ike után szoktak azok az emberek, akik attól félnek, hogy elmennek a beálló őszidővel.

Mikor halott van a háznál, senki se tudja megszokott teendőjét folytatni azzal a régi pontossággal, mint szeretné.

Kizökken minden a régi kerékvágásból, és nem találja helyét senki sem, amíg a halott a háznál van. Vele kell foglalkozni, bár ő egyetlen mozdulatot sem tesz erre nézve. Vidéken, télen, ahol különben is kevés a tennivaló, olyan ásítással telik a nap, hogy még azoknak a legfájdalmasabb dolgoknak is örülni kell, amilyen egy „nemszeretem” részvétlátogatás, amelyben több a kíváncsiság, mint az őszinteség.

Ilyen látogatás volt a „kisbirtokosok” látogatása, akik a kertünk végében laktak, kétoldalt, mint az angyalok, és a rossz-szomszédságot jelentették emberemlékezet óta. Sohase volt biztonságban tőlük kerítés, akármilyen színűre festettük a deszkákat. Volt olyan esztendő, amikor549 a zöldre festett deszkakerítéstől vadultak meg annyira, hogy megölték a saját vén macskájukat, hogy azt döglött állapotban kertünkbe dobhassák. Máskor vörösre festettük a kerítést a kertünkben, és ettől bolondultak meg a rossz szomszédok, hogy minden szemetet áthajigáltak a kertünkbe.

Általában mindjárt kijöttek a sodrukból, ha valamely reparatúra, vagy új építkezés történt a házunknál, mert ők maguk egy széket nem mozdítottak el a helyéről a maguk házában, úgy düledezett, kopott, omladozott minden, amint az időjárás akarta. Ha az idők folyamán beroskadt a házuk zsindelytetője, a világért se nyúltak volna hozzá: legfeljebb a szobában húzták el az ágyat arról a helyről, ahová a víz a lucskos háztetőről befolyt. Ha beomlott a kút az udvarukon, oda se figyeltek az eseményre, legfeljebb nem húztak vizet a maguk kútjából, hanem a gyerekeiket (volt bőven) a vízhordóedényekkel a közkúthoz, a Sashoz küldözték; legalább a gyerekek nem maradtak munka nélkül. Ha néha-néha bevertek egy szeget a házuk falába, azon napokig gondolkoztak, mielőtt belefogtak volna a műveletbe. Elhívták a komáikat, a rokonaikat, a szomszédaikat, töviről-hegyére megbeszélték a dolgot, kimérték a helyet, kézről kézre adták a szeget, mielőtt a falba verték volna.

Emlékezetem szerint a legnagyobb élmény évek óta az volt a „kisbirtokosék” életében, hogy Misleiéknél kamrácskát építettek.

Ezek a Misleiék egyébként felvidéki bevándorolt emberek, nem a mi tőszomszédjaink voltak, hanem valamivel odább laktak a kertünktől. Hetekig hallottuk a kerítésen át annak a témának a megbeszélését, hogyan ül a nagy prófétaszakállú, mázsás Mislei bácsi a kamrájában, hogy az ottani üldögélést kipróbálja, mintha száz esztendeig akarna élni. Végül kisütötték, hogy Misleiék örököltek egy megholt atyafitól, és a váratlan örökség fölötti örömükben állították az egyébként minden háznál szükséges kamrácskát a házunkba.

Először „Csécsi bácsi” látogatott el házukhoz.

Már a kapunál kezdte sapkába nőtt fejét megszabadítani a fedelétől, mert büszke ember volt, aki nyíltan nem köszönt senki emberfiának, ezért inkább hajadonfővel lépett be a házba, hogy a holt szomszédot megszemlélje.

Vastag, potrohos, kalendáriomi emberke volt Csécsi, amint a politikus csizmadiákat rajzolgatták abban az időben az élclapokban. Egy helyben állt a halott atyám mellett, mert avas, félretörött sarkú csizmáiban550 csak a szükséges lépéseket tudta tenni: a csizma, akármilyen vén volt, élete végéig kegyetlenül szorította, mint a vidéki csizmák, amit a vásár vége felé olcsó áron vesznek meg a majsztertől, hogy az se maradjon. Csak a kiszalonnázott bajsza fölött járatta szurokszínű szemét, hogy mindent jól szemügyre vehessen, mintha készült volna a kérdésekre, amelyeket majd otthon, látogatása után intéznek hozzá.

– Élhetett volna még a szomszéd úr, ha nem sietteti a dolgokat – mond Csécsi rejtélyesen.

Radics János, aki csak szemmel figyelte Csécsit, erre az első megjegyzésére már nyomban karon fogta a szomszédot, és inkább vitte, mint kísérte el a halott mellől, mert bízvást gondolhatta, hogy a rosszmegjelenésű szomszéd kedvezőtlen megjegyzést tett. A szomszéd szobában mérgesen öntött bort a poharába, és ellenségesen koccintott a látogatóval, aki oly mohón ivott, hogy csaknem a bajszát is lenyelte együtt a borral. De még ez a nagy szomjúság sem győzte meg Radics Jánost arról, hogy második pohárral is megkínálja a rosszindulatú szomszédot. „Kutyába szalonnát!” – mondta később, mikor ez a dolog szóba került.

A másik „kisbirtokos” az utcán várta meg Csécsit, amíg az a látogatásból a kapun kilépett.

Mit, mit nem beszélt egymással a két szomszéd, akik egyébként egymással véres verekedésekig fajuló háborúkat szoktak vívni, de a haragot atyám közbeesett halála miatt most felfüggesztették: sohasem tudhattuk volna meg, ha Dubinszki, a másik szomszéd nem beszél róla. Dubinszki árulkodó külsejű, ádámcsutkás, sandabajszú, kancsal testtartású, igen haszontalan ember volt, aki különböző szerkezeteken törte a fejét, amely szerkezetekkel bajt csinálhat.

Volt neki egy kőhajító gépe, amellyel ötven lépésnyire is ellódított egy tízkilós követ.

Volt egy csapdája, amellyel nemcsak a kutya lábát, de az ember lábát is meg tudta fogni. Volt egy botja, amellyel minden utcán menőt fejbe kólintott, amíg ő maga láthatatlan volt.

Voltak persze különböző gyümölcslopó szerkezetei, amelyeket működésbe hozott, ha a kertünkben az almák és körték érni kezdtek, nagyszerű fürtök rejtőztek a szőlőlevelek alatt, amely fürtökre Dubinszki a szomszédból számot tartott; és valamiképpen ellopta. Volt egy kertészkése, amelyet kétöles rúdon küldött a kerítésen túl eső gyümölcsökért. A kés zsákkal volt ellátva és a zsákban még az érő sárgadinnyéket is551 magához kaparintotta Dubinszki. Persze, őt nem lehetett látni. A szerkezet járt helyette lopni. A serétes puska tehetetlen volt Dubinszki szerkezetével szemben.

– Az a vén gazember Csécsi azt hiszi, hogy most jön el az ideje a terjeszkedésnek. Azt hiszi, hogy olcsó pénzen megveheti a kertet, amelyre már régen „snájdol”. Mért ne lenne övé a kert? – kérdezte ingerkedve Dubinszki, amint kimondhatatlan étvággyal és sohase hallott csámcsogással evett a hideg disznópecsenyéből, amellyel Radics János „politikából” megkínálta a másodiknak jött szomszédot. („Sakkban akarom tartani Csécsit” – mond Radics János, amikor a zsebkésével önfeledten eszegető, zsírt mártogató, csontot szopogató, kegyetlenül ivó Dubinszki minden szavát helyesléssel fogadta, emígy biztatván a született árulkodót a további árulkodásra.)

– Csécsi nem buta ember. Csécsi tudja, miért akarja megvenni a kertet. Csécsi sejti, hogy a kertben el van ásva valami, aminek a megtalálása nagyon is kifizetné magát – mond Radics János, bár olyan süket volt, hogy talán egy szót sem értett a Dubinszki csámcsogó szavaiból.

És Dubinszki meghallván Radics János szavait, úgy megállott mondanivalójában, hogy a két füle kihegyesedett a hallgatásban.

Kihegyesedett, mint a kutyáé vagy a rókáé, Dubinszki két füle. És kimondhatatlan csámcsogásában is szünet állott be, mintha még állkapcsai is megérezték volna, hogy valamely rendkívül érdekes pillanat következik az amúgy is ünnepélyes napon, amikor a sokszor meglopott szomszéd uraság kiterítve fekszik a házban.

– Nem tudom, hogy miből venné meg Csécsi a kertet és a házat, mert természetesen nem eladó a kert a ház nélkül, de ha az ördögök adnának pénzt a vásárhoz: azon sem csodálkozna Radics János – mond a süket ember, mintha csak önmagához intézné titokzatos szavait, holott volt annyi szeme, hogy megláthatta, hogy Dubinszki, a tolvaj, még a borospoharat is olyan halkan tette az asztalra, hogy az ne koppanhasson, mintha ezáltal egy ritka szót veszítene el Radics János előadásából.

Radics János úgy tett, mintha mit sem tudna Dubinszki tolvajságáról, és a házunk legbensőbb barátjának tekintené a született ellenséget, aki istencsapásként lakott évek óta a szomszédunkban.

Radics János messziről jött ember volt, nem tudhatta a viszonyt közöttünk és szomszédunk között. S ezért borzalmasan beszélt előtte arról a dologról, hogy bármint is intézkedik az ismeretlen végrendelet (ott, a Somogyi Gyula közjegyző birtokában), az ő véleménye bizonyos552 okból az volna, hogy a család minden körülmények között tartsa meg a maga birtokában a házat, a telket. Egy tapodtat ne adjon el a telekből, mert az egyszer még többet érhet, mint a budapesti Orczy-ház telke, amely tudvalevőleg a legtöbbet érő telek Magyarországon: akkor se tudnák értékét megfizetni, ha aranytallérokkal rakná ki a vevő hosszában és szélességében a telket. Pedig csak egy aranyat fiadzik percenként a telek „Akár esik, akár fúj”, mond Radics János tanulságos szavait folytatva, hogy Dubinszkinek torkán akadt a falat, amit titokban bendőjébe akart expediálni.

Vannak olyan varázslatos elbeszélések, amelyeket már első hallásra fejcsóváló hitetlenséggel fogadunk, de amelyeknek varázsától később se tudunk megszabadulni. Ilyen emlékezetes elbeszélés volt Radics János elbeszélése házunk régi történetéről.

Radics János gyermekkorában kezdte az elbeszélését, amint a legtöbb érdemleges elbeszélés a gyermekkorban kezdődik.

