8
8
Az élet néha megismétel ilyen meglepetéseket az álruhás hercegekkel és kísérőikkel, akik a közvélemény szerint már csak a nagyon régi színdarabokban játszhatnák szerepüket, ha még akadna színház,210 ahol ily színdarabokat játszanak – pedig ebben a percben még komolyabbra fordult a „Bécs városá”-hoz címezett vendégfogadóban ismétlődő régi színdarab. A Király utcai ház kapuboltozata alatt ugyanis kerekek döngése, lovak dobogása dongott, mintha kocsi érkezett volna, holott Vájsz úr ebben az órában semmiféle bor – vagy sörszállítmányt nem várt, mert hiszen úgy a borszállításoknak, valamint a sörfuvarozásoknak is vannak speciális napjaik, amely napokhoz régi vágású vendéglőtulajdonosok ragaszkodnak. És mégis kocsi jött be az udvarra, mégpedig egy „omnibusz”-nak nevezett kocsi, amelynek üvegablakai a kutyafejű kövezeten rázkódtak, dideregtek. Az omnibusz oldalán olvashatóan nagy betűkkel volt felírva, hogy Mattoni Henrik Erzsébet Sósfürdőjéből jött az omnibusz, mégpedig üresen, utasok nélkül. Az omnibusz párnáiról azonban mégiscsak leszállott valaki, mégpedig egy aranyzsinóros sapkát, szalonkabátot és tekintélyes „cvikkert” („csíptetőt”) viselő úriember, akinek minden mozdulatán látszott, hogy alaposan kitanulta a szállodai portásságot, mielőtt „a kocsira szállott” volna. Lábszárai kályhacsőhöz hasonló nadrágszárakba voltak bújtatva. A lábszárait egymáshoz szorította, miközben beszélt. A megtestesült illedelem volt, amint ősz kakadufrizurájáról leemelte sapkáját, és az udvarra lépő Vájsz úrtól megkérdezte, hogy ebben az épületben volna-e valóban az a híres Gasthaus, amely „Bécs városá”-hoz van címezve? Vájsz úr igenlő válaszára: az illedelmesség mintaképe, az öreg hotelportás komoly, tárgyilagos szavakkal elmagyarázta, hogy azért tartotta célszerűnek omnibuszával az udvarra állani, miután vendégei, a Princ és a Generális hosszú ebédelésű emberek, és ebéd után se nagyon szeretnek mutatkozni az utcán, az emberek között. „Ezért intézkedett az igazgatóság, hogy a szálloda omnibusza egy megbízható »személyzet«-tel mindenütt az előkelő vendégek rendelkezésére álljon, ha azok leülnek ebédelni.” Vájsz úr természetesen házigazdai udvariassággal megkérdezte a portás urat, hogy volt-e ma már ráérő ideje arra nézve, hogy önmagára is gondoljon? A portás azt felelte, még nem, de „ők” különben is svájci időszámítás szerint élnek. Vájsz úr elhárító kézmozdulatot tett, mondván, hogy ismeri ő is azokat a bizonyos Reding Iteleket és Tell Vilmosokat, de úgy tudja, hogy azok is megisszák a frissen csapolt söröket, márpedig a friss csapolás ideje nyomban megérkezik, amint a portás úr megtiszteli családi asztalát, hogy annál helyet foglaljon. A portás ígéretet tett, és211 néhány intézkedést végzett ezután a kocsissal az omnibusz kényelmes elhelyezése szempontjából, hogy a vendégek azonnal beszállhassanak, ha kedvük kerekedne tovább utazni. Ezalatt a „Bécs városá”-hoz címezett vendéglő tulajdonosa láthatólag minden különösebb felindultság nélkül tért vissza vendéglőjébe családi asztalához, és csak hangja remegéséből lehetett megítélni, hogy nem mindennapi mondanivalója van a felesége számára:
– Te, Jancsi, most pedig menj vissza a konyhádba, és ha az aranylakodalom napjáig kitolod onnan az orrodat: előveszek egy békanyúzót, és levágom az orrodat.
(Természetes, hogy utólag, évek múltán a hagyományokból, mesemondásokból és más léha, könnyűszerű teendőkből éldegélő emberek különböző megjegyzéseket fűztek az eseményekhez, amelyek ezen a napon a „Bécs városá”-hoz címezett vendégfogadóban történtek. Minden vendéglőnek vannak legendái: a legtöbb fogadóban befalazott emberek, utasok, lókupecek, kereskedők hallgatóznak, de a vendégek hazugságaiba bele nem szólhatnak. Tehát mi se sokat törődjünk azzal, hogy mit beszélt erről a farsang végi, böjt eleji napról évek múltán a fekete, kemény öklű szíjgyártó, aki társaságával vasárnaponkint idejárt sörözni, és jókedvében még a pádimentumot is megdöngette, hogy a régi vendégek után tudakozódjon. Mi csak maradjunk az egyszerű tényéknél, amelyek egymás után következtek.)
– Mindjárt vecsernyére harangoznak, mint Verdi ama felejthetetlen színdarabjában, amelynek ez a címe: Szicíliai vecsernye, és még mindig nem történik intézkedés ügyünkben – kezdte az Andrássy úti trafikos, mert csak ő „rendelkezett” annyi szemtelenséggel, hogy a történtek, a Mattoni-féle omnibusz megérkezése és Vájsz vendéglős feleségének mondott megjegyzése után: ugyanott folytassa a maga nótáját, ahol elhagyta.
De most nagy csörömpöléssel felpattant a tolóablak, és mögötte megjelent Vájszné, született März Johanna arca, amely arcból eszébe juthattak volna az embernek (nyugodt elgondolásaiban) mindazok a remek céklák, amelyeket a különböző sültek mellé elmulasztott villájára tűzdelni, s ugyanezért későbben különböző bajok érték az életben.
A hallgatag kocsmárosné pörgette nyelvét.
– Mi már nagyon régen tudjuk, hogy mennyi hatszor hét, hétszer212 hat, de azt még nem tudja ezen a kerek világon senki, hogy mit rendelt ebédre az Andrássy úti nagyságos úr. Rendelés nélkül pedig nem tudja a konyha a maga dolgát elvégezni.
Csak egy asszonynak lehet annyi bátorsága, hogy inkognitóban utazó uralkodó hercegek és tábornokok jelenlétében így „kinyissa a száját”. Még a rettenthetetlen elnök, aki „ebben az életben” mindig Vájszné pártján volt: se merészelte az asszony szavait helyeselni, sőt pecsétgyűrűs mutatóujját oly mélyen eldugta mellénye zsebébe, hogy azt (a legenda szerint) csak akkor találták meg, amikor az egész előadásnak vége volt, és a páholynyitogató asszonyságok ismét szerepelni kezdtek, mintha még mindig az „első négyesben” táncolnának a színdarabban. Igen, az elnök pecsétgyűrűs ujját már Vájszné sem láthatta, bár nagy, de szabályos orrával (amilyen orr ebben az időben egy világhírű operaénekesnőnek díszítette az arcát) néha az elnök felé pillantott. Az Andrássy úti trafikos persze nyomban észrevette a helyzetet, mert hiszen okulás nélkül sohase nézegette boltjából a világot: a szoba közepére állott, és így szólt a tolóablak mögött könnyes szemmel figyelő fogadósnéhoz:
– Én nem rendeltem vadkanfőt, pedig éppen a jelenlevő Palkonyainé őnagysága szakácskönyvéből olvastam, hogy a vadkanfőnek most van az ideje.
