ELSŐ FEJEZET • Amelyben néhány lábfájós úriembernek az elindulását tárgyaljuk
ELSŐ FEJEZET • Amelyben néhány lábfájós úriembernek az elindulását tárgyaljuk
Szabolcs vezér – egy úriember a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején, aki utoljára kereste és megtalálta Attila kincsét – hozzátartozóival, hadaival még azon a fahídon átjött a Tiszán, amely Tokajnál a ködös, mesemondásos Tiszántúlt a Tiszán inneni tájakkal összekötötte. Utána már senki se lépett a múlt századokból való fahídra, mert az újkor mérnökei építeni kezdték a tokaji vashidat, amelyen a vonat járt, és megváltozott lelkű és ruházatú magyarok kezdtek utazgatni a Tisza egyik partjáról a másikra. A tokaji fahíddal bontották le a régi Magyarországnak jó részét.
Szabolcs vezér a mondabeli kincsek feltalálása végett kelt útra a vele egyívású, hasonló gondolkodású férfiakkal. Tudta, hol van elrejtve Attila kincse, csak éppen érte kellett menni, mint már egykor Álmos és Árpád vezérek is elindultak még messzibbről, legendás Ázsiából örökségükért.
Az új vezér hadakat is toborozott magának, akik a „népséget és katonaságot” jelentették volna, ha erről a történelmi eseményről valaha színdarabot írnának.
Részt vettek a felvonulásban olyanok is, akik idáig életükben csak a szivattyúknál szerepeltek, amikor a tűzoltóparancsnok elordítja magát: „Minden ember a fecskendőhöz!”, vagy azt kiáltja teli tüdőből: „Új erőket a szivattyúhoz!”
Ezek a névtelen, de buzgó férfiak kapaszkodnak a szivattyú karjaiba, amikor tüzet kell oltani, és ugyancsak ők követték Szabolcs vezért nevezetes útján, amikor ennek a mostani szegény világnak a megváltására kincskereső útján megindult.
S mindegyik névtelen vitéz hozott magával annyi lelkesedést az útra, amennyi legalábbis ahhoz kell, hogy például a képviselőválasztáskor a zászlót egyik faluból a másikba vigyék: minden különösebb273 megbízatás nélkül, csak éppen azért, mert a zászlót mindig vinni kell valakinek.
De a „népségen és katonaságon” kívül voltak Szabolcs vezérnek hadnagyai, akik bizonyos tiszti rangot viseltek ebben az utazó társaságban, egymással néha olyan szolgálati hangon beszéltek, mint a puskaporos tornyok őrségei, amikor a kebelbarátok is hirtelen önnek, magának szólítják egymást, és zsebórát tartanak a kezükben, vagy a tenyerüket a nadrágjuk varrásához szorítják.
Geszteréd, Buj és Kótaj volt a három sarzsi neve, mégpedig azért, mert ez a három község bizonyította eredetét a magyarok honfoglalása óta. Sőt a geszterédiek még azt is mondták néha, hogy már a magyarok bejövetele előtt ott laktak, ahol most, csak akkor gazdagabbak voltak. (Ugyan ezt senki se „írja alá”, nehogy Geszterédnek véletlenül nagyobb legyen az étvágya a megtalálandó kincs szétosztásakor.)
Szabolcs vezér rosszkedvében néha „tizedeseknek” szólította hadnagyait, mert véleménye szerint azok a tiszti rangot nem érdemlik meg. A hadnagyok duzzogtak a megszólítás miatt, de a világért se maradtak volna el a csapattól.
– Majd ráérünk akkor a helyesbítésre, ha a kincs a kezünkben lesz – mondták bölcs férfiak módjára, és sohase vették le a szemüket Szabolcs vezérről és vezérkaráról, nehogy a tudtuk nélkül történjen valami, mert pénz dolgában a legjobb atyafiak is kötve hisznek egymásnak.