– Abban az időben, amikor a Nyírségben (és általában egész Magyarországon) a menyasszonyok évekig sírdogáltak otthon, miután már egyetlen darabjuk sem hiányzott a kelengyéből, a vőlegények pedig részint börtönben ültek, részint pedig a bujdosás, a szegénylegénykedés, a betyárság keserű kenyerét ették: tehát a magyar szabadságharc után következő esztendőkben az idősebb K. volt Szabolcs vármegye tiszti főügyésze. Mint a vármegye ügyvédjére tartozott az elharapódzott haramiavilág gondja, s ezzel elég baja volt, mert nemcsak holmi Koszos Pisták, Mocskos Jancsik, Mezítlábas Matyik csaptak fel a szabadságos életre, hanem azok az úri családból származó, ifjú gavallérok is, akik mérhetetlenül unatkoztak ebben az időben és el-eltünedeztek hazulról, hogy egy kicsit belekóstolgassanak a betyáréletbe, amelyről annyi mindenféle mesemondás volt. Vay Józsi – a legnyalkább borsodi gavallér, az országos bálok hőse például új Sobri Jóskának csapott fel a Bakonyban. A Bakony messze volt ide a nyíri vadvizekhez; ki tudná, mi volt az igazság a dologból? De Pest megye már közelebb volt, ahol az úrfik Podmaniczky Frigyes vezetése alatt olyan betyáros szűrökben, fokossal, darutollas kalapban mutatkoztak, mintha született betyárok lettek volna. A Pest megyei Beniczky Ferenc ugyancsak ez idő tájt lövi agyon pisztolypárbajban az osztrák vadászfőhadnagyot, a párbaj után rejtőzködnie kell: ki tudná, hogy ilyen bujdosásban mire vetemedik néha unalmában a dédelgetett gavallér?

Szabolcsban sincs kedve mindenkinek ahhoz, hogy tétlenkedő öregember553 módjára csípesse magát az őszi legyektől; fel-felkerekedett a nemes ifjúság, ha valamerre hírét hallotta olyan bálnak vagy névnapnak, amelyen a német katonatisztek is megjelentek, a bál után, amely verekedéssel végződött, az úrfiak jódarab ideig nem mutatkoztak azokon a helyeken, ahol a zsandár megtalálhatta volna őket. Néha még Tótországba, Gömörbe is elhúzódott egy-egy „nyíribicskás”, ha nagyon kitett magáért a nevezetesebb névnapon, és a menyasszonyok kisírhatták a szemüket az idő múladozásán.

De a legtöbb úrfi mégiscsak itt maradt az ismerős tájon, csakhogy a nemesi kúriabeli lakását felcserélte a tengericsősz kunyhójával, az országutat a rejtőzők gyalogútjával, a fényes nappalt a szélfütyörésző, őszi éjszakával.

Az egyik bandát régimódias néven: Nyíri Pajkosoknak hívták.

Kik voltak a Nyíri Pajkosok?

Csaknem ugyanazok, akik a Kandúr-Bandába tartoznak. Fiatal úriemberek, akiknek darab ideig nem volt tanácsos találkozni a hatóságokkal. Rossz fát tettek a tűzre, és kereket oldottak. Vagy egyszerűen a hazafias elkeseredés vitte őket világgá, hogy álnév alatt, a gézengúz hírében, a betyár tempójában ártsanak azoknak az embertársaiknak, akik ezt véleményük szerint megérdemelték. De aljas cselekedetet sohasem követtek el, úriembernek maradtak meg akkor is, amikor a zsiványesztendőiket szolgálták.

Bizonyos időkben az éj lovagjai találkoztak egymással. A „Nyíri Pajkosok” a Kandúr-bandabeliekkel. Ugyan mely hely lett volna a legalkalmasabb az ilyen titkos találkozásra, mint a nagyapám nyíregyházi háza? Az öreg a vármegyénél nyert hivatala miatt amúgy is állandóan az akkori megyei székhelyen, Nagy-Kállón lakott. Meg aztán volt abban valami csípős akasztófahumor, hogy a betyáros úriemberek találkozásuk helyéül éppen a megyei tiszti ügyvéd házát választották, annak az ügyésznek a házát, akinek minden rendelkezésére álló hatalommal üldözni kellett őket.

A Nyíri Pajkosoknak Mezőssy László volt a vezetőjük, akit a Felső-Tiszával szomszédos megyékben mindenképpen jól ismertek.

Honvédszázadosságig vitte a szabadságharcban, és a szabolcsi veressipkások zászlóaljának a felállításában nagy része volt. Mezőssy László földbirtokos és bortermelő úrnak amúgy is bujdosni kellett, ha megfogták, nyomban a pesti Nájgebájdéba vitték, és lezárták, akármit csinált. Hónapokig kellett ülni, amíg a jóságos Dessewffy grófnő, aki a554 Szabolcs megyének mindig nagy patrónája volt: kikönyörögte, kiszabadítgatta a többi idevalósi foglyokkal együtt László urat.

Hát Mezőssy Lászlónak mindegy volt, hogy miért ültetik le, ha megfogják, Nyíri pajkosságért vagy összeesküvésért. A börtön bizonyos volt, ha kézrekerül: így aztán nem mondott ellent, ha arról volt szó, hogy a hasonszőrű cimborákkal, a debreceni svalizsér-bált, vagy a miskolci Bach-huszárgyűlést kellett szétverni karikás ostorral, fokossal, kutyaidomító szerszámmal, kocsirúddal, lőccsel vagy lőcs nélkül, amilyen fegyver abban az időben volt, mert a puskát elkobozták. Mezőssy László a ruházatban sem tett nagyobb különbséget. Véleménye szerint a nők közül is mindenki verést érdemelt ezekben az években, aki „szőke” ruhában találtatott. Az egyenruhás férfiakat pláne agyon kellett ütni.

A Kandúrok vezére Krúdy Kálmán volt, aki nem volt más, mint a megyei főügyész testvéröccse, aki mindörökre ki volt tiltva Szabolcs vármegyéből, mint mindenünnen az országból. Persze, hogy ott szeretett lenni legjobban, ahonnan elűzték: a szabadságharc után nem ment külföldre az emigránsokkal, mint annyian, pedig tudhatta, hogy nem lesz jó vége, ha kézrekerül.

Krúdy Kálmánnak volt gondja rá, hogy ne kerüljön hatóság kezébe. Kandúr név alatt bujkált a világosi fegyverletétel után, és hol itt, hol ott bukkant fel az országban.

Legtöbbször a felső vármegyéket szerencséltette megjelenésével, kibújt az Ipoly folyóból, bemászott a kéményen, megszólalt az útszéli fa tetejéről, holdvilágnál különböző tájékon hallották őt lovagolni azok, akik nem tudtak aludni ezekben a nehéz időkben.

Nagyon jó lovas volt, nemhiába választotta őt annyi honvédje közül futárjának Görgey Artúr fővezér, de még e csodálatos lovas se tehette, hogy egy időben, holdvilágos őszi éjszakán végiglovagoljon Rozsnyón, Újhelyen, Miskolcon, ahol egyidőben látni vélték őt. Lehet, hogy több Kandúr volt Magyarországon, de az is lehet, hogy az álmodók összezavarták az éjszakákat, miután a nóta szerint is mindig éjszaka volt akkoriban. Nemhiába volt mindig a legjobb lova Kandúrnak; mert hiszen szüksége volt rá úgy galoppozni, mint bandavezér korában, és ott vette a lovat, ahol találta: nagy utakat meg tudott tenni lóháton, anélkül, hogy különösebb fáradtságot érzett volna, de az már nem volt valószínű, hogy a debreceni lóvásáron szerzett megnyergelt hátaslovát még aznap a Dunában itatta volna meg.555

Kandúrnak negyven „legénye” volt a vállalkozásaihoz. Negyven felvidéki úrifiú, köztük Nozarovicky, Péchy, Malonyai, Komoróczy, Gracza, de Geramb, Bárczay, Szentimrey, Lónyai családokból való, beregi, máramarosi, abaúji, ugocsai fiúk, akiknek már a hátuk mögött volt a rozsnyói vállalkozás, amikor éppen a disznótorozó rozsnyói püspököt és vendégeit verték meg abból az alkalomból, hogy a „Kossuth” és „Klapka” nevű disznóinak a torára hívta meg az ismerőseit. A vendégsereg nagyot nézett, amikor hívatlanul beállított a „nemzeti betyárvezérként” emlegetett Kandúr is, és a lakoma közepén kijelentette, hogy a legényei az udvaron állnak, ő pedig egy cilinderkalapban összegyűjtögette azokat az aranyórákat, aranygyűrűket, óraláncokat, egyéb csecsebecséket, amelyeket a házigazda és vendégei a cifraszűrös jövevény első szavára előadtak. Igaz, hogy Jézus Máriát kiáltott az, aki az ablakon, ajtón próbált volna menekülni, mert a negyven „legény” valóban ott táncoltatta a lovát a püspökház udvarán. Amikor megtelt a cilinder az értékes zsákmánnyal, Kandúr kijelentette, hogy az emigráció nevében köszöni a hazafias ajándékot, majd ő gondoskodik arról, hogy a törökországi bujdosó magyarok az ékszerekhez hozzájussanak, és maguknak az ékszerek árából segítséget szerezzenek a nagy idegenben.

Mezőssy Lászlónak a bandájához tartozók között voltak Recskyek, pazonyi Elekek, Patayak, Zoltánok, Nadányiak, Szunyoghok, de még Komáromyak is, annak a híres nagy gavallér Komáromy Györgynek a maradékai, akinél bőkezűbben nem bánt a bankóval senki Magyarországon, mintha csak ő nyomtatta volna. Tehát a Mezőssy-bandában az a tiszántúli ifjú gavallérság talált foglalkozást, amely más tennivaló híján Biharban, Szabolcsban, Szatmárban, egyszóval a homokon tanulgatta a lócsiszárságot (mert úriembernek nem volt más foglalkozása az idő tájt), de még a lócsiszárságban sem tanulta meg, amit a szamosújvári örmények tudtak legjobban a világon, hogyan csapja be a barátját egy rossz lóval.