(Palkonyainé nevének említésekor az Esperes mellett ülő „Szerkesztő” némi idegességet árult el magaviseletében – mert hiszen éppen Palkonyainé álnév alatt írta konyha receptjeit egy családi újságban. Ezért idegességében így szólt a hordárhoz:
– Én demokrata ember vagyok, de ha továbbra is itt akar helyet foglalni: menjen az udvarra darab időre, hogy megbocsáthassam, hogy fokhagymás pirítóst evett reggelire. – A hordár szegénységével védekezett, de most már senki se hallgatott rá, csak jéggé dermedt szemek, amelyek nem értették a hordár különös mozgolódását.)
– Mondom, nem rendeltem vadkanfőt, holott Palkonyainé őnagysága, akit az „éjjeli világból” van szerencsém ismerni, de Shakespeare se, akinek én is éppen úgy vagyok tisztelője, mint Palkonyainé: nem gondolhat el ebédet vadkanfő nélkül, amelyet álruhában fogyasztanak el a királyok, fejedelmek, hercegek. Mégpedig abból az egyszerű okból nem rendeltem vadkanfejet, mert nem akartam zavarba hozni az általam nagyra becsült vendéglős családot.213 Hátha éppen, pillanatnyilag, hiányzik a konyhából a kakukkfű, amely nélkül a vaddisznófejet főzni amúgy sem érdemes. De nem rendeltem medvesonkát sem, pedig Palkonyainé egyik receptjében különösen ajánlja ezt a finom eledelt előkelő vendégek fogadtatásakor. „Nem lehet teljes az ebéd füstölt medvecomb nélkül, ha előkelő vendégeket várunk”, üzeni „Bácskai gyógyszerészné”-nek Palkonyainé 19** február havában.
Így szólt az Andrássy úti trafikos, és belső zsebéből váratlanul újságból kivágott papírszeletet vett elő, amelyet a meglepett elnök elé helyezett.
– Csak az a jó Isten tudja a magas egekben, hányszor gondoltam életemben, elfüggönyözött boltom hátterében, sovány ágyamon a Bácskai gyógyszerésznére! Miért kell nekem Trabukkó szivarokat árulni az Andrássy úton, amikor vendégségbe járhatnék a Bácskai gyógyszerésznéhez, ha például a postamesterséget tanulom meg, és ugyanabban a faluban pedergetném a bajuszomat, ahol a gyógyszerészné a medvesonkával várja vendégeit?
(A „Szerkesztő” ízetlennek vélvén a trafikos előadását, megbízást adott a hordárnak, hogy az bizonyos ideig az Esperes széles hátának támaszkodjon, és ő maga személyében az udvarra ment sétálni, hogy némileg felejtsen, mert még az egykedvű embereknek is van felejtenivalójuk.
„Bácskai gyógyszerészné” olyan szőke asszony volt, mintha egy regénykönyvből „vágták volna ki”, és érzelmes magyar dalokat is énekelt. De most már három órára harangoznak a terézvárosi toronyban, az ördög tudná, hogy múlt el az idő.
Vajon lehet-e minden harangozónak hinni, aki az idő múlását jelenti? – vetette fel magában a kérdést a „Szerkesztő”, illetőleg a kocsma szobában emlegetett Palkonyainé, beszállott a kéznél levő omnibuszba, és miután már régen élvezte az alvás gyönyörűségét, kedves ebéd utáni szendergésbe mélyedt az omnibusz sarkában.)
Az Andrássy úti trafikos némi szünetet tartott előadásában, de miután meggyőződött arról, hogy „Palkonyainé őnagyságához” már nem lesz „szerencséje”, mégiscsak folytatta előadását (holott ennyit egy trafikos még abban az időben se beszélhetett, amikor Vázsonyi Vilmos volt a polgármester Pesten, és minden utcasarkon népgyűlést lehetett tartani, mondották évek múlva a „Bécs városá”-hoz címezett vendégfogadó vendégei).214
– Nem – nem volt semmi különösebb kívánságom az ebéd megrendelése körül, legfeljebb csupán az volt a kívánságom, hogy a dunai fogast balatoni fogassal együtt főzzék meg – mondta az ördöngös trafikos a szoba közepén állván, és zsakettjének a hátulsó zsebéből akkor egy étlapot vont elő, amelyet valamely célból ott suttyomban elhelyezett. Az étlapon virágkosarak, halastálak, disznófők képecskéi között valóban ott szerepelt „Bécs városá”-nak a neve, a háttérben kéklő Szent István-tornyával egyetemben, amint az étlaprajzoló a maga idejében elgondolta az életet. Az étlapot elővette, és körülbelül félméternyi távolságban tartotta szeme előtt, mintha abból olvasta volna mondanivalóját.
– Azt magam is tudom, hogy vannak bizonyos halászcsárdák Pesten, ahol nyári időben olyan halat főzethet az ember, amilyent a szeme láttára fogtak ki a Dunából. És azt is bölcsen tudom, hogy most tél van, a csárdák zárva vannak, vagy legalábbis nélkülözik azokat a „posztulátumokat”, amelyek miatt végeredményében ezeket a csárdákat látogatni szokás. Kénytelen a halszerető ember megelégedni a bizonytalan származású halakkal, amikor jégkéreg borítja a nagy folyamot, amely fővárosunk mellett elömlik. De azért jó halat még mindig lehet kapni Pesten, ahol tudják a módját. Nincs annál nagyobb passzió, mint marokkal mérni azokból a mérges fűszerekből, amelyekhez máskor kávéskanállal se mer közeledni az ember. Kipaprikásodik még a szeme, feje búbja, homloka is az embernek, ha csak ránéz egy jól készített halra. Hátha még megkóstolja! Van itt egy vén rabló, Újpest felé egy csárdás, az tud legjobban halat főzni. Azt mondja, hogy magával viszi ezt a titkot a sírba, mert még nem találkozott olyan emberrel, akivel érdemes volna közölni a receptet. Egyszer nekem annyit elárult, hogy kétféle ember van a világon. Az egyik fajta ember halevés után fogpiszkálót dug a szájába. Hát az ilyen emberrel csak a bolond áll szóba. A másik fajta ember az ujját dugja a szájába, az ujjával tisztítja meg evés után a fogát, ínyét, néha még a torkát is, ha ott valami fennakadt. Az ilyen embert arról is meg lehet ismerni, hogy körmével tisztítja a körmeit, mert végeredményben mégiscsak az embertől függ, hogy mit csinál a körmével. Van aztán még egy fajta ember, de ez már a ritkaságok közé tartozik, aki olyan ügyességgel tudja forgatni a nyelvét, hogy egyszerűen mindent kitakarít a szájából, fogából, garatjából, pedig megakadnak néha csontocskák az ember szájában, amely csontocskákat reggelig215 is el lehet szopogatni, harapdálni, mulatva fogyasztani. Ebbe a harmadik rendbe, a ritkaságok közé tartoznak a mi szeretetre méltó külföldi vendégeink.
Bár az Andrássy úti trafikos most már a legnagyobb közfigyelem mellett szónokolhatott, senki se ütközött meg szavain, mert a trafikos kíséretében érkező idegenek megérdemelték, hogy egy nagyszájú dohányárust is megtűrjenek a kedvükért.