Szabolcs vezér közvetlen hozzátartozóihoz kell számítani az útra kelt seregben először is Kálnay László köz- és váltóügyvéd urat.
Talán pereskedés szempontjából vitték magukkal a nagy útra a kincskeresők az ügyvédet?
Lehetséges, mert hiszen Magyarországon vagyunk, az „ügyvédek országában”, ahol nemhiába osztanak ki évenként annyi fiskálisdiplomát: per van bőségesen. Könnyen megeshetik, hogy Attila kincsét is el akarják perelni az orvok és szegény rokonok, akik a gazdag ember halálakor a világ teremtése óta jelentkezni szoktak. „Sohase árt, ha egy ügyvéd van a családban” – mondták az akkori Magyarországon.
Lehet, hogy Kálnay László ebből a szempontból került a seregbe, de valószínűleg voltak más érdemei is.
Így történelemben való járatossága… Mint híres memóriájú férfiú,274 oldalakat tudott Nagy Iván könyvéből, amelyben a magyar nemesség ügyét tárgyalja, de oldalakat tudott idézni ama nevezetes Horváthból is, a Magyar Nemzeti Múzeum első igazgatójának könyvéből is, aki az első praktikus észjárású tudós volt honunkban. Csak úgy fogadta volna el az akadémiai tagságot, ha azzal fizetés is jár. Miután fizetést nem kínáltak az akadémikussággal, Horváth múzeumi igazgató úr sohase lett akadémikus.
– Ámbátor ő is szegényen halt meg, csupán egy szekrény könyvet írt össze, a többi kézirata kiadatlanul maradt, és a Nemzeti Múzeumban ma is feltalálható – mond Kálnay László.
Nagyon csodálható az ilyen életpéldák mellett, hogy Kálnay László ügyvéd úr ingyenesen vállalkozott az utazásra Attila kincsei végett.
Kis termetű, császár szakállas, bozontos külsejű férfiú volt. Néha, ünnepélyes alkalmakkor, azt a szalonkabátját vette fel, amelyben Eperjesen jogászkodott, de egyébként az üldögélő emberek fajtájához tartozott.
Igen, mindig üldögélni szeretett a könyvtárszobában vagy kocsmában. Amott tudományt szívott magába, amelyet emitt magából kiadott, mert a legtöbb hallgatója a kocsmában várta a molyos, régiségtől, avultságtól szagos, öreges ügyvéd urat. Néha egy jó hallgatója kedvéért, akinek szíve szerint beszélhetett: elment a legtávolabb eső vendégfogadókba, pedig nem a gyalogjárásra született, a turisztikát mint feleslegest: őszintén megvetette. A megyében azonban az volt a híre, hogy valahol kocsmában verik majd egyszer agyon, mert más hiányában kocsmáros kisasszonyoknak magyarázta a történelem tudományát – de Kálnay László csak legyintett szakállpedergetés közben e balhiszeműeknek. „Mezítláb fogok meghalni, mert mindig megtartom a mértéket.”
Kálnay László szekéren, szürke porköpönyegben (amely eső ellen is jó volt), kis táskával, mint egy szuplikáns, orrára biggyesztett, csiptetős szemüveggel, mindig kedélyes hangulatban utazott együtt a sereggel.
Néha felvett maga mellé valakit a szekérre, többnyire a féllábú gesztelyi papot, akinek az ismeretlen, sohasem látott tájon haladva meg mutogatta a nevezetességeket.
– Itt kell lenni valahol annak a tanyának, ahol az ősmagyarok „fecerunt magnum áldomás”-t, ahol Tokaj borából először itták le magukat,275 amikor a Tiszát megpillantották – mond Kálnay László, amikor útjukban a tokaji hegy mind közelebb jött az utazó társasághoz.