Hát a két bandavezér, Mezőssy és Kandúr, az őszi éjszakán, amikor az elhagyott nyíregyházi Krúdy-házban találkozott: sok mindenről tarthatott megbeszélést. Attól nem kellett tartani, hogy valaki kilesi őket, mert Nyíregyháza még csak amolyan fiókváros volt, ahol a téli időben amúgy sem járt eleven ember. Elbújt mindenki a házába, mert nem akart véletlenül se találkozni a „Bujdos lidérceivel”. A Bujdos a mocsártölgyeivel, lecsapolatlan vadonjaival, bujkálásra alkalmas berkeivel556 ott kezdődött, ahol az utolsó nyíregyházi telek végződött. A Krúdy-kertből egy dudvás, feneketlen árkon át egyenesen a ködjárta, még holdvilágos időben is boszorkányosan elhagyott Bujdosra lehetett jutni. Ugyanezért nem is volt kerítése errefelé a kertnek. A Bujdosról senki se jött más látogatóba, mint a „lidércek”, mert az ő komái, a Nyíri Pajkosok és a Kandúr legényei. (Habár ezek a „lidérc” név alatt csatangoló komisz rajkók, tolvajok, zsebrákok nem hasonlítottak az „úri betyárokhoz”, legfeljebb annyiban, hogy éjszaka jártak ők is. De még különbség volt a keze ügyessége után élő „lidérc” és a bátorságát hazafias elkeseredettségből fitogtató „nyíri pajkos” között még abban is, hogy a „lidércet” előbb-utóbb megfogdosták a csendbiztosok, zsandárok, ha nagyon sok volt a rovásán, mutatóban hosszú láncot vertek a lábára a kallói nagybörtönben, amikor az udvart sepertették vele, vagy vizet hordattak a vármegyeházára; sőt néha fel is akasztottak egy-egy „lidércet” valami magános fára, és azt mondták rá, hogy megunta az életet. Míg az „úri betyárnak”, ha egy kicsit is vigyázott a nóbelségre: csak hívei, barátai, szerelmesei akadtak az országban, akik óvták, dugták, ápolták, hogy bajba ne kerüljön.)

Itt a lakatlan Krúdy-házban határozta el Mezőssy László és Kandúr, hogy a debreceni őszi vásárt is meg kellene egyszer látogatni, mert némelyek azt mondják, hogy kiveszőben van az úri virtus. Már csak kísértetek riasztgatják azoknak a lelkiismeretét, akik Kossuth után elárulták a hazát, pedig úriember nem áll be kísértetnek, mordizomadta – mond Mezőssy László.

– Tavaly Ferenc József, a fiatal császár látogatott el Debrecenbe. Az idén pedig eljövünk mi, hogy a polgármester úrnak elvegyük álmát – mondta ki a határozatot Kandúr, mielőtt a muzsikálásra került volna sor.

Úgy Kandúrék, mint Mezőssyék rendszerint cigánybandát hoztak magukkal, ha valahová ellátogattak. Kandúrék cigánya volt Gömörből az öreg Dombi Marci, aki már a forradalom előtt is nevezetes cigány volt a Felvidéken, és most, az idők fordultával is megmaradt az „urak cigányának”, habár jelentékenyen kevesebb lett a bankó.

Mezőssyék sohasem „használtak” Szabolcs megyei cigányokon kívül más bandát, habár elismerték, hogy az országban még tudnak egy-két helyen muzsikálni; így: Ungváron a Tyutyu testvérek, Debrecenben Bóka Károly, akinek klarinétosa, Piszok Józsi, a Salamon bandájából való volt… De a szabolcsi cigányt ők maguknak nevelték.557

Az elhagyott, lakatlan zárt kapujú, zárt zsalugáteres Krúdy-kúriából, ott, a nyíregyházi Nagykállói utcán, ilyenformán némely éjszaka cigánybandák muzsikálását hallhatta volna az, aki véletlenül éjszaka bitangolna utcán.

Járta a Martinovits-nóta, amelyhez magányosan, csendesen, bokázva illett táncolni: „Ezer esztendeje annak – hogy a magyarok itt vannak. Ne feledd, hogy Árpád vére – Buzog minden ereinkben.” Ez volt a verbungós nóta, amit leginkább Kandúr tudott járni a gömöri cigányai nótájára. De nem sokáig állta a hallgatást Mezőssy László, mert számtalan nótái közül a lengyelek nótája jutott eszébe a Felvidékről jött Kandúrok tiszteletére. „Búsul a lengyel hóna állapotján, mert Ponyatovszki nincsen a csatáján.” Így hangzott a zene a kísérteties házból, amíg a kakasok éjfél után kukorékolni kezdtek. Akkor elcsendesedett minden, cigánynak, úrnak nyoma veszett, jó útvesztő volt a vadvirágos Bujdos arra nézve, hogy valaki eltévedjen, ha a mulató társaságnak nyomába akart volna menni.

A megyei ügyész, az öreg Krúdy pedig csak hitetlenkedve nevetett ott Nagykállón, mikor a nyíregyházi házában lefolyó éjszakai mulatozásokat hírül vitték neki: „Bolondok vagytok. Hisz itt lóg a kapukulcs a szegen. Teremtett lélek nem teheti be lábát a házamba” – felelte.

Az ádámcsutkás Dubinszki persze csak annyiban érdeklődött a régi gavallérok mulatsága iránt, hogy sikerült-e a debreceni nagyvásár kirablása, mint ezt ama nemes urak tervezték, mert hiszen az „illúziókból” ők sem élhettek meg mindvégig?

Radics János erre is felelt.

Mindenekelőtt helyreigazította Dubinszkinek ama feltevését, hogy ismerősei, „félig-meddig egy atyafi”, Kandúrék a debreceni nagyvásár kirablását tervezték volna. Csak éppen azért akartak kravált, felfordulást, zűrzavart előidézni a debreceni vásáron, hogy tudomásul vegye az ország, hogy még vannak magyarok ezen a földön, igaz hazafiak, elkeseredett hazafiak, akik nem szűntek meg az éjszakával, amelybe a „német” borította Magyarországot.

De virrasztanak most is, akár éjszaka, akár nappal várják Kossuth Lajos visszatérését hazájába, hogy aztán elölről kezdődjön minden. Persze, azzal a különbséggel, hogy most már nemcsak a „némettel” történik az elszámolás, hanem elkövetkezik az ítéletnapja az árulók,558 megalkuvók, kétszínűek, de az egészen „svarcgelbek” részére is, mert a hazaáruló magyar példásabb büntetést érdemel minden bűnösnél. Ezt akarta a debreceni vásáron való megjelenés dokumentálni.

Reszkessenek az árulók, mert még nem vesztek ki az igazi magyarok a hazából.

Dubinszki végighallgatta Radics Jánost, aztán azt a hozzá méltó megjegyzést tette, hogy nem hitte volna, hogy ezek az „úri betyárok” csak azért vitték a bőrüket a vásárra, hogy „nagyobb legyen a hecc”, hanem valamely „értelme” is volt a kirándulásnak.

– A guerillák csak felsőbb utasításra raboltak. Ha a „nemzeti választmánytól” az a parancs érkezett, hogy raboljanak, akkor megállították a cs. kir. postakocsit is, amelyben a közpénzt vitték. Sokszor megesett, hogy a „nemzeti választmánynak” pénzre volt szüksége, és nem talált máshol, mint a postakocsiban. A leghíresebb postarabló volt Ruttkay honvédezredes Biharban. Hatszor rabolta ki a postakocsit, amíg hetedszer rajtaveszett. Kapott is érte tizennyolc esztendőt, mert nem akarta elárulni, hogy kinek a parancsára rabolt, és hová tette a pénzt, amit a postakocsiból kivett. Az ezredes tíz esztendőt le is ült a büntetésből, anélkül hogy panaszra nyitotta volna a száját. Végül is meg kellett neki kegyelmezni, mert amilyen bolond volt: még a hátralévő nyolc esztendőt is leülte volna. Ilyen volt egy igazi guerilla.

Ám Radics János beszélhetett Dubinszkinak, azt ő sehogy sem értette meg, hogy vannak emberek, akik hazafias lelkesedésből reszkírozzák az életüket, a szabadságukat. Ő törvénytisztelő ember volt. Ha már vétett volna valaha a törvény ellen, akkor csak abban az esetben tette volna, ha „valami értelme van” a dolognak. Itt volt például Farkas Menyhért, aki a temesvári kislutrit „megütötte”, mégpedig ravasz cselfogással. Ez már valami volt a Dubinszki szemében is… Csakhogy Dubinszki ügyesebben csinálta volna a dolgot, mégpedig úgy, hogy a csalás soha ne derüljön ki.

Radics János tehát nem is törődött Dubinszkival, ezzel a megátalkodottal, amikor az úribetyárokról való történetét folytatta. Szépen rendben elmondta, hogy milyen volt akkoriban a debreceni őszi vásár, amikor még érdemes volt vásárokra járni.

A vásárok előtt volt a pásztorok legelője, amelyre húszezer juhot is felhajtottak a vásárra a juhászok. Még oláh juhot is hajtottak Erdélyből, amelynek puzsa volt a neve, és némelyek többre tartották a magyar juhnál. Már itt kezdődtek a lacikonyhák, mert volt olyan ember, aki a559 vásár elejére érve, már szörnyű éhséget érzett. Sok ember, aki a püspök asztalánál is csak villaheggyel piszkálta a legfinomabb ételt, a lacikonyha illatára farkaséhséget kezdett érezni. Nincs finomabb a szabad tűzön sült pecsenyénél, amelyet a debreceni menyecskék oly étvágygerjesztően tudtak kínálni, hogy még a holtember is szívesen felkelt volna sírjából. Többnyire veresbort mértek a lacipecsenyéhez, legalább Radics János a maga részéről mindig ezt ivott, mert a fehérborban, kerti borban amúgy is volt elég otthon.

A juhvásáron tünedeztek fel először azok a cifraszűrös, pitykés, darutollas úriemberek, akik kettesével, hármasával oldalogtak és kacsintó, úrfiskodó szemmel legyeskedtek a menyecskék körül. A juhászgazdák hosszú botjaikra támaszkodva, mégse tartották érdemesnek a megmozdulást ezeknek a népieskedő gavalléroknak a láttára. Megismerték ők messziről, hogy kinek volt vevőszándéka és készsége a vásárban járók között.

Ugyancsak nyugodtan maradtak az eladók a disznóvásárban, ahol az úrfiak a fokosaikkal végignézelődtek, tudakozódtak a sertések áráról, incselkedtek az ottani debreceni cipót áruló menyecskével. Majd délfelé lesz itt csak vásár, amikor a hajnal óta ácsorgó eladók elunják magukat, és már engednének a makacs árakból, ha általában mutatkozna valami vevő.

De a kupeceknek hírük-hamvuk sincs, Isten tudná, hova lett ebben az esztendőben Kuczik polgár, a nagy „Kuczik”, aki ezerszámra szokta vásárolni a „gyesznót”.

Talán csak nem hagyott fel a disznókereskedéssel Kuczik uram, mint ahogy már évek óta fenyegetőzött, amikor emelkedni kezdtek a sertésárak.