A „tábornok” (akit az imént Esterházy néven említettek, mert a pestiek ez idő tájt még nem tudták könyv nélkül a Bécsben székelő udvari méltóságok neveit, mindenki lehetett Esterházy, ha a gárdánál szolgált), a „tábornok” kerek fejű, borotvált arculatú férfiú volt, akinek más időben igen kemény tekintete lehetett, de most civil ruhában volt, készen vásárolt nyakkendő tarkállott álla alatt, fekete ruhájához sárga, cúgos lábbelit viselt, és zergeszakáll volt vadászkalapja tenyérnyi széles szalagjához tűzve. Ebben a pillanatban éppen azzal foglalkozott, hogy kerekded tenyerével kerekded fején tapogatta rövidre nyírt, vörhenyeges haját, mintha talán azon gondolkozott volna, hogy Pesten mulatása alatt megvágatja haját. Azt mondják, hogy az ideges állapotnak egyik jele, ha az ember a feje búbját fogja, simogatja, nyugtatgatja. Holott egyébként a „tábornok” a legnyugodtabb, legpróbáltabb, a leghiggadtabb férfiúnak látszott, aki valaha a „Bécs városá”-hoz címzett vendéglőben megfordult. Nyilván azt gondolta magában, hogy Pesten úgy szokás, hogy a trafikosok a legbőbeszédűbb emberek a városban – hagyta tehát a trafikost beszélni, miután amúgy sem sokat értett annak szónoklatából. Igen, a „tábornok” pompásan elsajátította azoknak az inkognitóban utazó hercegeknek, fejedelmeknek a megrendíthetetlen nyugalmát, akiket élete folyamán Ausztria-Magyarország területén kísérgetett.
A „tábornok” akkor ötven és hatvan esztendő között „laboráló” úriember volt, mint azok a nyugdíjazásuk felé közelgő öreg katonatisztek mondogatták, akik a katonai műkifejezések mellett a polgári életben szükséges kifejezéseket is tanulgatják már. Nem lett volna csodálatos, ha a „mi tábornokunk” azt a mondatot, amelyet először kiejtene száján, így kezdené:
– Praktikusság szempontjából…
De a „tábornok” nem szólt, és nem szólt asztali feljebbvalója, a „herceg”, a „Princ”, a „fenség” se (mert a „Bécs városá”-hoz címezett216 „Gasthausban” a vendégek még mai napig se tudják, hogyan is szólították volna az idegen urat, ha azok a vendégek akkoriban itt tartózkodtak volna). A Princ nem volt fiatal ember, egyszerűen felfelé fésült haja, bár még elég tömöttnek látszott, feketén és fehéren tarkállott, mint egy erdő, ahol tél is, tavasz is van. Ugyanilyen volt a Princ elég hosszúra sodort, talán csak reggelenkint kefélt bajsza, mert valóban nem látszott olyan embernek, aki a bajsza miatt akar szándékosan tetszeni vagy nem tetszeni. Ez a férfias, öntudatlan hanyagság látszódott ugyancsak feketével fehérlett, tarkázott szakállán is. Szabályos volt az arca, mint egy törvénykönyv. Ha nem lett volna „Fürst” a maga országában: ugyanott lehetett volna járásbíró is, aki dióbarna, egykedvű, változatlan tekintetével nyugodtan hirdeti ki az ítéleteket, és ugyanekkor papírgombóckát morzsol a mutatóujja és hüvelykujja között, mint ezt már a legflegmatikusabb embereken is megfigyelték. A „herceg” egyébként sötétkék, „félselyemmel” bélelt, igen egyszerűen szabott „zakóba” volt öltözve, amilyen öltönyöket a készruhát is árusító berlini áruházakban ezrével kaphat a vevő, ha van kedve a liftbe ülni. Nem volt feltűnő ruházatán még a vasalásnak nyoma sem. Nyilván hideg vasalóval vasaltatta a ruháját. A cipője (szintén „németes” szabású cipő) olyan kényelmesnek látszott, mintha egy bajor tanfelügyelővel tapostatta volna ki „használat előtt”.
És fejedelmi volt. „Külföldi fejedelmi” volt. Még a legsötétebb éjszakában se tévedhetett volna el a pesti rézkrajcárok között, amelyek magyar vagy német felírást viseltek. Pedig csak szótlanul ült helyén, olyan egykedvűen, mintha nem is lélegzett volna.
A „Bécs városá”-hoz címezett fogadó „inkognitós vendégei”, mint az előadottakból látható, mindketten olyan férfikorban voltak, amikor az ízlés, a gyomor, a kedv már átalakul amaz érettségben, amelyre szüksége van mindenkinek, aki a halat műértően szeretni akarja. Komoly emberek voltak a vendégek, amely komolyság talán első feltétele a halfogyasztásnak (mondta később az elnök, amikor erre a februáriusi napra visszagondolt, és meghányta-vetette az eseményeket). „Az életnek csak bizonyos éveiben szabad halat enni, mint ahogy a katolikus egyház kalendáriuma is bizonyos napokat, hónapokat jelöl meg a halak fogyasztására.” (Az elnök szavai.)
De most néma csend lett a vendéglőben, mert Vájszné, született217 März Johanna egyszerűen félretolta az ablakot, és egyszerűen így szólt:
– Itt a hal.
Mint már annyi mindenféle dolgot, bízzuk Vájszné csodatételét ugyancsak az utókorra: hadd maradjon beszélgetnivalójuk arról a vendéglősnői csoda tételről, amellyel Vájszné konyháján előteremtette a halat, bár ez az étlap műsorán mind ez ideig nem szerepelt. És nyomban tányérokban szolgálta fel vendégeinek – mély, kiadós, kék karikával is díszített porcelán tányérokban, amilyeneket a családi ebédeknél szoktak használni, ismétlem, mély tányérokban: a halat, amelyet neveznek halpaprikásnak, paprikáshalnak vagy halászlének is, akinek milyen a gusztusa. Mély porcelán tányérokban vitte az öregpincér a „fejedelmi” asztalhoz a halat.
– A királynak – mondta Vájszné, midőn az első tányért Mátyás pincér kezébe adta a tolóablakon át. Nem – a rózsaszínű, a munkálkodástól, konyhatűztől és ambíciótól megfiatalodott „Jancsi” nem mondott többet ennél az egy szónál, de a tányér tartalmáról amúgy is nyomban meg lehetett állapítani, hogy nem mindennapi vendég számára helyezték el ott darázsfészek alakjában az ikrás részeket, amely ikrás részek az ötkilósnál is többet nyomó halakban találhatók. Az Öregpincér olyan tekintettel nézett az ikrasapkára, mintha még sohase látott volna életében hasonló csodát.
– Az adjutánsnak – mondta most Vájszné a konyhában, és a tányérban azokat a halrészeket helyezte el, amelyek véleménye szerint a legjobbak: így a potykának a farkát is, amely a legízletesebb, mert a halnak a farka dolgozik és izmosodik úszás közben.
– A trafikosnak – szólt a kocsmárosné, kiosztván a harmadik halporciót is.