A gesztelyi pap – az egyik lába fából volt a reverenda alatt – értett valamit a históriához, mint minden kabátos ember Szabolcs vármegyében, megjegyezte, hogy itt valami tévedésnek kell lenni a krónikákban, mert ha túl a Tiszán, Tokajban tartják meg a honfoglaló magyarok nevezetes áldomásukat: egy se tudott volna átal jönni a Tiszán. Mégiscsak úgy lesz az, hogy ideát, a Nyírben, csak nyíri vinkóval ünnepelték megérkezésüket. Ezért is maradtak itt, és egy tapodtat se mentek tovább, akik nyíri vinkóval leitták magukat.
Kálnay borúsan legyintett:
– Nem szabad feltételeznünk ezt az ízléstelenséget az ősökről, mikor itt van egy ugrásnyira a Hegyalja az ő legnemesebb boraival, hogy éppen nyíri vinkóval ünnepelték volna a honfoglalást. Nem lehet mindenféle badarságot rákenni az ősökre. Volt azoknak magukhoz való eszük.
De a gesztelyi pap tovább is megmaradt álláspontja mellett, mert a történelem világosan beszél. Az első nagy áldomást, amit a honfoglaló magyarok rendeztek: a Nyírségben tartották, azért is maradtak el ezen a tájon a honfoglaló magyarok közül, mert sem kedvük (sem erejük) nem volt már ahhoz, hogy tovább menjenek az új hazában szemlélődni.
…De mi még ráérünk Kálnay László és a gesztelyi pap vitatkozásait hallgatni a legközelebbi kalandokban, nézelődjünk tovább az útra kelt sereg érdemesebbjei között, így semmi esetre se felejtsük Lányi Antalt, akit közönségesen csak „Anti bácsinak” neveztek, aki Oroson volt jegyző, és Orost, a Szabolcs megyei kisközséget jelentette a kincskeresők között. Orosnak mint honfoglalás korabeli alapításnak ugyancsak igénye volt Etel király kincséhez, ezért kelt útra a nevezetes jegyző, hogy az osztozkodásnál a község nevében tartsa a zsákot.
Magyar ruhás, pörge, sarkantyús emberke volt a nótárius, híres arról, hogy mindenét a községre költötte, mert soha egyetlen gyűlésről, névnapról, összejövetelről nem maradt el a vármegyében.
Az orosi jegyző fényes, testhezálló és szűknek látszó csizmáiról volt nevezetes, amelyekben úgy járt-kelt, mintha tojások között lépegetett volna.
– Ennek is minden este úgy vágják le a lábáról a csizmát bicskával276 – mond Kálnay László, aki egész életében papucsban, botosban vagy legalábbis éberlaszting cipőben járt volna, mert leginkább a lábfájástól félt, mint minden ötvenedik évét betöltött férfiú.
A gesztelyi pap, bár féllábú volt, jártas volt a lábtyűk dolgában:
– Lányi Anti is úgy járt a csizmájával, mint az egyszeri ember, felhúzta az új csizmát, de többé nem tudta levetni, mert a lába beledagadt. Húzta azt már három ember is a lábáról, de nem bírt vele. Így maradt Lányi Anti csizmában egész életére, majd holtaiban metszik le lábáról.
Pedig Lányi Antinak is fájhatott a lába, mint mindazoknak, akik csaknem egy félszázad időről visszamenőleg nyíri vinkóval éltek, amerre megfordultak. Régi tulajdonsága a vinkónak, hogy legelőször a lába fájul meg, erőtlenedik el tőle a fogyasztójának. Sehol annyi lábfájós ember (férfi és asszony vegyesen), mint a puha homokú, selymes tapintású Nyírben!