Nem maradt el Kuczik uram a vásárról, csak éppen a déli harangszót várta meg egy rejtett kis vendéglőben, ahol senki se találhatott rá addig, amíg ő nem akarta. Mikor már az eladók, a sok száz meg ezer disznóval felvonult sertéshizlalók tűvé tették a várost Kuczik uram után, akkor jött elő a híres kupec, és ártatlan arccal megkérdezte, hogy vajon miért keresik. Hiszen van elég vevő Magyarországon, maholnap már az ördög se törődik Kuczik Jánossal. S ő csodálkozott legjobban, hogy délig egyetlen darab disznót sem adtak el a városban… Persze hogy nem, mert Kuczik uram nélkül senki se mert disznót venni, se eladni, mert nem tudta az árát. Majd a Kuczik János árához fog igazodni a debreceni vásár.560

Mintha hirtelen búcsújárás kerekednék: úgy megindult az eladó, vevő népesség, amidőn Kuczik uram hegyessarkú csizmájában, gömbölyű potrohával, kancsalra nevelt bajszával megindult a városból a hosszú padlón a sertésvásár felé. Térdig érő sár, vagy kocsi- és lómarasztaló kátyú volt akkor a debreceni utca, nem is lépett le senki a padlóról, amíg Kuczik járt a búcsújárás élén.

A sertésnyájak között azonban csak az eladóval járt-kelt a híres kupec, mert nem szerette, ha alkudozásának más is tanúja volna.

A görbe botjával talpraállított két-három állatot a sok ezer közül, és szemmértékre, egy pillantás alatt tisztában volt azzal, amit tudni akart. „Mi az ára, nagyságos uram?” – kérdezte Kuczik az eladót nagy tisztelettel. „Húsz forint volna párja, hogy soká ne alkudozzunk!” – felelt az eladó. „Hát ezen az áron nem is alkudozunk egy szempillantásig sem!” – felelt a híres kupec, mély tisztelettel megemelvén kalapját úgy az eladó, mint a drága sertés előtt. „Én már csak a magamforma szegény emberhez való árát tudom megadni a sertésnek, nem pedig ilyen nagyságos úr árát.” Mire az eladó se hagyta magát: „Nincs abban az árban semmi nagyságosság. Kuczik uramnak való ár van abban a kerek húsz forintban, mert soká alkudozunk, mindjárt beesteledik ez az őszi vásár.” Kuczik uram jámbor képpel felelt: „Hát ez is igaz. De azért mégis drága ez, nagyságos uram. Mert nézze meg a nagyságos úr a két szemével ezt az állatot. Ha kivágná a négy csánkját: egy-egy lájbi se telnék belőle.”

Így folyt az alkudozás, amíg a szorongatott eladó úgy leste Kuczik uram szavát, mint a bibliát.

De az még mindig nem akart árat mondani az ő húsz forintjával szemben. Sőt, mintha csak most kezdené veszteni kedvét a vásártól, amikor megtudta, hogy háromezer darab sertés ára foglaltatna benne a húszforintos árban. „Mit csinálnék én annyi gyesznóval?” – riadt fel Kuczik uram. „Az apámnak se volt annyi sertése egy rakáson.” „Majd lesz a fiának!” – hízelkedett az eladó. „Márpedig én nem akarok különb ember lenni az apámnál!” – felelt Kuczik, és menni készült.

Csak hosszú habozás után maradt még egy szava az eladó részére.

Az a szó pedig az volt, hogy tizenhat forintjával (bankóban) lehetne a disznó párjával beszélni. De ezt az árat is csak úgy mondja titokban, mert nem akarná, hogy híre futamodjon a vásáron, és aztán mindenki őt (Kuczikot) nevesse Debrecenben.

De hát ki volt már mondva a sertés ára Debrecenben, amikor Kuczik561 uram végre megszólalt; hivatalosabb volt az ő egyetlen szava, mintha a polgármester doboltatta volna ki. Meg is indult a vásár a sokezernyi sertés felett, mert Kuczik uram ítéletétől nem lehetett többé sehová fellebbezni. Gilt volt az a Tiszától a Dunáig.

A mindenféle settenkedő úrfiak megvárták, amíg a hazafiak eladták a magukkal hozott sertéseket. Kímélni kellett a kraváltól azokat, akik messzi földről jöttek a vásárba.

Ugyancsak „csendesség” volt addig Debrecenben, amíg a baromvásáron folyt az adás-vétel.

Itt árulták a híres Körmösdi-gulyából való ökröket, barmokat, amelyek olyan vadak voltak, hogy csak vasvillákkal, életveszedelem között lehetett őket a városba terelni. És még jobban megvadultak, ha nadrágos embert láttak, menten eltaposták azt, aki nadrágban tévedt a közelükbe. Ennek a baromvásárnak mindig volt egy-két emberi halottja, mert a kupec nem hallgatott a gulyás intő szavára, és bizony nadrágban megközelítette a gyönyörű szarvas portékát, amelyre szemet vetett.

A bika szarva közül, a barom lába alól elevenen nemigen volt szokás kikerülni. Már az is jelezte a marhakupecség veszedelmességét, hogy alig volt marhakupec Magyarországon, aki idővel meg ne sántult volna.

A baromvásár közelében volt a lóvásár, ahol Magyarország legszebb lovait vehette meg, aki tömött bugyellárissal látogatott a vásárba.

Hát éppen a bajuszszarvú ökröknél, a kényeslábú paripáknál kezdődött a revolúció, mert itt tanyáztak a Kandúr bandájához tartozó úriemberek. Egy ugocsai Vasady, a híres alispánnak az öccse, volt a lóvásárban a Kandúr megbízottja, de a Bereg megyeiek megelőzték Vasadyt, mert már akkor is közkeletű volt a mondás, hogy Ugocsa non coronat. A Muzsajban lakó Ilosvay Gida vette el Vasadytól a kezdeményezés pálmáját, követték a hőstettekben a többi beregiek, az oroszi Budayak, Morvayak, a butsubai Csebi Pogány József, a dédai Füzesséry, a kászonyi Dolinay, Leszkay, a tiszaréti Uray, Getsei Gentsy, Horthy, a naményi Lónyay, a komlósi Komlóssy, a debreceni Dertsényi: egytől egyig kiváló hazafiak, akik felső-magyarországi úrfiak módjára egy kis kalandozás végett az Alföldre ruccantak. Otthon jó volt nekik a mazurka tánc is meg keringő, amint apáiktól látták, de amint átjöttek a Tiszán: valamennyi, még a kenderszakállú Jobszty is, az egykori főszolgabíró, csikó módjára járta a csárdást. Máshol felakaszthatják őket. Csak otthon meg ne tudja senki a dolgot.562

Egy akónyi sárgatököt tűztek fel egy hosszú karóra, és ezzel a jellel adták tudomásukra azoknak, akiket illetett, hogy a revolúció elkezdődött.

A szabolcsi homokiak megérkeztek, az agarászok, akik ott a fehértói határban a tüköregyenes őszi mezőkön, ahonnan már a répát is kiszedték: napközben az agarakat futtatták, és látszólag csak abban találták gyönyörűségüket, hogyan futnak agaraik a jól felhízott, megerősödött, kifejlett nyulak után, néha a zsinóregyenes futamodásban keresztülbukfencezve a nyúlon a fiatalabbja, amíg az öregebb agár oldalvást kerülve vágja vissza a tapsifülest, hogy csak úgy porzik.

Hajrá! Hajrá!

Kinyúlik a nyúl, de nyúlik az agár is a nemes versengésben…

De ezen a napon véletlenül az történt, hogy egy vén kan nyúl, amelynek már téliesen őszbevegyült a bundája, egy ürgedombra telepedett a hátsó részével, amikor egy kölyökagárnak a háborgatását már megunta, s onnan az ürgedombról pofozta meg a két lábával a tapasztalatlan agarat.

Igaz, hogy ez az agár is befejezte pályafutását azzal a tapasztalattal, mert gazdája, Gentsy Miklós úr nyomban utána felakasztatta, de hát hosszú volt az őszi nap odakünn a szabad mezőn, sok minden történt, amíg Mezőssy László és titkos hívei, az „úribetyárok” a jámbor agarászok közül kibontakoztak, és toronyirányt megindultak Debrecen felé, hogy a sárga tök kitűzésénél teljes számban jelen lehessenek.

Az agarászat legfeljebb alibinek volt jó azok előtt, akik nem hitték, hogy egésznapi agarászat után késő délután még forradalomhoz is van kedve némely nyíri pajkosnak. Csak éppen „megkávéztak” Tégláson, ahová akkoriban éppen Tisza Kálmánt várta a menyasszonya.

Nem aranygyapjas vitézek csinálták akkoriban sem a forradalmat: azért meg kellett elégedni Szutyok Pistának a közreműködésével, aki azt a rettentő dolgot eszelte ki a tök körülhordozása után, hogy most már eresszük el a barmokat, hadd végezzék el a debreceni vásárt, ami belőle alkonyattal megmaradt. Valami tüzet rakott a vásártéri mezőn, és kalapjával a tűz füstjét a barmok felé hajtotta. Egy szűz gulya állott legszélről, amelynek a neve némely vidéken rideggulya, jelenti pedig azokat a szarvas állatokat, amelyek a bojtárjaikon kívül még nem láttak eleven embert. Károlyi Antal grófé volt a gulya, az ecsedi lápból hajtották563 ide. Mikor ez a vad jószág a Szutyok Pista tüzét, füstjét megérezte, mind elbődült, és szaladt volna haza az ecsedi lápba.

Csak az volt a kérdés, hogy mikor fújja a szél a füstöt a sokezernyi szarvasmarha felé olyanformán, hogy az mind megérezze azt a szagot, amelyet Szutyok Pista kotyvasztott a tűzbe? Akkor aztán nincs többet se öreg gulyás, se bojtárlegény, se vasvilla a világon. Csak megbomlott, megriadt barom van, amely nekiszalad eszeveszetten a világnak.

A vásár idejére a debreceni Fehér Lóba (amelynek helyén a mai megyeháza áll) bál volt hirdetve.

A Veronából éppen odahelyezett Albrecht főherceg nevét viselő vértes lovasezred tisztikara rendezte a bált, emígy akarván megismerkedni a vidék úri népségével, akárcsak Veronában a nobilikkel.