(Nyomban meg kell azonban jegyeznünk, hogy az Andrássy úti trafikos, aki eddig olyan könnyen megsértődött a bánásmódok miatt, a tányérjára vetett tekintet után örömteljes hangon felkiáltott:
– Látom, drága Johanna asszony, hogy nem felejtett el. Csuka is van a hal között. – A trafikos valóban a csukát szerette, pedig ez nem mondható el minden halfogyasztó vendégről. – Remélem, maradt még odakint.)
A „fejedelmi” asztalnál ezután bizonyos ünnepélyes csendesség támadt, mert halfogyasztás közben nemigen szoktak beszélgetni még a szószátyárok se. És éppen ezt a gyönyörű kocsmai csendet használta218 fel odakünn a söntésben Vájsz úr, a vendéglő tulajdonosa, hogy intézkedést tegyen új söröshordó megcsapolására. Nagyot puffantott a csaposlegény… Némelyek azt mondják, hogy nem szeretnek olyan vendéglőkbe járni, ahol a vendéglős és pincérei tolakodóan udvariaskodnak. „Nem azért megyünk a »Fogas«-ba, a »Kék Duná«-ba vagy az »Adria hajó«-ba, hogy a vendéglős addig bosszantson kérdéseivel, amíg egy halszálka szerencsésen a torkunkon akad” – mondják az ilyen vendégek, akik még azt sem szeretik, ha a dologtalan pincérek szélvészként sürgölődnek, hogy használhatóságukról mindennap tanúságot tegyenek. De még nem akadt olyan vendég, aki idegességében lármát csapott volna azért, hogy váratlanul nagyot puffant a söröshordó valahol a szomszéd szobában. A „Bécs városá”-hoz címezett vendéglő tulajdonosa tehát nem követett el ostobaságot, amikor előkelő hallgatásba merült vendégeit ily kellemes módon riasztgatta: „Nálam nincs zenélőóra, hogy a Radetzky-marsot játsszam” – mondta ugyancsak évek múlva.
A „király” komoly arcán ugyan nem történt semmi változás, de poharának sörmaradékát felhajtotta.
Az „egész világon” ilyenkor csapolnak – mondta most Plac odakünn a söntésben, éppen olyan egykedvűséget színlelvén, mint a „király” a pufogó hangokra. – Az egész világon – ismételte nyomatékkal Plac. – „Boldogult úrfikoromban” megbüntették Bécsben azt a „restoratőrt”, aki nem csapolt, amikor a Szent István-toronyban delet harangoztak; a rendőrség bezárta az ilyen kocsmát, mert mi célból legyen nyitva egy kocsma, ha ott még a déli harangszóra se csapolnak? Az ilyen vendéglős menjen el – borjúszeletnek.
Az omnibusz régebben említett, tiszteletre méltó portása, aki időközben a „családi asztalhoz” telepedett: váratlanul a csődbe jutott kereskedőnek adott igazat, miután annak az elszenvedett, méltatlan bánásmódoktól (amelyeket napközben kellett elszenvednie) amúgy is mély hangja most már úgy elmélyült, hogy csak szakértő fül hallhatta meg minden szavát. (A „trafikos” azt mondta volna erre a basszus hangra, hogy ezeket a „hangokat” állítják a színpadon a legközelebb a kulisszákhoz, hogy hamarább érjék a köpőcsészéket. De a portás nem volt ismerős a színpadi világban, csupán a maga „szolgálati” világában. A „méltatlanul” megbántott „személyzetnek”, az219 oktalanul leszidott „személyzetnek” szokott ilyen hangja lenni, mert a portás valamiképpen a „családi asztalnál” üldögélő Placot a „személyzethez” számította, és ugyanezért bizalma volt hozzá, mint majd későbbi szavaiból kiderül.)
– Igen – mondta tehát kellő fontoskodással a portás –, az „úrnak” teljesen igaza van: Wienben senkinek se jut az eszébe, hogy csodálkozzon a friss csapoláson, már csak azért sem, mert minden „bécsi gyerek” tudja, hogy őfelségének, a császárnak, Franz Józsefnek is ugyanekkor csapolnak egy félhektós hordócskával abban a kisvendéglőben, amelyet a császár „tart fenn” a maga személyes használatára. Csak vasárnap szabad ebben a vendéglőben a bécsi polgárságot is kiszolgálni, mert vasárnap amúgy sincs a császár a Burgban, hogy az irodájában felfigyeljen, amikor a vendéglőben csapolnak. Mert ilyenkor, a friss csapoláskor kezdődik a déli szünet, a hadsegédek, udvarmesterek kidobják Herr von Wekerlét meg a többi magyar minisztereket, akik a császár előszobájában mindenféle spirituszgyárak licenciáival, a kislutri eltörlésére vonatkozó kérvényekkel várakoznak. Menjenek a haszontalanságaikkal, mikor még maga a császár őfelségének édesanyja, nagynénje, sógornője is mindig megrakja a kislutriban a számokat, ha valamit álmodnak. Mária Jozefa hercegnő egyszer száz forintot nyert egy ambójával, persze, mert ezek a dámák nemcsak hatoskákat küldenek a lutrisboltba, ha valami nagyon jó álmuk volt, hanem egy huszonötkrajcárost is megreszkíroznak. Hagyjatok tehát nekünk békét a kislutri megszüntetésére szolgáló indítványokkal, Herr von Wekerle inkább arra ügyeljen, hogy jobb szivarokat küldjenek a magyar dohánygyárakból a császár őfelségének – saját fülemmel hallottam egykor a legmagasabb udvartartáshoz tartozó „személyzettől”, hogy senki se volt megelégedve legutóbb Wekerle szivarjaival. Hagyjátok meg a császárnak legalább azt a fertályórácskát, amikor íróasztalánál csupán egy szalvétán a zöld posztó felett elfogyaszthatja „gábliját”, „gábelfrüstökét”, pohár sörét, tormás kolbászát, ami a legszegényebb „bécsi gyereknek” is dukál, ha az István-toronyban delet üt az óra.
Vájsz úr, aki végighallgatta a portás szavait, kissé elszomorodni látszott, már amennyire a Vájszhoz hasonlatos szorgalmas polgár érdemesnek tartja a szomorúságot, amely amúgy sem jövedelmez. – Én pedig most igazában a maga kedvéért csapoltattam, portás úr.220
– Nevem Holcwart Ede, nagyon távoli rokona ama Holcwart famíliának, amely itt, Pesten a „Continental” szállodát „bírja” – mondta most a portás felemelkedve ültéből. – De más az üzleti élet, mint a magánélet. Mi, szállodai emberek, annyi sokat beszélgetünk üzletileg az uraságokkal és az uraságokhoz tartozó dámákkal, hogy a fehér asztalnál néha jólesik egy-két szót a magánéletünkből is beszélgetni. Éppen így történt a napokban Brunyovszky Bélával, aki a „Pannóniá”-ban már negyven esztendeje főportás, és csak a fehér asztalnál árulta el magát. Kezembe vettem a dolgot, megtartjuk a jubileumot. Köszönöm, Vájsz úr, hogy az én kedvemért csapolt, mert valóban már elmúlott az az idő, amikor Ferenc Józsefnek csapoltak.
– Már temetésekre harangoznak a Teréz-templomban.
– Igaz – szólt most Holcwart Ede, miután nadrágján alkalmazott óratartó zsebéből elővette pontosan járó óráját. – És én még mindig itt ülök, és nem tudom, hol jár az igazi herceg, akinek szolgálatára ide rendeltek.