Ámde mégis sok történelmi érdeme volt Lányi Antinak, amely érdemek miatt az expedícióból nem maradhatott volna ki. Ő volt az, aki az orosiakat megtanította a „gyűjtésre”. Ahány ócska vasdarabot, törött edényt vagy csorba lábast találtak az orosiak a föld alatt (tavaszi vagy őszi szántáskor), azt nyomban Nyíregyházára, a vármegyei múzeumba vitték. Egy hatost kaptak a gyűjtők Lányi Antitól a régiségekért. Hordták is egy darabig kocsiszámra, amíg Lányi Anti meg nem unta a dicsőséget, amikor már a tegnap még ép cserépkorsókat is földhöz vagdosták, hogy „Anti bácsitól” piculát csaljanak ki érte a falusiak.
…De volt még egy híres, fájós lábú ember az útra keltek között, akiről valóban senki se tételezte volna fel, hogy híres fájós lábaival valami országos dolog nélkül akár tíz lépést is tenne.
Ez a nagyon fájós lábú úriember pedig nem volt más, mint pazonyi Elek Gusztáv, őfelsége szolgálaton kívüli huszár ezredese, aki ebben az időben éppen azért költözött Szabolcsba, a szülőfalujába, mert ott puha volt a homok. (Talpa már nem bírta a pesti flasztert.)
Igaz, hogy a lábfájás Pazonyban is rá-rátört Elek Gusztáv ezredesre, amikor olyan állapotba került, hogy senki se bírt vele se a faluban, se a vármegyében, csak régi tisztiszolgája, az is csak olyanformán, hogy reggeltől estig töltött… Vajon mit töltött a kiérdemesült kutyamosó? – kérdezné a nyájas olvasó. Port és ólmot, mégpedig277 a régi lovassági pisztolyokba, ezekbe a disznóláb nagyságú mordályokba, amelyeket a régi lovastisztek a nyeregkápán viseltek.
Amikor a pisztolyok töltve voltak: a tisztiszolga halálmegvető bátorsággal nyúlt az ezredes lábához, mégpedig először a jobb lábához, amelyet egy széken igyekezett elhelyezni, olyanformán, hogy az az ezredes szeme előtt legyen, céltáblául szolgáljon.
Ezután nagy óvatossággal szétfeszítette az ezredes lábának ujjait, ezeket a köszvénytől, tánctól és más kalandoktól összegémberedett lábujjakat, és a szétfeszített ujjak között egy-egy réz susztertallért helyezett el. (Ünnep- és vasárnapokon a négykrajcárosok helyett ezüst huszonöt krajcárosokat nyomott a lábujjak közé, lapjukkal az ezredes felé.)
Ez a művelet persze nem történt minden megbeszélés nélkül, sőt némely napokon az ezredes úr úgy ordított fekvőszékében a falusi ház tornácán, hogy a harangozó félre verte a harangot a toronyban, mintha legalábbis elevenen égették volna őfelsége szolgálaton kívüli ezredesét.
Ámde a régi kutyamosó a négykrajcárosokat (vagy huszonöt krajcárosokat) mégiscsak elhelyezte a lábujjak között, mert igen jól tudta, hogy ez az eljárás gyógyítja meg gazdáját.
S azután kezébe adta a pisztolyt Elek Gusztávnak.
Aki összeszidta fájós lábát, ahogy csak egy öreg ördög szidhatja a lábát, amelynek hasznát többé nem veheti.
Elmondván a lábát mindennek: a pisztolyt felemelte és elsütötte.
Minden lövésre egy-egy négykrajcáros (vagy huszonöt krajcáros) repült ki a lábujjai közül, mert híres céllövő volt.
A jobb láb után a bal lábra került a sor, mindaddig, amíg az ezredes lábfájása nem csillapodott. Néha alkonyatig durrogott a pisztoly, de végre is a gyógymód használt, és az ezredes visszavonult hálószobájába.
…Hogy történt, hogy a lábfájós ezredes is csatlakozott Szabolcs vezér kirándulásához?
Úgy történt, hogy Pazony ugyancsak a honfoglalás kori községek közé számított, és nem maradhatott tétlenül, amikor az ősi jusst kellett szétosztani.278