A tiszteknek tán nem is volt egyéb szándékuk, mint a köteles udvariassági aktus bemutatása a bál rendezésével, mert hiszen ők katonák voltak, és nem értettek a politikához. Az a nyúlánk, karcsú Stadion gróf főhadnagy, az államminiszter egyetlen fia, aki a táncok rendezésére vállalkozott: bizonyára éppen úgy adja a honőröket a magyar honleányoknak, mint előbbi a veronai dámáknak. A katonatisztek sorsa ez idő tájt olyan volt, mint a vándormadáré. Sokféle ország tartozott délen és északon a Habsburgok koronájához. Egyik helyőrségből a másikba hányódott a katona, amint ezt a magasabb politika kívánta. Bizony még a vértesek ezredesének se kötötték orrára, hogy miért kellett neki egy őszi napon nyeregbe ülni egész ezredével, otthagyni a makarónis Veronát, ahol valaha Júlia és Rómeó szerette egymást, és Debrecenig meg se állani. A katonai térkép holnap talán egy galíciai helyőrségbe vezeti az ezredet. Addig is viselkedjünk úriasan, mert hiszen úrnak születtünk.

Bármilyen nobilis lehetett is a tiszt urak szándéka: ezen a napon és estén mindenki elkerülte a Fehér Lovat, aki adott magára valamit.

Ott volt az Arany Bika, a város másik nagy vendéglője, ahol megtelepedett az is, aki azt hitte, hogy a Fehér Ló csizmahúzója nélkül már a csizmáját se tudná levetni Debrecenben.

Levetette a csizmát az Arany Bikában is, hogy a csizmaszárból Táncos-Kovács módjára előbolházzon egy-egy százas bankót, ha Bóka Károly kedvére valóan szólaltatta meg a szárazfát.

Táncos-Kovácsnak könnyű volt, mert éppen aznap adott el kétszáz564 hízott tehenet, nem kereste az árát rajta senki, mert még felesége se volt a duhaj kupecnek.

De röpítette a százast a muzsika hevében Ibrányi Ferke, akinek a kopasz feje mindig „cúgot érzett”, ugyanezért a kártyázás közben az egyik selyemsapkát a másik után hozatta a közelben muzsikáló prímással: „Eredj csak, Károly fiam, hozzál hamar egy sapkát.” Egy százast nyomott ilyenkor a Bóka kezébe, és a prímás még éjfélkor is tudott új sapkát szerezni, mert Debrecenben a kenyérpiac mellett még Ibrányi Feri elmúltával is ott állott egy ház, amelynek kapujáról deszka nyúlott ki az utcára, hogy a járókelők beleüssék a fejüket, a deszkán pedig ez a felírás: „Itt a sapka kapható.” Sok százast vitt el sapkáért Bóka Károly, de még többet vitt el a cigánymuzsika sapka nélkül is Magyarországon.

Tán többet, mint azok a sokszor szidott szoknyák, amelyekről ugyancsak gondoskodtak Debrecenben azok számára, akik nem akartak a Fehér Lóba bálba menni. Aranyiné asszonynak a Tizenhárom Városban volt a fogadója, szólt ott is a muzsika azzal a hozzáadással, hogy táncosnőket is találhatott az, aki nem akarta egymagába járni a kopogóst. Aranyinénál ugyanannyi joga volt az utolsó bocskoros nemesnek, mint Teleki József grófnak, Szabolcs megye főispánjának és Erdélyország kormányzójának, de a jókedvhez jussa mégiscsak Sárga Jánosnak, ennek a makrapipás szamosújvári örménynek volt, mert ő adott el 1500 forintért öt olyan lovat, amely kövön már nehezen ment, de a debreceni gyepen repült. Lesz ezen még sok nevetnivaló, amikor a kupechuncutság kiderül. Azért volt jókedve Sárga Jánosnak, hogy minden fertályórában ő járta a táncot a nyalka Aranyinéval. Annál könnyebben is tehette, mert úrfinak, úribetyárnak, de még verekedéshez született bojnyiknak is másfelé volt dolga ezen a nevezetes estén.

Majd meglátjuk mindjárt, hogy hol volt dolga az ifjúságnak, csak éppen Radics Jánost várjuk meg, amíg az két pohárral is hörpintett a kerti borból, mert az első „cukk” után nem találta meg mindjárt szürke bajuszában azt az ollóval kinyírt választékot, amelynél fogva a bajuszt a helyére, két oldalra lehetett igazítani.

A muzsikusság olyan népség, amely a világ kezdete óta a világ végéig ugyanazt csinálja: muzsikál és muzsikál már az anyja szíve alatt és a sírdomb mélyében. Vannak olyan temetők a világon – például a magyar felvidéken –, ahonnan mindig muzsikaszó hallatszik, ott olyan565 zenészek feküsznek, akiknek nem hagyták elmuzsikálniok mindazokat a nótákat, amelyeket tudtak és akartak.

Bóka Károly az Arany Bikában az akkorában nagy divatban lévő nótát muzsikálta, amellyel Reményi Ede járta a világot. „Repülj, fecském, ablakára” szólt a nóta, és ha Bókától hallotta az ember: megesküdhetett volna, hogy jobban muzsikálja, mint Reményi. A kártyázó urak egy-egy zsinór behúzása után a gyertya lángjánál meg-meggyújtottak egy bankót a nóta tiszteletére.

Aranyinénál viszont a debreceni nagyvásárra a városba érkezett mármarosi cigánybanda: Pécsi Laci húzta, már csak azért is, mert neki volt az országban a legjobb fagótosa, Muszka Lukács. Húzta pedig azt a nótát, hogy „Ezt a kerek erdőt járom én”. Sárga János az asztalra borulva felhorkantott: „Még csak ez hiányzik az életemből, hogy megszerelmesedjek!” – kiáltotta, mikor észrevette, hogy a könny kicsordul a szeméből.

A Fehér Lóban is megszólalt a zene. A vértes-lovasezred fúvószenekara gyújtott rá a legfrissebb bécsi indulóra, amelyet a Práterből hozott a karmester, és ígéré, hogy az indulót követik majd azok a valcerek, amelyektől Bécs visszhangzott ebben az időben.

A színházból pedig éppen akkor tódult kifelé a közönség, amely a nagyvásárkor rogyásig megtöltötte a teátrumot, már csak azért is, mert Egressy Gábor játszott „Egy úr és egy asszonyság” című vígjátékban.

Ilyen volt az este, amikor Debrecenben nagyvásár volt, és ez az este tartott néha egy hétig is, mert a külső területeken lévő juh-, disznó-, ló- és baromvásár után kezdődött a csizma-, szűr- és kalapvásár.

Az úri portékákat, persze, akkor megkülönböztetve árulták a népnek való holmitól. Bizony nem állott egy sorba akármilyen szűrszabóval Krámer és Erdner, akik egyenesen Pestről hozták Debrecenbe a frakkot eladásra.

A túri süvegektől is jócskán távol esett Karczag és Quentzer bódéja a belső városban, ahol az úri népnek való kalapot árulták.

Itt volt Bécsből Medgyaszay, aki a dámáknak való bundáit teregette a vásárlók elé, és ugyancsak itt mutogatta fejedelmi értékű és szépségű ékszereit Herzberg, aki szép szőke zsidólányt is hozott magával, akinek nem volt egyéb dolga, mint az ékszerekre vigyázni. A gavallérok, persze, nem tudhatták, hogy a fülönfüggőket bámulják-e inkább, vagy pedig a kisasszonyt? A bécsi ékszerész példájára a miskolci ruhakereskedők is hoztak magukkal egy eladásban segédkező kisasszonyt, de annak566 az volt a baja, hogy az első csiklandós tréfát megértette, és a pörge nyelvével magyar nyelven válaszolt, mire a gavallérok nyomban kisütötték, hogy a ruhások kisasszonya senki más, mint az Arany Csizmához címzett miskolci kávéház kávéslánya. Míg az ékszeres bécsi lányból sehogy se tudták kicsiklandozni a titkát, mert magyarul egy szót sem tudott. (Végre is Klobusitzky Eduárd Petriből, miután négy pejcsikóját jó áron eladta, vállalkozott arra, hogy a kisasszonyt magyarul megtanítja, s evégből egy csomó ékszer bevásárlása után visszaajándékozta az ékszereket a kisasszonynak, és egyúttal meghívta magához Petribe. Sokat beszéltek akkoriban Eduárdról, aki négy csikón ment el hazulról, és egy bécsi kisasszonnyal tért vissza.)

A sorshúzás azt döntötte, hogy a debreceni merényletet a Mezőssy László Szabolcs megyei bandájából való „valakinek” kell elkövetni.

Mezőssy László Jósa Pált szemelte ki erre a célra, az „úribanda” többsége is megegyezett az ifjú személyében, habár nagy kitüntetés lett volna bárkire nézve, ha az életveszedelmes feladattal megbízzák. No, de hát azért juthat még másnak is tennivaló a debreceni kalandban.

Jósa Pál azok közé az emberek közé tartozott, akit már fiatalon is „őszi embernek” mondanak. Kókadt kedvű, kevés beszédű, mintha mindig a kesernyés őszi eső hullott volna azon a tájon, ahonnan származott.

Valami lány miatt volt bánatos. Vagy tán a maga sorsa miatt?

Egyre ment az abban az időben.

Már fiatalon is olyan csurgóra állott a bajsza, mintha mindig borban fíirösztötte volna. Pedig Jósa Pál sohasem ivott. A mulatságban is csak arra volt jó, aki meghallgassa azokat a merengő, búskomor nótákat, amelyekre Benczinek az öregapja néha rákezdett, hogy el ne felejtse őket a sok pattogó, életveszélyes nóta közepette.

Jósa Pál persze nagy örömmel vállalta a feladatot.

Ez pedig abból állt, hogy a vértes lovas tisztek bálján az első keringő közben meg kell jelenni a báli teremben, és felszólítani azokat a magyar hölgyeket, akik nem tartózkodtak a bálban való megjelenéstől, hogy a táncot nyomban hagyják abba, mert hazafiatlan dolog az, amit cselekednek. Táncolnak a magyar nemzet hóhéraival…

– El tudod mondani, amit el kell mondani? – faggatta Mezőssy László ifjú pajtását, mielőtt útjára bocsátotta volna.567

– Hogyne tudnám! – erősködött Jósa Pál, és aztán azt tette, hogy lóháton megérkezett a Fehér Ló elé, a kantárszárat odavetette a fogadói léhűtőnek, ő maga pedig cifraszűrösen, darutollas kalapban beállított a táncterembe, csak előbb a hosszú karikást oldotta le a derekáról.