A portás meglehetős halkan monda ezeket a szavakat, de a szavak tartalmának hatásossága még az egyébként vasnyugalmú Vájsz vendéglőst is megingatták álltában. Plac keze váratlanul reszketni kezdett, amikor egy sajthéjat szedett fel az abroszról. De megszólalt:
– Hát akkor kicsodák ott ezek a „trafikossal”?
– Ez csak a „személyzet”. A kíséret – mond Holcwart Ede, és nyugodt arcvonásai ebben a percben aggodalmat fejeztek ki.
De ekkor nyílott a „Bécs városá”-hoz címezett vendéglő ajtaja, mint már annyiszor a történet folyamán, előzetesen és későbben is: – és egy „arkangyal” lépett be rajta, mint későbbi években erről az eseményről megemlékeztek azok a nők és férfiak, akik a jelen szenvedései elől a múlt idők képzelt örömein vigasztalódnak.
– Nyílt az ajtó – mond 19** esztendő egyik böjti napján Spatz, a kéményseprőlétra hosszúságnyira megnyúlt kesztyűs, aki talán az egyetlen volt a környékbeli kereskedők közül, akinek „üzemét” nem kellett a modern kor követelményei szerint átalakítani, mindvégig csak női kesztyűket varrhatott, anélkül hogy férfikézre való kesztyűt is kellett volna szabnia. Nyílt az ajtó, és a kilincset egy olyan kesztyűs kéz fogta, amilyen nagyságú kesztyűkre már nincs is221 szám a mi iparunkban. A női szakmában sem. Külföldi kesztyű volt, nyomban látszott rajta, holott véleményem szerint Pesten, a Párisi utcában vannak a legjobb kesztyűsök. Pest mindig büszke lehetne az ő kesztyűseire és cipészeire, akkor is, ha az egész Párisi utcában nem tudtak egy ötvenforintos bankót felváltani, amellyel az idegen vevő fizetni akart. Néha a főpostától az Első Hazai Takarékpénztárig kellett szaladnom fiatal segéd koromban egy nagyobb bankóval, amíg azt valahol felváltani merészelték…
Azt hiszem, az olvasók megértését, helyeslését érdemlem, ha Spatz visszaemlékezéseinek a közlését abbahagyom, mert Spatz is ember volt, aki vasárnap se tudott olyan előadást mondani – még életében látott legnagyobb eseményekről sem, hogy a saját élményeit elhallgathatta volna. Bizonyosan igen érdekfeszítőek lehetnének Spatz visszaemlékezései egy másik beszélyben, amely beszély a világhírű pesti kesztyű történetét mondaná; sajnos, nekünk követni kell az eseményeket. A herceg lépett be a kocsmába.
Az igazi herceg, amint őt a világon mindenfelé elképzelhetik.
Körülbelül százkilencven centiméteres ifjú – ha ugyan az ilyen kivételes ifjakat valaha katona mértékre állítanák –, testi alkotásuk valamely varázslat folytán lehet pár centiméterrel magasabb vagy kisebb, mint a pálmáké, amelyek bizonyos időszakban változtatják külsejüket. A kertészek véleménye szerint „teher alatt nő a pálma”, de ez a szabály nem felel meg minden fára nézve. A fák többnyire csak tavaszkor nőnek, a köznapi, mindnyájunk által ismert fák kurrognak, pattognak, nyújtózkodnak a téli dermedtségből való ébredésük után, így minden útszéli akácfa is. De vannak olyan ritka fatörzsek, amelyek az évszakok kedvezése nélkül is: lelki, benső, nemes indulatokból növekednek. Így növekednek a királyi vérből eredett utódok is, hogy a legtudósabb és istentagadó tanulmányokkal is foglalkozó doktorok se tudnak eligazodni végleg e dolgokon, mint ahogy végeredményében még mindig nem tudják, hogy miért nem egyformák az emberek az egész földtekén.
A herceg polgári ruhájában, bár a legnagyobb egykedvűséggel lépett be a „Bécs városá”-hoz címezett vendéglőbe: ellenállhatatlan varázst sugárzott maga körül (mondták régen), a szeme barnán is, kedvtelten, szinte a csalódás ismerete nélkül, szinte emberfölötti bizalommal ragyogott, mintha azt akarná példázni, hogy mindenkinek ilyen szeme legyen, aki „valamire vinni akarja” sorsát ebben az222 életben. Az ifjú herceg belépett, mint egy vidám fiatalember, aki előre tudja sorsát: öregségére próféta lesz, nem kormányozhatja többé lépteit fővárosunk kirakatai, látnivalói felé, megváltozik élete menetrendje: ugyanezért ez órában nyílt tekintettel örvendezett, hogy könnyű léptekkel vehette a „Bécs városá”-hoz címezett vendéglő utcai bejáratához a három kőlépcsőket (ahonnan már annyi részeg embert gurítottak le a csaposok és a vendéglősök).
A herceg mögött Dallosi, az ismert éjjeli pincér jött.
Ez a Dallosi arról volt nevezetes Pesten, hogy ő volt a legmulatságosabb ember a fővárosban. Ő „megelőzte korát”, mint mondani szokás, pincéri minőségében olyan műveltségre, olvasottságra, intelligenciára tett szert, hogy az éjjeli zsurnaliszták, akik kínjukban, pénztelenségükben szeretik a groteszk ötleteket: már többször felvetették azt a kérdést, hogy miért nem választja meg valamely irodalmi társaság tagjai sorába Dallosi D. Adolfot. A pesti pincérek már abban az időben is Európa legjobb pincéreinek neveztetnek a szakértők között. Könnyen tanulják meg az idegen nyelveket, beutazzák az egész világot, Párizsban, a nagy mulatóhelyeken vagy az óceánjáró gőzösök fedélzetén mindenütt találkozni magyar származású pincérrel, akit gazdái megbecsülnek társadalmi modoráért, előzékenységéért, becsületességéért. Míg akad külföldön olyan magyar pincér, akinek megélhetési forrása az „alagér” nevű biliárdjáték vagy az ugyancsak kézügyességet igénylő makaójáték volna: szívesen látják őket olyan helyeken, ahol becsületes munkával kereshetik meg a kenyerüket. Dallosi, az ismert éjjeli pincér, az egész világot bejárta, mielőtt Pesten véglegesen megtelepedett… Szinte természetes dolog, hogy a „herceg” pesti kíséretéhez tartozott.
– Nézd csak: a főtáncmester! – szólalt meg a hosszabb idő óta hallgató elnök, és mutatóujával a „herceg” háta mögött lépdelő Dallosi D. Adolfra, az ismert éjjeli pincérre mutatott, aki szokásos nyájasságával köszöngetett jobbra-balra, mintha a „Bécs városá”-hoz címezett vendéglőben éppen olyan otthon volna, mint azokban a vendéglőkben, kávéházakban, amelyek hajdanában az ő tulajdonában voltak.
– Áldás, békesség! – köszöntgetett jobbra-balra Dallosi D. Adolf. – Hál’ istennek, megint együtt vagyunk valamennyien, mi, régi jó pestiek, mert sohase hagyjuk el egymást. A jó testvérek összetartanak. Áldás, békesség – ismételte Dallosi, az „ismert éjjeli pincér”,223 alázatosan, bibliás alázatossággal és szinte emberfölötti szeretetreméltósággal, mintha néhány perc előtt megvette volna Vájsz úrtól vendéglőjét, hogy ezentúl ő igazgassa az álmosodó kocsma vendégeket.
A herceget egy másodpercig a hónaljáig se érő víg ember mellett szinte alig vette észre valaki. Csak egy női hang sóhajtott:
– Mintha glória volna a feje körül: olyan szikrázó haja van.
Talán mondanunk se kell, hogy Vilma kisasszony sóhajtott, mintha váratlanul valamely harangkondulást hallott volna, amely szívében, lelkében azt jelentette, hogy most következik az ő órája.
A „király” és az „adjutáns” felállottak helyükről, amikor a herceg a szobába lépett. Vájszné a tolóablak mögül nagy szemet meresztve nézte a jelenetet, és most már komolyan zavarba jött az idegenek felett, s bőségesen átkozta magában a „hamiskártyás” trafikost, aki ilyen meglepetést hozott a nyakára. „Még megérem, hogy a trafikosról is kiderül, hogy valami álruhás báró!”
A herceg körülbelül harmincesztendős lehetett, tehát olyan életkorú, amelyben valahol messzi hazájában legszebbek, lombosabbak a hársfák, és legotthonosabbak a mezei lakok, mert már egy előzetes nemzedéknek volt alkalma kipróbálni, hogy hol kell a lugasokat, filagóriákat, pavilonokat felállítani a kertben, honnan minden egyes hársfát szemügyre lehet venni, még a messziségben is, ahol meghajlik az országút, mint az íj. Harmincesztendős volt, mint azok a kényelmesre, familiárissá, csendes, boldog életre épített falusi házak, amelyekben már minden szobának ismerik a maga titkát, mikor hallatszik benne diócsörgés, és mikor érezhetni falai között az északnyugati szelet. Vannak azonban egyes szobák a házban, amelyekben télen-nyáron egyformán kellemetes a tartózkodás, nem betegszik meg soha a kanapé, a kályha vasegészségű, és az ablak nyájas. Ilyen szobában lakhatott a herceg, amikor nem ült a „Bécs városá”-hoz címezett sörházban. Harmincesztendős volt, és boldogtalan szerelem miatt utazott a világban…
(„Papirosai gróf Páduai Antal névre szólnak” – mond ebben a percben Holcwart Ede, a szállodai portások atyamestere a külső szobában, a maga társaságában. Plac felkapta a szót:
– Páduai tudtommal egy szent volt. – A portás összehunyorított szemmel nézett Placra:
– Én nem szólnék bele olyan dolgokba, amelyekhez nem értek,224 még ha a világ minden kincsét is nekem adnák. De ehhez a dologhoz véletlenül értek valamicskét, mert volt szerencsém személyes szolgálatára lenni gróf Takovának, aki nem volt más, mint exkirály Szerbiában, volt szerencsém gróf Herbersteinhoz is, aki későbben király lett Dániában vagy talán éppen Svédországban. A mi szállodánkban szívesen fordultak meg ezek az urak, mikor Wienben mulattak. Nem mindenki szerette Sacherné almáit vagy a világszép Frohner Jánosné bécsi frizuráját a fehér hajporral… Ó, du lieber Augusztin! A királyok rendszerint onnan választották inkognito nevüket, ahol találták. Valamely tartományuk, megyéjük, városuk vagy rendjelük után. Takova: egy rendjel volt Szerbiában és egyúttal a király álneve utazásai közben. Herberstein… Azt hiszem, az egy várkastély volt messzi északon. De megvallom, arra sohase jártam, mert én sohase füllentek, mint némelyek a mi szakmánkból. Véleményem szerint a herceg országában van egy rendjel, amelyet páduai Szent Antalról neveznek, amellyel bizonyára csak hitbuzgó katolikus főurakat szoktak kitüntetni.) – Eddig a portás… S gondolhatjuk, hogy előadását senki se zavarta meg; még Podolini alszolgabíró úr is abbahagyta a cipője nézegetését. S egy kis női szív úgy dobogott, mintha valamely katonai indulót hallana a távolból.
– Anyám, anyukám – szólt a belső szobában Dallosi a tolóablak elé állva s halkan kopogtatva.
Vájszné März Johanna ugyan nem tűrte a bizalmaskodást, lángvörös arccal dugta ki fejét a tolóablakon, de az ügyes Dallosi hátralépett, mielőtt Vájszné befejezte volna azt a mondatot, amelyet megkezdett, s amelyben lesújtó véleményt akart mondani arról a nőszemélyről, akit Dallosi „anyukájának” nevezhet.
– Nagyságos asszony, ha megengedi, van itt egy úr, aki sonkás omlettet szeretne fogyasztani, mégpedig parmezánnal.
Vájszné lángolása elaludt, mintha egy sajtár vízzel öntötték volna le. Hiszen az eddigi események menetéből következtetve alig várhatott volna egyebet, mint azt, hogy a fővárosszerte ismert éjjeli pincér és mulattató legalábbis teknősbékalevest akar megrendelni a herceg részére. A magdeburgi szakácskönyv, amely Vájszné konyhai fiókjában az álmoskönyv mellett foglalt helyet: már kéznél is lett volna, hogy a „teknősbékalevest” ott hirtelen átolvassa a gazdaasszony. Ám Dallosi csak sonkás omlettet rendelt. „Bezzeg, ha a trafikosra225 bízzák a dolgot!” – mormogta Vájszné, mielőtt laboratóriuma ablakát becsukta volna.
Odakünn a belső szobában pedig a következő dolgok történtek.
Dallosi ügyességéből kifolyólag az Andrássy úti trafikos egyszerre csak azon vette magát észre, hogy egy eddig láthatatlan asztalka mellé került, és ugyanakkor Dallosi barátságosan a fülébe dörmögte: „Mi itt fogunk helyet foglalni, már csak azért is, hogy közelebb legyünk az uraságokhoz.” A herceg, a Páduai, már ezalatt az asztalfőn ült, balról mellette a „király” (akiről persze csak későbben derült ki, hogy minden fejedelmi ünnepélyessége mellett se volt más, mint a herceg titkára, aki minden járásában elkísérte), jobbról „Esterházy”, akiről most már ugyancsak megmondhatjuk, hogy valóban bécsi gárdatiszt volt, aki általában „Nachtmeister”-nek (éjjeli mesternek) neveznek vala a régi katonáéknál, aki a bécsi udvari szokások szerint a külföldi előkelőségek éjjeli és nappali mulatozásáról gondoskodik. És azontúl senki más az asztalnál, ahol néhány perccel előbb az Andrássy úti trafikos még lovaglóhelyzetben ült a széken, és minden mondatánál egyet emelkedett, mintha a hazugság paripáját sarkantyúzná maga alatt. Dallosi, mint kis termetű, fürge, nyugtalan, de mégis szertartásos férfiúhoz illik, nem sokat üldögélt a trafikos társaságában, mert nyilvánvalóan régen tisztában volt a trafikos mondókáival, hiszen az Andrássy úton nőtt fel ő is. Ellenben annál többször pillantott át a „Páduai”-asztalhoz, majd a trafikos nagy bámulatára elvegyült a szomszédban ülő és eddig némaságra, dermedt hallgatásba borult „elnöki” társaságba. (Mert, mint később kiderült, nem akarta a „páduaiakat” jelenlétével zavarni.)
És még az elnök is kezet fogott Dallosival, bizonyára zavarában, amikor a „híres éjjeli pincér” az asztalhoz lépett:
– Brúderkám, nem tudom mire magyarázni ezt a dolgot…
– Világváros lettünk, elnök úr, nem történt semmi, csak észrevétlenül világváros lett a kis Pestből, a kamasz Budapestből, a hamupipőkéből királyné… A külföldi kíváncsi lett arra, hogyan énekli Dallosi a „Casino” mulatóban azt a nótát, amelyet az egész vendégsereg együtt énekel vele:
… És azóta mindig csak havazik.226
Hiába, az ember nincsen fából: néhanapján jólesik az én imádott pesti közönségem mellett láthatni egy-egy idegen arcot is, aki fővárosunkban megtanult mosolyogni, derülni. Mindig irigyeltem magamban az öreg Somosit, akinek állítólag az van a sírkövére vésve, hogy itt fekszik az a jeles férfi, aki a tapasztalatlan Pestet lumpolni tanította. Én a Pestre vetődő idegeneket akarom megtanítani, hogy mulathatnak pestiesen, olcsón, zamatosan, kellemetesen fővárosunkban. Életem hátralevő részét annak szentelem, hogy fővárosunk minden irányban kifogástalan hírnevet szerezzen.
Az elnök, mintha a hatodik kerületi adókivető bizottság elnöki székében ült volna ebben a percben, bizonyos gyanakvással vágott közbe:
– Szép, szép, brúderkám, de a jelszavakból meg nem élünk. Hajtson tovább.
Mielőtt azonban Dallosi felelhetett volna, az Andrássy úti trafikos ugyancsak az asztalhoz „tolakodott”, és fél szemmel a herceg felé intett:
– Csukát, mégpedig töltött csukát ajánljon, Dallosi, ahogyan csak Pesten, a Terézvárosban tudják tölteni a csukát. Semmi közöm sincs az izrealita konyhához, de a csukáját szeretem. A vásárcsarnokban nem ritkaság nálunk a csuka, amely néha százesztendős korában kerül a halászok hálójába. Mert a csuka mindig annyi esztendős, ahány kilót eleven állapotában nyom.
Megfogadta-e Dallosi a trafikos tanácsát?
Nem lehet tudni, mert Dallosi tiszteletteljes kopogtatás után oly halkan beszélt a „nagyságos asszonnyal”, hogy abból senki egy szót se hallhatott.
A tolóablak bezárult, az Öregpincér távolról lesbe állott, Dallosi elfoglalta helyét az elnök mellett:
– Brúderkám, nem tudom mire magyarázni ezt a dolgot.
– A hercegeket, a királyokat, akiket volt szerencsém Pesten felismerhetni? Ezek „igazi linci fiúk”, elnök úr, és tegnap óta egyik sem hunyta le a szemét, mert utóvégre nem aludni jönnek Pestre az idegenek – felelt könnyedén, de azért kellő respektussal Dallosi. – Ámde van itt egy fontosabb kérdés, amelyet nem tudok magamnak sehogy se megmagyarázni. „Amit nem tudok magamban összeadni” – mint Pesten mondanák. Elnök úrnak és nagybecsű társaságának az itteni kedves tartózkodását nem értem sehogy se, hisz a kalendárium227 nem mutat hivatalos „durchmarsot”. Nincs se újesztendő, se vízkereszt, se hamvazószerda, se zöldcsütörtök, se pünkösd hétfője, se május elseje, se húsvét keddje, se Medárd napja, se Szent István után következő hétköznap, se Lőrinc napja, se zsidó újév, se halottak napja, se András napja, se aprószentek napja, amelyek a mi életünkben a hivatalos lumpnapokat jelentenék, amelyet megtartanunk éppen olyan kötelességünk, mint az adófizetés.
– Fontosabb, sokkal fontosabb, brúderkám – felelt gúnyosan, de nevetve az elnök a hízelkedő szavakra. – Utóvégre az adófizető polgárságnak a szórakozásáról is kell gondoskodni. Ördög vigye a kalamárist és a porzót… Mi most Dorottya napját is beiktattuk a hivatalos „durchmarsok” közé.
Dallosi oly örömteljesen hajolt meg az elnök előtt, mintha ez szavaival egész életére boldoggá tette volna. Nyomban kis zsebnaptárt vett elő zsebéből, és megjelölte a napot. „Mindig a helyemen leszek Dorottya napján!” – fogadta ünnepélyesen. „Az ember csak egyszer él, és a túlvilágon amúgy se tarthatja meg az ünnepeket.”
Az elnök elismerő pillantással kísérte Dallosi jegyzetét.
– De hát még mindig nem tudom megmagyarázni magamnak ezeket a „linci fiúkat”. – És átható tekintetet vetett Dallosira, mintha valamely szélhámosságot sejtene a „főtáncmester” viselkedése mögött.
– Pedig ezek valódi „linci fiúk” – mond Dallosi –, amint látni méltóztatik, odakünn a söntésben már Plac úr sem ül többé ingujjban, ahogy a „durchmarsok”-on szokta. Változnak az idők. Síksági nagyságos úr nem veri ki többé egy széklábbal az egész zengerájt. Hegyvidéki úr nem lövöldözhet többé kedvére revolverpisztolyából a tükrökbe, menjen a szeparéba, ha ilyesmit akar. Botrányi urat csak józanul eresztik be a „Casinó”-ba.
– Azt szeretném én látni – felelt most hirtelen Jenőke, aki váratlanul felserkent álmából, mikor huzamosabb ideig „a híres éjjeli pincér” rekedtes hangját hallgatta, anélkül hogy az elnök beledördült volna. Majd a háta mögött ülő borbélyra tévedt a szeme:
– Borotválj meg – nyögte, de már csak álombéli hangon.
– Azóta folyton csak, folyton csak havazik – felelt most Dallosi, azon értelmetlenül ostoba nótából idézve, amelyet Pesten ez idő tájt énekeltek részeg grófok és éjjeli pincérek. (Senki se tudta, mely okból, így akarta Dallosi fénykorában.)228
A tolóablak ebben a percben felnyílott:
– A trónörökösnek – hallatszott most Vájszné hangja, aki konyhai foglalkozásában ezt a címet találta ki az új vendég számára. S az Öregpincér ismét elindította rugóit, mint a Hoffmann meséi-ből való baba. A „trónörökös” valóban csukát „kapott”, és a trafikos a maga asztalkájánál lelkesedésében felkiáltott:
– Most már aztán elszívom azt a virzsinia szivart, amelynek egy darabban maradt hamvát a Nemzeti Múzeumnak szántam.
– Úgy látom magam is, hogy áldásos, békességes emberek közé kerültünk – mond Dallosi némileg megnyugodva, amikor most leült a trafikos mellé, és szinte észrevétlenül „saját töltésű” cigarettát vett elő, amelyre oly lopva gyújtott rá, mint egy szolgálatban levő férfiúhoz illik. Diákosan nagyot szívott a cigarettából, és a füstöt az asztalterítő alá fújta.
…A portás odakünn, a családi asztalnál megszólalt:
– Nem ismerem ugyan ezt a Dallosit, de modoráról úgy ítélem meg, hogy a „Roter Stadl”-nál is megfordulhatott valamikor, annál a „Roter Stadl”-nál, amelyről Springer báró elnevezte versenylovát, ahol a princeket igazándiban mulatni tanították. Mert igaz, hogy az útba eső kalksburgi kolostorban mindent tudnak a jezsuita atyák, amely tudományok egy előkelő családból származó ifjúnak a korrekt neveléséhez szükségesek. Idegen nyelvet, zenét, vívást, görögöt, latint és vallásosságot mégiscsak a kalksburgi kolostorban tanítanak a legjobban Európában, de mulatni és táncolni a közeli „Roter Stadl” nevű országúti csárdában lehet megtanulni. Nem, uraim, százszor nem. A kolostorban nem lehet táncolni tanulni, még ha a leghíresebb bécsi táncmesterek járnak oda hetenként, mikor a leckerend táncórát mutat. De a „Roter Stadl”-ban, a kocsma kertjében Ottó főherceg rendezte a francia négyest, és Károlyi Pesta volt a legjobb csárdástáncos. Ó, du lieber Augusztin. Ó, te körösi lány! Ó, te szép világ, amelyet többé sohase látunk.
– Csak csendesedj, te jó öreg szív – mond most Plac, miután cigarettát sodort a kabátja zsebében, amely cigarettát csupán nyálazás szempontjából vett elő. – Dallosi egy pesti gézengúz, akinek semmi köze sincs a „Roter Stadl”-hoz. Én általában utálom az éjszakai embereket, utálom a lumpokat, utálom a táncmestereket. Utálok mindenkit, aki esti harangszóra nincs odahaza. Az embernek „rezón” szerint kell élni, korán feküdni, korán felkelni, mert csak így maradhat229 meg a becsület útján. Legboldogabb napom a hétfő, amikor vasárnap jól kialudtam magamat, egy lépést sem tettem a szobámon kívül, egy-két doboz szardíniát eszem, hozzá megiszom egy-két korsó csapolt sört a közeli kocsmából, a szobában sétálgatok, lefekszem, felkelek, rágyújtok egy cigarettára, aztán hétfőn reggel a gőzfürdőbe megyek, mégpedig Budára. Énmiattam minden gazember korhely, éjszakázó lump, gyűrött bitang felfordulhat Dallosival együtt. Én így gondolom az életet, kedves Holcwart úr – így szólt Plac elmerengve programján, mint valamely Eldorádón, amelyre vasárnapig kell várni.
– És a kirándulásokkal hogy vagyunk? Pest környékén nincs valamely „Roter Stadl”, ahová az úriemberek fiákeren járnak?
– Egyetlenegyszer voltam Nagymaroson, a legócskább emberek között, akiket valaha az életben láttam. A „Kék Duná”-ban éppen egy pesti mérnök úr „vitte a hangot”, aki télen már huszonöt esztendő óta a „Markóban” szokott időzni, mert valahogy úgy intézi, hogy nyaranta mindig a nagymarosi strandon sétálhasson krémszínű nadrágban. Ahogy engem „megnéz” Holcwart úr: nekem sohase volt krémszínű nadrágom, de a Markóban se voltam egyetlen napig se.
A portás most elismerőleg bólintott Plac felé. Intett Vájsz vendéglősnek is, mintha valami nagy titkot akarna közölni. A három férfi feje összehajolt, mint az összeesküvőké. A portás vitte a szót:
– Most már látom, hogy mindnyájan egyformán rendes emberek vagyunk, és a gondolkozásunk sok szempontból megegyezik. Vájsz úr éppen úgy utálja Pestet, mint Plac úr, s ugyanígy utálom én is ezt a várost, amelyben laknom kell. Miért? Magam sem tudom, miért hagytam ott a „Matschaker Hof”-ot, ahol legutoljára teljesítettem szolgálatot Wienben, úgy a vendégeknek, mint a gazdának megelégedésére. Valami ördög bújt belém, már a víz sem ízlett Bécsben, pedig ott van a világ legjobb ivóvize. Csak Pestre menni, mondogatta bennem az ördög. És most itt vagyok, és szeretném magam mindig felpofozni, amikor a tükörbe nézek. Te szamár, te vén szamár, te szamárfülű portás.
A vendéglős és Plac olyan hevesen helyeseltek, mintha már régen ugyanezt gondolhatták volna magukban.
– Én már kérdezni akartam – szólt a kevés szavú Vájsz. – Az ember nem cseréli fel ok nélkül Wient Pesttel.230
– Nos, hát bevallom, egy Anna nevű szobaasszonynak sok része volt ebben a dologban. Krámer Anna, a szobaasszonyok gyöngye, akiért vetélkedtek a szállodaigazgatók, de ő mindig csak azon a helyen érezte jól magát, ahol én voltam a portásfülkében, mert hiszen egyedül bennem bízott, nem pedig a semmire se való igazgatókban. Krámer Annának addig írogattak mindenféle leveleket a pesti rokonai, amíg bevallotta, hogy már nem bírja tovább. Haza kell menni Pestre Mali nénihez, Szidi nénihez, Berci bácsihoz. Csak olyan nővel ne ismerkedjen meg az ember, akinek rokonai vannak Pesten. Már komolyan kezdtem félni, hogy Anna is kiugrik a 18-as ablakból, ahonnan már annyian ugrottak ki. Leteszi egy napon a „kulcsokat”, és lesz megint írnivalójuk az újságíróknak. De ez nem következett be, hanem Anna a gőzhajóval egyszer Pestre jött, és itt maradt Szidi néninél, Berci bácsinál. Szégyen ide, szégyen oda, azt kezdtem hinni magam is, hogy már többé sohase lesznek lóversenyek a Freudenauban, a bevételek sohase fognak növekedni, és megmondtam ezt egyszer az igazgatónak. Innen már csak egylépésnyire volt a gőzhajóállomás, és mikor Budapest felé harangoztak: egyszer csak ott találtam magam a hajófedélzeten. És most itt vagyok, megmondhatják az urak véleményüket.
– Tragédia egy pohár vízben – felelt Plac, maga se tudná megmondani, hogyan jutott eszébe ez a kifejezés.
A vendéglős részvéttel csóválta a fejét.
– Ezek az Annák már sok bajt csináltak.
De a tragikus portás csak most tért rá igazi mondanivalójára, amikor ismételten felhívta barátait, hogy hajoljanak közelebb. Hangja suttogóvá ereszkedett:
– Mindezek után, mit gondolnak magukban az urak, hogy ezek a vendégek, akikre az udvaron az omnibusz várakozik, miért vannak itt, amikor választhattak volna Wien és Pest között? Amikor mehetnének a világ bármelyik nagy városába mulatni, pénzt költeni, táncolni, szórakozni? Nem gondolkoztak még ezen, uraim? Nem lappang emögött valamely titok? Nem kell gondolkozóba esni minden okos embernek, aki már látott valaha valamit az életből?
Lehetséges, hogy Vájsz úr ugyancsak az okos emberek közé számította magát, mert egy gyors pillantást vetett vendégeire, akik elé, a „király” és az „adjutáns” elé éppen ebben a percben helyezett el az Öregpincér két hatalmas böftököt, amely jelentékenyen nagyobb231 volt a szokásos porciónál. Indíttatva érezte magát, hogy az udvaron keresztül a konyhába menjen, hogy ott néhány szóval takarékosságra figyelmeztesse élete párját, miután a szokásos árnál többet ezek a vendégek sem fizetnek a böftökért.