Javában állott a bál. Éppen valami hopszpolka járta, amit a katonazenekar trombitálására jártak a daliás tisztek és azok a debreceni nők, akik a tisztek meghívásának engedtek, és pávák módjára lebegtek a csillár alatt. Ez elég volt Jósa Pálnak, hogy torkán akadjon a szó, elfelejtette az egész szónoklatot, amelyet Mezőssy László betanított, csak kibontotta karikás suhogóját és eszeveszettül csapkodni kezdett a bálteremben, hogy a meglepetés első pillanataiban meghátrált előtte mindenki. Nagyot sikoltottak a hölgyek, akiknek meztelen vállát vagy lábikráját érte a karikás csapója, amelybe állítólag vékony rézdrót volt befonva. A kard nélkül táncoló tisztek pedig sarkantyútlan cipőikben ugyancsak igyekeztek a ruhatárban (a ,,kvadron”-ban) lerakott kardjaikhoz. Jósa Pál a bált megzavarván, hátat fordított a felháborodott közönségnek, és sietett kifelé. A nyeregbe ugrott már, mikor felhangzott mögötte a kiáltás:

– Elébe!

Jósa Pál sarkantyúba kapta lovát a Fehér Ló előtt.

A kivilágított szála ordítása, káromkodása zengett utána. Kivont karddal, hajadonfővel rohantak a tisztek a levágásra. De hát egy lovas mindig előnyben van egy gyalogossal szemben, még akkor is, ha nincs alatta olyan csikó (a Schönborn gróf Depending telivér csődörétől származott és a Vay Józsi által belovagolt csikó), mint Jósa Pál alatt. De valami gyorslábú ember vitte már a bálból a parancsot a lovaskaszárnyába, ahol nyomban „alarmot” fújtak, hogy a merénylőt élve vagy halva kézrekerítsék, mert az ezred becsületéről volt szó, amelyet nem hagyhatott cserben egyetlen vértes sem.

Egyik szakasz vértes a másik után nyargalt ki a kaszárnyából. Az imént bálozó tisztek nyeregbe pattantak, és folyt a városban az eltűnt lovas hajkurászása, amilyen hosszú Debrecen városa.

Mikor a vértesek a város végéig is elportyáztak volna: csak szembetalálkoznak a nagykárolyi gulyával, amely a baromvásárról bőgve, megvadulva, tiporva, mintha az ördögöt látnák (vagy annak kénköves büdösségét éreznék), rohant a város felé. Nincsen olyan lovasság, amely a bajuszszarvú, négylábú, fúvó, bömbölő hadsereggel szembe568 tudott volna szállni, örülhetett a svalizsér, ha lovával épkézláb menekedhetett az éjszakai roham elől.

A holdvilág felére fogyatkozva, békében úszott az őszi égboltozaton, amíg a városban a hajkurászás folyt. Minden csizmadiasátrat, minden ruhabódét, minden szűr-állványt, embernyi vásáros ládát szétbontottak, kinyitottak, átkutattak a debreceni nagy vásárban, hogy vajon nem oda menekült-e a vakmerő merénylő?

De hol volt ez már akkorára?

Szélvészként nyargalt a Nyírség felé, és mögötte a Kandúr úrilegényei, akik menekülését fedezték, előtte a Mezőssy László guerillái, akik az utat mutatták a homokos, dombos, nádas Nyírban, hogy még napfölkelte előtt biztonságban legyen.

Ez volt a debreceni nagyvásár története.

Dubinszki nagyot hallgatott, bár látszólag nem volt megelégedve a történet befejezésével.

Még csak egyetlen postaszekeret sem állítottak meg a kedvéért a Kandúr rablólovagjai.

Pedig hát azután jött az igazi haddelhadd. Mert, ha a cs. kir. postakocsi kirablását valahogy megbocsátották is volna a guerilláknak, de azt már senki se nyelte le szó nélkül, hogy egy vértes lovasezred vitéz tisztikarát megbecstelenítsék. Erről beszélt az egész világon mindenki: a császár előszobájától kezdve a legkisebb magyar udvarházig, az őszi esőben dülöngöző delizsánc utasaitól kezdve a kocsmák sarkainak bóbiskolóig. A Miklós cár nevét és a Prohászka gyalogsági tábornok nevét viselő ezredek a szokásosság szerint felajánlották a segítségüket az Albrecht-vérteseknek a megtorlásban, de a vértesek maguk se tudtak elégtételt szerezni, mert a merénylet tettese nem került elő.

„Korporative” beadta tehát a tiszti rangjáról való lemondását az egész ezred valamennyi tisztje, az ezredestől kezdve a legfiatalabb kadétig: sohase lesz ezekből tiszt mindaddig, amíg valamely ütközetben vérrel le nem mossák magukról a szégyent. Kívánkozott is az ezred az utolsó kutyamosóig az ellenség elé, csakhogy még évekig kellett várni, hogy valami háború kerekedjen, amikor az ezred zászlójáról vitézséggel, hadiérdemekkel el lehet tüntetni a foltot. Addig is megindult az eddig szőrmentében kezelt guerillák üldözése, kergetése, elfogdosása, bebörtönzése. Az öreg Krúdy, a megyei ügyész, csak nagyot nézett,569 amikor a guerillák legjobbjait név és fej szerint követelték tőle. Olyan nagyot nézett, mintha hírét se hallotta volna soha a legjobb honvédpajtásának, Mezőssy Lászlónak, de még a testvéröccsének, a Kandúr néven hírhedt szabadcsapatos vezérnek sem.

– Jó lesz elsimlizni erről a tájékról! – mondta, mintha csak úgy magában mondaná, de a guerillák is megérthették belőle a magukét.

Bomlott-bomladozott a szép titkos lovagság, amely az „aradi tizenhárom” megbosszulása miatt alakult. Egyik-másik elment más vidékre próbálkozni, de onnan is azzal a hírrel tért vissza, hogy a „karbonári”-kat országszerte üldözőbe vették a debreceni csíny óta.

Tudták, hogyne tudták volna a debreceni csínytevőt, dehogyis árulták volna el, amikor azt még a szénaboglyákban is keresték.

Ellenben kezére jártak Jósa Pálnak, hogy minél nyomtalanabbul eltűnhessen a Nyírségből, amikor már a répásvermeket is felásták érte.

Álruhában, rejtett utakon adták őt kézről kézre a megbízható hazafiak. Vadászfütty, szélfúvás jelentette csupán a jöttét, egy üres lábnyom a távozását, amíg elérte a lengyelnyerget, ahonnan idegen országba vitt az útja.

Csak a Nógrád megyei Ferenczy Teréznek „Téli csillagok” című verseskönyvecskéjét vitte magával. A költőnővel Szécsényben éppen a Lisznyay Kálmán révén ismerkedett meg, és félig-meddig (amennyire az egy nyíltszívű poétából telik) maga is az összeesküvők közé tartozott. Hát Lisznyay Kálmán révén ismerkedett meg a fiatal költőnővel, és Jósa Pál talán többet remélt az ismeretségtől, mint más közömbös szívű halandó. Sokat látták Szécsényben Jósa Pált akkor is a nemes könyvkötőmester, az öreg Ferenczy háza körül, amikor Lisznyay Kálmán nem volt éppen Palóciában és Teréz kisasszony a szilvafák alatt, az Ipoly partján ábrándozott, verselgetett, merengett, amíg egy napon valamely titkos bú ereszkedett a szívére a költőnőnek és atyja pisztolyával szíven lőtte magát. Huszonhárom esztendős volt ekkor Ferenczy Teréz, huszonhárom esztendős Jósa Pál is, de az ifjú élete végéig nem felejtheté a leánykát, akinek létéhez annyi reményt fűzött. Talán Ferenczy Teréz öngyilkos halála is hozzájárult ahhoz, hogy Jósa Pál oly vakmerő merényletet követett el Debrecenben… Ki látná a szívek rejtelmeit?

Jósa Pál, mielőtt hazáját elhagyta volna, a Kárpátok tövén az idáig kísérő barátok társaságában elszavalta Ferenczy Teréz versét:570

Süvölt a szél a puszták felett,
Hol van virágod, nyájas kikelet?
Hol van a rét, amely a harmatgyöngytől fénylett,
A színvegyület, ihlet és az élet?
Minden semmivé lett!!

…És későbben is, mikor szerencsésen elérte Franciaországot, és ott, a szabadság honában új életet kezdett az egykori guerilla, barátainak hazájába írott leveleiben gyakran idézte a költőnő szavait: „Lassan gyilkolva ölnek a napok – De meg nem halhatok!”

Itthon pedig, a debreceni tettes szerencsés elmenekülése után, elhervadt a szép úri betyárélet.

A Krúdy-ház udvarán elástak az összeesküvők mindent, ami nyomukra vezethetne.

A föld alá kerültek a cifra szűrök, a fegyverek, de még a pénzesládák is, amelyekből az összeesküvők annyi esztendőn át segítették a külföldi emigrációt, és élesztették a tüzet itthon a hazában, hogy minden a régi helyén legyen, amikor elkezdődik újra a szabadság.

Sohasem találta meg senki a guerillák elrejtett holmiját, kincsét, kemény esküvést tettek azok, akik elrejtették a múlt időket. Nem akadt közöttük áruló, mint a szentkorona elásói között, akik közül bizony valaki megszegte a fogadalmat, mert Orsováról csak annyit tudunk, amennyit a hagyományok engednek tudni.

…Dubinszki, aki Radics János történetének vége felé mind kerekebbre nyitotta a szemét, ekkor felkiáltott (miután az utolsó sonkafaladékot is lecsúsztatta bendőjébe):

– Bizony elálmosodtam ennek a sok haszontalan beszédnek a hallgatásában – mondta, és vitte a sleppet.

Radics János hunyorgó szemmel nézett utána:

– Az úr se nem alszik jó ideig. De ez nem a mi bajunk. Az a fontos, hogy most már lesz valami ára ennek a háznak és a hozzávaló belsőségnek, ha egyszer úgy fordul a dolog, hogy édesanyád eladja a házat.

Ebédre harangoztak.

Milyen lehet az ebéd abban a házban, ahol a házigazda holtan kiterítve fekszik?571

Rántottlevest adtak az asztalra, amely leves a világ kezdete óta a szegények és árvák pecsenyéje.

A káposztáshordóból került ki az ebéd folytatása és a kamra füstölt-oldalasából a pecsenyéje.

Mintha jelképezni akarná az ebéd, hogy a kétkezű kenyérkereső nincs többé, rövidebb lett a takaró, amely alatt az árváknak meg kell húzni magukat. Radics János, aki egyébként nem szokott ebédelni, mint afféle magános, kutyának való ember, akinek van is, nincs is háztartása, felhasználta az alkalmat, hogy bizonyos prédikációt mondjon a sovány ebédhez.

– Nem akarom azt mondani, hogy ezentúl így legyen mindig, mert kivételes napok bizonyosan lesznek még a ti életetekben is, amikor felejtve lesz a fájdalom, a távozó, aki innen örökre elment, mert hiszen minden öröm és minden fájdalom múlandó, ugyanezért nem kell sokat irigykedni az emberekre, akiknek pirosabb az arcuk a szokottnál; aminthogy nem kell keresztet vetni azokra sem, akik egy napon haloványan, fájdalomtól, csapástól fintorogva jönnének felénk. Mert minden megváltozhatik egyetlen fertály óra alatt. Jajgatva kapkod a térdihez, aki most még táncol. Fölemelheti a homlokát, aki a föld porában csúszik, hogy annyi se látszódjon belőle, mint egy hangyából. A sors megalázottai könnyebben lehetnek az utolsókból az elsők, mint a kevélyek, akik amúgy is mindig ott tolakodtak az elsők közelében. Éppen akkor fordul egyet az élet, amikor azt hisszük, hogy az már elviselhetetlenül nehéz. Éppen akkor történik valami, amikor azt gondoljuk, hogy már többé semmi sem történhet, aminek örülhetünk.

Ebéd után elmentünk Benczi Gyulához, hogy megkérjük: muzsikálna a temetésen, miután ő volt atyámnak kedves cigánya. (Atyám még abban a korban élt, amikor Magyarországon valamirevaló úriembernek éppen úgy volt kedves cigánya, mint kedves hátaslova, kedvenc fürdőhelye és kedvenc minisztere.)

Benczi Gyula, bár vagyonánál fogva lakhatott volna a város közepében, cigánymódra a város végén lakott, ott, ahol az erdő kezdődött. Házának külsején semmi sem árulta el, hogy Magyarország leghíresebb cigányprímása lakik benne. Városvégi, nádfödeles ház volt, amelyet bizonyára ugyanakkor meszeltek, tapasztottak, mint a szomszédjait.572 Két kis ablakával semmitmondóan nézett a nagyvilágba (a nagyerdei útra), mint annyi más ház Magyarországon.

A kapun belépve, két öreg cigánynővel találkoztunk, akik a téglával kirakott konyhán tarka szoknyáikban üldögéltek, hol egymásközti veszekedéssel, hol meg sírdogálással töltötték az időt. Veszekedés közben kormos lábasokat ígértek vágni egymás fejéhez, amit azért nem tettek meg, mert a fehérmellényes, ingujjas prímás néha valamely panaszos hangon kiszólt a belső szobából.

Mikor engem Radics Jánossal megpillantottak a cigánynők, hangosan jajveszékelni kezdtek. Sírás közben közölték, hogy nagybeteg a prímás, nem muzsikál többet, majd csak neki muzsikálnak ezután, mikor a temetőbe viszik.

– Nem kell mindjárt földindulást kiáltani – szólt Radics János csillapítólag, de sohasem értettem meg, hogy miféle vigasztalás lehetett szavaiban.

Gerendás, de padlózott szobában lakott a prímás a ház első részében.

– Azóta lakom itt, mióta szegény Irmám itt hagyott magamra a világon – mond Benczi Gyula.

Az említett Irma elhalt felesége volt a prímásnak, akihez holta után is hűségesen ragaszkodott. Nem vett más asszonyt maga mellé, inkább a felesége rokonaihoz költözött, hogy legyenek körülötte. Gyermeke nem volt a Benczi-házaspárnak. „Nem ért rá a prímás a gyermeknevelésre, mert mindig hegedülni kellett az uraknak.”

A szobába lépés után én csak azt néztem, hová lett a híres Benczi, aki fejedelmi magatartással (amilyen „kiállása” nem volt egyetlen prímásnak sem), zenészkirályként állott tizenkét tagú bandája élén egész életében, hol megríkatta, hol felvidámította azokat, akik hallgatták. Ha nem cigánynak születik: gróf lehetett volna Magyarországon, tartotta Bencziről a szólásmondás. Hatalmas, oroszlánszemű, feketebajuszú, oldalszakállas férfi volt, és mindig olyan finoman öltözködött, mint egy rangbeli gavallér. Gyémántgombok villogtak az ingében, és finomművű aranylánc volt a nyakába vetve. A kézelőgombjai külön látványosságok voltak. Ha a vándorcigányok vajdái ezüstbe öltözködnek, Benczi Gyula, a muzsikus cigányok vajdája gyémántban ragyogott. Nagydarab, magastermetű, bikanyakú férfi volt, csendesen hízott, mint a környékbeli uraink, midőn hátuk megett hagyták a táncos ifjúságot.

Mikor legutoljára láttam: büszkesége ragyogott az arcán, mert általában573 mindig büszke volt Szabolcs megyei származására, a nyírségi urakra, akiknek muzsikált, a fehér selyemkendőcskéjére, amelyet vállára borított, amikor hegedült, a tekintélyére, amelyet élvezett. Sohase korhelykedett, a legnagyobb dínomdánom közepette is mértékletesen ivott, enni pedig a felesége főztjét szerette. Csinos betétje volt a nyíregyházi Nagytakarékban, és naponként elsétált ő is a takarékpénztár épülete körül, mint mindazok, akik pénzüket erre az intézetre bízták. Jóleső érzés volt a takarékpénztár mindig zárt kapuit nézni. És Benczi büszke volt még arra is, hogy a pesti Nemzeti Kaszinó hiába hívogatta őt házi cigányprímásnak, nem mozdult el a szülővárosából.

– Nem adnék egy „nyíri bicskást” egész Bécs városáért – mondogatta – , ahol egy alkalommal ugyancsak muzsikált Kállay Béni meghívására. Az osztrák Jockey Clubban történt a nevezetes muzsikálás, Benczi egész idő alatt (mint ő maga mondogatta) a nyíregyházi Betyár-kávéházra gondolt, ahol pertu barátja volt a traktéros.

Itt voltunk tehát a nevezetes Benczinél, a méregzöld szoknyás és pipacskötényes vén cigánynők odakünn maradtak a konyhában bögréik között, amelyekben mindenféle orvosságokat kotyvasztottak a híres prímás talpraállítására.

Benczi árnyéka volt a régi Benczinek.

Megsoványodott, lötyögött a ruha rajta, nagy mélyedés hátul a bika nyakán, petyhüdt, táskás bőr fityegett kerek, telt arcán, a szemében pedig valamely olyan rettenet ült, mintha mindig a Halált látná.

– Mi baj, Gyula bácsi?

Benczi állt a szoba közepén, egyik kezével az asztalra támaszkodva, a másikkal a szívére mutatott, és fuldokló hangon, keservesen, ijedten, szinte méltatlankodva szólalt meg, mintha valamely nagy igazságtalanság történt volna vele:

– Beteg vagyok, pedig már egy esztendeje nem „éjszakázom”. Hat hónapja a hegedű se volt a kezemben – mond méltatlankodva a betegsége felett, amely ennyi áldozatra se javult. – Nem eszem, nem iszom, még a szobából se merek kimozdulni. És tessék: – beteg vagyok. Majd megfulladok néha éjfélkor, pedig meg se mozdulok az ágyban.

– Egy kis bor nem ártana – mond Radics János, de hangján érzett, hogy csak azért szólal meg, hogy mondjon valamit a beteg ember házában.

– Bor! – kiáltott fel nyavalyásan, vén cigány módjára Benczi (mert a legszebb cigány is lepityeredik öregségére) – sohase ittam bort, mint574 Dombi Laci, Bakai Laci meg a többi vén cigányok, akik elbetegesedtek. Azok ittak bort, akiknek muzsikáltam.

– Éppen ezért – dünnyögött Radics János.

– Küldött az öreg Mezőssy a híres aszújából, amikor hallotta, hogy beteg vagyok. Ott van még most is. A dugóját sem húztam ki. Mindig hoznak nyulat a Kállay András úr jóvoltából, mióta az agarászatok elkezdődtek. De az idei agarászbálon már nem én muzsikáltam, hanem az öcsém, az Elemér.

– Sáray?– kérdezte Radics János, aki ezzel a kérdéssel elárulta, hogy nem egészen idevalósi ember, mert helybelinek tudni kellett, hogy csak egyetlen Elemér volt Szabolcs vármegyében, ez pedig Benczi Gyula unokatestvére. Benczi ugyanezért nem is felelt a kérdésre, a maga baját nyitogatta, bontogatta előttünk, mert jólesik néha beszélgetni valakivel a betegségről, erről az emberfeletti igazságtalanságról.

– Érteném, ha nem vigyáztam volna magamra életemben, mint az a sok heptikás, rongyos cigány, akinek az országút árka a temetője. De én rokk nélkül sohase mentem el este hazulról, megtanultam a nagyuraktól, hogy még nyár közepén is illik rokkot venni éjszaka. Amíg fiatal voltam: az apám bundáját hordtam. Mire prímás lettem, mindjárt prémes, meleg bundát varrattam, hogy megkíméljen a tüdőbaj, ami az éjjeljáró cigányság örök veszedelme. Nem is volt a mellemmel soha semmi bajom. És most mégis alig tudok lélegzeni éjszaka, amikor azt hiszem, hogy menten megfulladok.

– A szív, a szív! – dörmögte Radics János. – Nagy embereknek mindig a szívükkel van fennakadásuk. Az él legtovább, aki akkorának születik, mint egy babszemjankó. Nemhiába tartja a példaszó, hogy kisember nagy bottal jár. A szívnek alig van valami dolga egy kis embernél. De mit kell annak a szívnek összedolgozni, amíg egy nagy embernek a fejétől a talpáig elhajtja a vért!

Benczi Gyula megértéssel hallgatta Radics János szavait. Látszott rajta, hogy magányában eleget foglalkozott a betegségével.

– Hallottam egy pesti ügyvédről, aki mind a két lábszárát tőből levágatta, amikor arról volt szó, hogy az életét meghosszabbítsa, a szív munkáját megkönnyítse. Szeretem az életemet én is, de Isten tudja, hogy érezném magam láb nélkül! Habár, ha az életemről volna szó…

Mond Benczi, és hangjában érződött, hogy az ismeretlen, komoly, fontoskodó Radics Jánossal hajlandó volna alkut kötni a két lábszárára nézve, mert a prímás, ha tán addig nem is, de nehéz betegségében,575 amikor mindennap a halállal ismerkedett: rájött az élet pótolhatatlanságára – élni akart mindenáron.

Radics János hümmögött, mintha azt akarta volna jelezni, hogy majd illetékes helyen – vajon hol? – előterjeszti Benczi Gyula ügyét felajánlott lábszárairól. Hangosan pedig így szólt:

– Ilyen körülmények között tehát szó sem lehet arról, hogy Gyula bácsi elhunyt kedves öcsém temetésén muzsikáljon, ami kívánság bizonyosan bennfoglaltatik a végrendeletben, amint én elhunyt öcsémet ismertem.

Benczi még rettegőbb arcot mutatott, és szinte fogvacogva mondta:

– Temetésre már igazán nem mehetek. Habár a tekintetes úr, szegény, olyan nagy jósággal és nagyrabecsüléssel volt mindig irántam, hogy megérdemelné: éjjel-nappal a sírkeresztjén muzsikáljak.

– No, majd elvégzik azt a hollók, meg a varjak mindnyájunk sírkeresztjén! – szólt Radics János, szokatlan bátorságot mutatva a cigányházban, pedig jól tudhatta, hogy szavai oly hatással lesznek a nyavalyáitól amúgy is holtsápadt prímásra, hogy az nyomban egy székre ereszkedik tőle. A két vénasszony pedig vonítva sírni kezdett a konyhán, könnyek és meggyőződés nélkül, inkább csak óbégatva teljesítve kötelességüket, amikor a halál a prímás körül szóba kerül.

Miután az asszonyok elvégezték a magukét, a prímás lassan összeszedte magát, és ismét a régi méltatlankodással szólalt meg:

– Így megy ez egész nap. Hát lehet itt meggyógyulni? Nem kell megveszni az egészséges embernek is? Csak az ördög vinne el minden vénasszonyt. Megyek, megyek, már holnap megyek Pestre az én nagy pártfogómhoz, Korányi tanár úrhoz. Muzsikáltam én neki akkor is, mikor még senki se tudta, hogy mily világhírű ember lesz belőle.

Az utazás emlegetésére ismét óbégatni kezdtek a cigánynők. (Nem, sehogy se lehetett irigyelni Benczi Gyulát a háznépe közepette!)

– Már egy cigarettára se merek rágyújtani, mert nyomban összedűl a világ! – sírdogált a prímás. – Pedig néha volna úgy kedvem kettőt hármat szippantani, ha ezek a nők nem sírnák ki a lelküket.

Radics János mind erélyesebb lett a prímás panaszait hallgatva. Most látszott igazában, hogy mennyit ér egy kemény férfi az olyan háznál, ahol a házeresz éjjel-nappal csurog.

– Rá kell gyújtani – ismételgette Radics János kegyetlenül. – Még senki se halt bele egy szivarkába, akkor sem, ha lőport töltenének a dohány közé, mint az én gyermekkoromban volt szokásos.576

Láthatólag használtak János bácsi erélyes szavai, mert a reszkető prímás lassan megnyugodott, odakint a konyhán elcsendesedtek az asszonynépek.

– Ha már nem mehetek el a megboldogult temetésére, mint ahogy szeretnék, legalább eljátszom maguknak a megboldogult kedves nótáját – szólalt meg egy darab ideig való gondolkodás után Benczi Gyula. („Nagyon helyes!” – felelt Radics János.)

Erőlködve állott fel a prímás, hogy előkeresse hegedűjét.

Régen nem volt használatban a hegedű, mert legalább egy boglyányi koszorúszalagot kellett félretolni, amíg a hegedű az aranybetűs jelvények alól előkerült. A koszorúk szalagjai, amely koszorúkat Benczi élete folyamán kapott: a beteg prímásnál, mikor mindenekfelett az egészség számított volna: már nem nagy megbecsülésben részesültek. Mit ér a dicsőség, ha nincs jó egészség? – példáztak ezek a halomba dobált dicső szalagok. A jótékony nőegylet, az önkéntes tűzoltóság, a dalárda koszorúja, amellyel valaha a prímást szép játékáért jutalmazták, annyit számított, mint egy cérnafoszlány, amikor a betegség kopogtatott a háznál. Szép volt, jó volt, de egy parányi jóérzés többet érne a múlt idők minden dicsőségénél.

A hegedű fekete tokjából előkerült.

Máskor tán észre sem vettük volna, hogy a hegedű tokjának koporsóalakja van. Mintha a gyermek Benczi Gyula feküdne odabent. Aki itt jár, mozog közöttünk: csak egy halovány szellemalak, amelyen éjféliesen, kísértetiesen reszket az ing, a nadrág.

Valóban didergett a prímás, amint a régen látott hegedűt óvakodva bontogatta, mintha nem bízna az egész eljárásában. Hol a hegedűre, hol a cseréparcú Radics Jánosra vetette a szemét, de János bácsi mogorván szólott:

– Halljuk hát azt a bizonyos nótát!

Szép hegedű volt a Benczi Gyula hegedűje. Formás, mint egy fiatalasszony. Feketecseresznye-színű, szerelmes magatartású, mintha mindig csókolózni szeretne. Az a nő lehet ilyen, akit legjobban szeretünk életünkben, aki minden gondolatunkat, érzésünket, kedvünket, legkisebb vércseppünket is leköti, magához vonzza, igazgatja. Olyan volt, mint a jó szerető.

Miután a hegedű sokáig, hat hónapig aludt a koszorújelvények alatt: bizonyos időbe tellett, amíg a beteg prímás felhangolta. Amíg ujjaival a hangokat próbálgatta, hol kétség, hol reménység ült az arcára, mintha577 életbevágó fontosságot tulajdonítana az elkövetkező produkciónak. „Nagy ördög ez a vén Radics János” – gondoltam magamban, míg János bácsi mozdulatlanul ült egy széken és hallgatott.

Egyszer csak a nyakához illesztette a hegedűt Benczi Gyula, és pár simogató, próbálkozó vonóhúzás után belekezdett a „Repülj, fecském” nótájába…

– Repülj, fecském, ablakára…

A régi szép Magyarország legszerelmesebb, legandalgóbb, legnótásabb nótájába…

És a hónapok – szinte emberéletek óta –, nem hallott hegedűhangok, mint sírjukból feltámadt holtak lepték el a szobát. Valamely láthatatlan függöny megől előlépett a magyar nótabeli pirosarcú huszár, aki halkan kezdte pengetni sarkantyúit. Derekára helyezett kézzel, karcsú viola termetével, halkan rezgő szoknyájával, hosszú szárba font, barna hajával megjelent a liliomarcú magyar nő, és bokáig összepörgette, termetét szellősen meglebegtette. Talán a kemenceajtón át bújt ki a vén, szürkeszakállú, obsitos sapkájú, katonanadrágos cimbalmos cigány, aki emberemlékezet óta a tánczenét játssza a magyar nótákhoz. Virágos, ábrándos-falusi kikeletté változott a cigányszoba, a dal varázsára és újév reggelen fecskecsicsergés hallatszott az ablakon.

– Repülj, fecském, ablakára…

Benczi Gyula hegedűjén ábrándosan lengedezett, ringatózott, turbékolt és sírdogált a nóta, amint ez már a „Repülj, fecském” kezdetű dalnak a szokása. A hegedűhangokra jöttek-mentek a dal szellemalakjai a városvégi ház gerendás szobájában. A hegedűből kipattantak a megidézett táncosok – hol kuruckacagányban, hol meg a múlt századbeli túzokszínű frakkban, és lábszárukat összeütögetve: elbokázták a nóta változatával. Majd holdfényben, szomorúfűz alakjában, ábrándba merülten mendegéltek át a szobán a régi szerelmes lovagok, akiknek ez a nóta mindenük volt, vele éltek és vele haltak.

A nóta egy újabb változatánál láttuk Reményi Edét, aki ezzel a dallal muzsikálva járta be a 19. században Magyarországot, hogy Petőfi Sándor szobrára kellő pénzalapot gyűjtsön. Az aggteleki barlangtól az amerikai palotáig, a rimaszombati Három Rózsa vendéglőtől Kolozsvárig muzsikált Reményi Ede, az angol királynő első hegedűmestere: hölgyeknek, akik lelkesültségükben utolsó ékszerdarabjaikat veszik le hókeblükről, hogy a művésznek a Petőfi-szobor költségére átnyújtsák, uraknak, akik nemrég (1860-ban) félig megvakultan, halálos betegségekkel578 szabadultak a hazafiak börtöneiből, de már a „Repülj, fecském” első hangjára felejtik a maguk baját, és Reményi kíséretébe szegődnek végig az országban, amerre a veresbársony ruhás hegedűs nótájával jár.

A nóta hangjainál láttuk az egész ábrándos magyar félmúltat, amikor jóformán csak regényes érzelmekből állott az egész élet. A magyarokkal alig történik több esemény életükben, mint amennyi egyetlen nótába bele ne férne.

Csak az a férfi számít az életben, aki a hazáért él. Csak az a hölgy hódíthat kellően testi bájaival, akinek lelke is van. Az erények és a nemes érzelmek korát jelenti a „Repülj, fecském” dallama. Magyarország képe mindig menyasszonyként tükröződik fel a képzelmekben, mikor ez a nóta megszólalt.

Végtelen is lehet ez a dal, mint a haza iránti szerelem.

…Ki tudná, mióta játszotta már a prímás a dalt, hiszen a „Repülj, fecském” nótájának igazában soha sincs vége: mindig újra lehet kezdeni, akár legelölről, akár a közepéről, anélkül hogy a hallgató megunná a dal csapongásait? Ki tudná, mily hosszú ideje hallgattuk már a magyar ábrándoknak e nem szűnő pacsirtadalait, fülemileepedéseit, lélekringató cifrázatait, amelyek a magyar szíveket végtelen láncolatban fűzik össze? Ki tudná, hol járt a zenész lelke, midőn éneklő hattyú módjára végigemlékezett egész dicsőséges, káprázatos életén, mint a haldokló, aki előtt még egyszer feltűnik a múlt idő? Ki tudná, mely kóta szerint hegedült Benczi Gyula, amikor utoljára muzsikált életében, mintha csak érezte volna, hogy csak addig él, ameddig a hegedű zeng?

A prímás arca kőkemény mozdulatlansággal, szinte emberfölötti erővel tapadt a hegedűjére. Szemét egy pillanatra sem vette le a hangszeréről. Szinte varázsló erővel, emberfeletti erőfeszítéssel húzta, húzta az utolsó hangokat. S akkor hirtelen betört egy ablak a gerendás szobában.

Csörrenve hullt széjjel az üveg, mintha egy láthatatlan kéz nyúlt volna be odakintről, az alattomosan megérkezett alkonyatból.

A prímás keze megrezzent… idegen, ismeretlen hangokat adott a hegedű, előbb a vonó repült ki elhajított ostorként a Benczi Gyula kezéből, majd nyomban utána hegedűje esett ki nagy koppanással kezéből. A prímás a szívéhez kapott, és eltorzult arccal, elmondhatatlan kiáltással állott talpra, mintha valamely hallhatatlan tapsokat akart volna megköszönni. Viaszarccal, holtig kiegyenesedve, felhúzott vállakkal,579 megmerevedett nyakkal állott egy másodpercig helyén. De már nem volt emberi formája.

Aztán eldőlt a szoba közepén.

Meghalt.

Így végzett vele a szíve.

Atyámat másnap temettük.

1932

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem