HATODIK FEJEZET • Az első komoly szó Etel király kincséről
HATODIK FEJEZET • Az első komoly szó Etel király kincséről
– Nagyon egyszerű a dolog. Magyar eleink megtalálták Attila kincsét a honfoglalás folyamán. Addig tán le se telepedtek volna, amíg a reájuk örökségbe maradt kincset ki nem nyomozzák. Hiszen azért jöttek Ázsiából annyi viszontagságok között – felelt Szabolcs vezér komoly, csendes hangon, mintha nem tulajdonítana nagyobb fontosságot szavainak, miután az volt a véleménye, hogy olyan dologról beszél, amit amúgy is sokan tudnak az országban.
Miután azonban a hallgatók arcára tovább is kérdőjelek rajzolódtak, Szabolcs vezér elhatározta, hogy bővebben fog erről a tárgyról nyilatkozni, mert amint látszik: Miskolc elesett a honfoglalók útjából, hogy még erről az ügyről se tudnak itt.
Csend lett az avasi pincében, miután olyan kincsről volt szó, amelynek létezése vagy nemlétezése egyformán érdekelheti azokat, akik a pincében vagy a toronyban töltik az éjszakát. Mert bizonyára a tornyokban virrasztó éjjeliőrök is felfigyelnek, amikor valami kincsről hallanak, amely itt vagy ott van elásva, amelyhez az utat már megtalálták mások is, de régi dolog, hogy a kincset nem viheti el egy ember, pláne Attila kincsét, amelyet a hun király egy egész nemzetre hagyományozott. Maradt ott valami aprópénz, ahol egykor annyi nagypénz volt… Ilyeneket és hasonlókat gondolnak mindig az elmék, amikor kincsekről hallanak.
Szabolcs vezér pedig így folytatta:305
– Az örökkön való Hadúr, a magyarok Istenének jóvoltából teljes bizonyossággal ismerjük azt az utat, amelyen Árpád népeivel az új hazába bejött. A honfoglalók ezer mérföldes vándorlásának első útja a Tisza forrásainak megtalálása volt. A Tiszát mindig Tiszának hívták, és ez olyan szent, jótékony folyója volt a magyar Alföldnek, mint a Gangesz folyam Indiának vagy a Nílus a régi Egyiptomnak. A Tisza nélkül nem volt elképzelhető Magyarország. Mit is kerestek volna eleink egy olyan földön, ahol még lovaikat sem itathatnák meg?
– Amikor a Kárpátokon átaljőve: megpillantották a Tiszát, eleink nyomban tudták, hogy elérkeztek az ígéret földjére. Ez az a föld, amelyről a hagyományok, mendemondák, sohase felejtett regék beszéltek otthon, Ázsiában. Itt váltakoznak a hegyek a síkságokkal, az erdők a nádasokkal, a legelők a vízi területekkel, hogy vadász és halász nyomban megtalálhatja a magának való települési helyet. Azért is „fecerunt magnum áldomás”, amikor a Tiszán átkeltek őseink, mert tudták, hogy helyben vannak, Attila apánk örökségébe értek, ahol most már minden fűszál az övék az öregkirály után, aki nekik ezt a földet először elfoglalta.
– De nem állott meg ám Árpád a maga válogatott hadaival, amelyhez a sereg legjobb vitézeit válogatta. Hagyta a Tisza forrásainál, a tokaji hegy környékén, a nyírségi tájakon letelepedetteket, ő maga tovább ment, mindenütt a Tisza mentén, és tovább ismerkedett az örökségbe kapott országgal.
– Körülbelül a mai Szolnokig követte Árpád a Tisza folyását, ahol a folyó kezd embernyi lenni, ahol nem tévesztheti el többé az utat, hanem megy a maga emberségéből, szélesedve, derekasodva, gazdagodva, mint ahogy az ember szokott, ha az ifjúságnak búcsút mond, és a férfikorba lép.
– Hát csak menj, Tisza, a magad dolgára – mond Árpád, kegyelemben elbocsátván hűséges útmutatóját, amelyben annyi öröme tellett, amíg forrásaitól idáig kísérgette. A táltosok megáldották a folyamot, hogy az továbbra is bővelkedjen minden jóban, amellyel örömet okozhat a körülötte letelepedett vitéz magyaroknak. Árpád pedig elhagyván a Tiszát: nyugat felé lovagolt seregével, hogy a másik, mondabeli nagy folyamot is megkeresse, amelyet ugyancsak Attila apánktól kapott örökségbe.
– Mentek a magyarok, mindig csak a Nap útját követve, amerre306 az vezette őket. Amikor a nap leszállott estenden, ők is megpihentek, és megvárták, amíg a nap megint felkelt, hogy az égboltozatról tovább irányítsa őket. A nagy síkságon, ahol a magyarok találták magukat: nem lehetett eltéveszteni az irányt. Eleink különben se voltak olyan fából faragva, akik valamilyen akadálytól megriadtak volna. Kóbor népekkel találkoztak, cigány módra tanyázó sátoraljákkal jöttek össze, akik nyomban leborultak a magyarok lovai előtt, és jó találkozásnak mondották a magyarokkal való találkozásaikat. A vándorlók öregjei pedig elmondották mindazt, amit Attiláról a hagyományok alapján tudtak, és a magyarok nem fukarkodtak a jutalommal, amikor ősüket vándorok regösei magasztalták.
– Vajon mikor érünk el ennek az országnak a közepére? – kérdezgették a magyarok a kóborló népeket, akiket tétlenségükben megleptek.
A kóborlók aztán elmondták, amit az ország közepéről tudtak. Ott van az ország közepe, ahol egykor már a rómaiak is várost építettek, amelyből Attila kihányta őket. Ott van egy nagy, kopasz hegy, amelynek lábánál a nagy folyam elfolyik, amely hegynek a csúcsáról jó darabon körül lehet nézni a tájon, a folyamon, a hegyek között és az ott kezdődő nagy erdőn, amelyet hívnak Bakonynak, amerre az idevalósi emberek még sohasem jártak, csak hallottak rengetegéről.
– Ennek a hegynek irányába igyekezett Árpád vezér hadaival, amint az ősmagyarok útját már sokszor lerajzolták a hozzáértő emberek. Ezen az országúton közelgünk mi is az ország közepe felé, én és hadaim – mond Szabolcs vezér darab ideig szünetet tartván előadásában, hogy a jelenlevőknek legyen idejük megrágni azt, amit idáig mondott.
– Hát Gyöngyösön is megfordult Árpád vezér? – kérdezte a miskolci társaságnak egyik tagja, akinek valami oka volt Gyöngyösről tudakozódni, minthogy az ember szeret azokról a városokról hallani, ahol darab ideig boldog volt.
– Bizonyosan megfordult Árpád vezér Gyöngyösön vagy legalábbis a helyén, amint Szerencsen is stációt tartottak, akiknek Tokaj felől az ország közepébe kellett menni. Szapolyai János, aki hosszú idő után, a mohácsi vész után lett nemzeti királyunk, éppen azon az úton ment Buda felé, amelyen valaha a honfoglaló Árpád vezér haladt, mert néki is újra kellett elfoglalni az országot. Szapolyai307 János közelebb van vagy ötszáz esztendővel, mint Árpád, azért csak azt kell nézni a mostani hazafiaknak, akik Árpádról szeretnének tudni, merre ment ugyancsak Szapolyai. A honfoglalók útja hasonlít. A tokaji hegy alól kiindulva, a mi járatunk immáron a harmadik honfoglalást jelenti. De mi az országút miatt kitértünk Miskolcra is, csak meg ne bánjuk.
– Isten hozta nálunk az új honfoglaló magyarokat – zendült fel a kiáltozás az a vasi pincében, és a pihenő poharak megint összecsendültek, mert jó alkalom volt ez a szomjúság csillapítására.
A nyugalmazott ügyész, aki logikusan gondolkozott, közbevetette:
– De ha ilyen lassan haladunk, nem jutunk el Attila kincséhez.
– Az ősök se egy nap alatt járták meg az utat – felelt Szabolcs vezér. – Az ősöket különben is jellemezte az óvatosság. Nem voltak olyan hebehurgya emberek azok az ősmagyarok, amint némelyek tán a ködös történelemből hinnék. Amerre Árpád elhaladt: mindenütt gondoskodott arról, hogy nyomán magyarok maradjanak, akiket megtalálhat, ha valamely véletlenségből visszafordulni kellene Ázsiába. Már messze, a manapság úgynevezett Kis-Oroszországban kezdte, ahol a magyarokkal nem ugyan egyenrangú, de hasonló atyafiságot telepített le a hadra kelt honfoglalók közül. Még manapság is büszkén viselik az atyafiság emlékére az idetelepített magyar rokonok a „vengerka” nevű kabátot, amely nem jelent mást muszka nyelven, mint: magyarkát. Ugyancsak Árpád hagyta hátra Bukovinában a csángó magyarokat, akik még manapság is emlékeznek őseinkre, és ha valamely árvíz vagy gyújtogatás fordul elő a falujokban: nyomban Magyarországba küldenek segítségért. Ugyancsak a magyarok visszavonulásának biztosítására telepítette le Árpád vezér a Tisza forrásainál a magával hozott ruténokat, akiket odáig arra használt, hogy az erdőket vágják a hét sátoraljával bevonult magyarok előtt. A ruténok hűségében megbízott Árpád. Jól ismerte ezt a ragaszkodó fajtát, amikor a határokat bízta rájuk az új haza földjéből. Csak meg kell hallgatni a rutént napjainkban is. Ha valami nagyurat akar mondani, aki az Isten után következik, akkor mondja, hogy: „magyar”. – Hát ilyen körülmények között nem lehetett kellő gyorsasággal haladni, akármint fúrta oldalát a kíváncsiság Attila kincsei után egyik-másik magyarnak.
– Hát ez mind igen helyes volt. De vajon nem akadt valaki, aki a308 kincsásásban Árpádot megelőzte, mint ahogy nagyon jól tudjuk, hogy az ősi avar, hun, gepida, római sírok is kifosztott állapotban kerülnek napvilágra. Van eszük a régi sírok feltalálóinak: maguk néznek körül előbb a holtakkal együtt eltemetett ékszerek között. Mikor elvitték a javát a sírok aranymarháinak: akkor hívják oda a tudósokat a puszta csontvázakra. Régi időben is értettek az emberek a hullafosztogatáshoz – mondá királyi ügyész, aki, úgy látszik, a régi emberek becsületességében se bízott egészen. Szabolcs vezér megcsóválta a fejét:
– Attila sírját nem foszthatta ki senki, mielőtt Árpád odáig nem érkezett volna, mert a nagy király titkát csak az asszonyok tudták. Árpád felesége és utána a mindenkori fejedelemnők őrizték a titkot, annál is inkább, mert ez volt a hozományuk. Úgy volt ez valahogy, mint az egyiptomiaknál, ahol Cleopatrán kívül is sok királynője volt a mitológiai tartománynak. Az egyiptomi királynők a fáraók kincseinek a rejtekhelyét őrizték, és akkor nyúltak a kincshez, amikor szükségük volt rá, mert hiszen Egyiptom nem volt hódító állam, önmagának, önmagából élt, a fáraók kincsére tehát hében-hóban szüksége volt, hogy önmagát fenntarthassa. A magyar királynők titkához hasonló még Erzsébet angol királynő titka a spanyoloktól elrabolt kincsekről, de Katalin cárnőé is, aki ugyancsak mérhetetlen kincseket vitt férjének hozományba, de a kincseket megőrizte. Sőt, amikor a cárnő férje hozzá akart nyúlni a kincsekhez: habozás nélkül megfojtotta. A magyar királynők hozománya volt Attila kincse, azért Árpád bőven ráért a honfoglalással járó biztonsági berendezéssel, az úgynevezett államalkotással foglalkozni: a felesége őrizte ezalatt az ősapa kincsét.
– Nem egészen rossz politika, már amennyire én a házasság dolgához értek – szólalt meg most az agglegények asztaltársaságának egy másik nevezetes tagja: Himen úr. – Az asszony kezelte a pénzesláda kulcsát, így aztán a férfi előtt mindig megtartotta a kellő respektust.
Szabolcs vezér azonban komoly maradt:
– Nem is lehetett az másképp abban a zűrzavaros időben, a honfoglalás, a népvándorlások idejében, amikor a férfiaknak mindig nyitott szemmel, életre-halálra vigyázva kellett élniök, örökös harcok közepette. Az asszony jelentette az otthont, a békét, a gyermekeket, de hát ebben nagy ritkán lehetett részük a honfoglalóknak.309
Jó, biztonságos helyen, távol a harcoktól, szinte eldugva tartogatták asszonyaikat, amíg ők minden percben találkozásokat rendeztek a vitézi halállal. Szükségszerű volt az asszonyokra bízni a fontosabb tudnivalókat, mert sohasem lehetett tudni, hogy mit hoz a holnap a harcban álló férfi részére. A mi keleti fajtánknál az asszony osztozott a férfi méltóságában. Mesebeszéd az, hogy az ősmagyarok többnejűségben éltek. Erkölcsös, józan, családtartó emberek voltak. Dehogyis temették el a feleségeket a férfiakkal együtt, mint némely badar történetíró mondja. A férfiak, az urak mindig különváló sírokba temetkeztek, mégpedig egymagukban, legfeljebb a lovukat vitték magukkal a föld alá. Az asszonyok tovább intézték a sorsokat. Nem is maradhatott volna talpon az a nemzet, amely ne bízott volna a nők nagylelkűségében, áldozatkészségében és virtusaiban. Aki nőtlen maradt az ősmagyarok közül: az rendszerint nem sokat számított a nemzeti fennmaradás szempontjából. Az elment betyárnak, kalandornak, a szél játékának. Biztos tudomásunk van arról, hogy Árpád nemzeti tanácsában csak a sokgyerekes családapáknak volt szavuk, mert hiszen az országot nem is annyira maguknak, mint maradékaiknak foglalták. Hogyan is lehetett volna a százezernyi honfoglaló magyarból két-háromszáz esztendő alatt, például Hollós Mátyás király idejére, amikor legtöbben voltak a magyarok: ötmillió magyar? Szaporodni kellett fajtánknak a dombok és síkságok országában, hegyek közé amúgy se szívesen költözött vérbeli magyar.
Az agglegények pincéjében nagyot hallgattak Szabolcs vezér gondterhelten elmondott szavaira. Valamiképpen a régmúlt történelem szele fúvott végig a társaságon, amit olyankor éreznek magyar társaságokban, amikor a nagy időkön tűnődnek az elmék, mert nincsen nemzet a földön, amely jobban szeretné ősei dicső történetét, mint a magyar.
– Korábban kellett volna Szabolcs vezérnek erre járni – dörmögte „János bácsi”, aki jószívűségénél fogva mindig arra várt az életben, hogy valamely felsőbb parancsolatot kapjon a házasságra nézve. Azok közé az emberek közé tartozott, mint annyi sok, aki elfelejtett megházasodni, holott meggyőződése szerint az lett volna a legjobb, ami történhetett volna vele. De éppen a „legjobb” nem történik meg némely emberrel.
Az ügyész sóhajtott:
– Vajon Attila kincse már Árpád vezér idejében előkerült?310 – Okvetlenül – mond természetes hangon Szabolcs vezér. – A kincs megtalálása nélkül múlhatatlanul akadtak volna megcsalattatott, méregbejött magyarok, akik fellobbanásukban nyomban itt hagyták volna az új országot, és visszatértek volna nagy káromkodással a hiábavaló utazásért: Ázsiába. De senkit se jegyez fel a történelem, aki cserbenhagyta volna Árpádot, aki elkívánkozott volna Magyarországból, ahol ugyanazok a síkságok, laposok, tágas puszták terültek el, és ugyanolyan párducok bőréből varrták a vitézi kacagányokat, mint Ázsiában, mégpedig, mint az a vitézeknek dukált, egy állatbőrből, kettőből vagy háromból, mert a párducok bőrének mennyisége jelentette a nemeseket, a grófokat és a hercegeket. Miért mentek volna vissza Ázsiába? A kincset megtalálták. Majd mindjárt elmondom, hogy hol és miként.
Ha idáig érdekes volt a más vármegyéből (más világból) idecseppent Szabolcs vezér jelenléte a miskolciaknak, most még a legflegmatikusabbnak közülük is kidagadt a szeme a kíváncsiságtól. Ilyen határozottsággal még nem beszélt senki Miskolcon Attila kincséről.
Szabolcs vezér pedig nem sokáig kérette magát, mert komoly ember vagy elmond valamit, ha kedve van hozzá, vagy pedig harapófogóval sem szedik ki belőle, mint ahogy példa volt már erre a Nyírségen Kancsár, a híres betyár alakjában, aki önmagát csipdeste tüzes harapófogóval, és önmagának kiáltozott: „Vallasz-e már, Kancsár?” Mintha csak a csendbiztost utánozná. De Kancsár még magának se vallott. (Ezt a betyáros hasonlatot persze jóval Szabolcs vezér távozása után találták ki a miskolciak, ennek a komoly férfinak a jelenlétében olyan illedelmesen hallgattak, amint több tudású férfi előtt szoktak férfiak.)
Szabolcs vezérnek kedve volt beszélni:
– Attila király kincse ott volt elrejtve a nagy folyam medrében, ugyanott, ahol a nagy király sírja volt. Ez a hely pedig volt Óbuda tájékán, ahol a szigetek vannak. A mostani Margitsziget és az óbudai sziget egy terület volt, míg nem választotta el őket a Duna egymástól. Ezen a szigeten ásatta meg Attila a maga és kincseinek való rejtekhelyét, mégpedig olyan mélyre, mint egy bánya. Mélyebbre, mint a folyam medre, tágasabbra, mint Óbuda, mert hely kellett Attilának, hely kellett a legnagyobb mennyiségű kincseknek, amelyeket európai király valaha összegyűjtött. Tudhatta azt Attila, hogyan kell a föld alatt építeni, mert Egyiptomban már századok óta311 nem tettek egyebet az ottani királyok, akik a Nílus völgyébe temetkeztek. Embere pedig volt annyi, hogy új medret ásathatott a Dunának, amint azt meg is cselekedte, amint a föld alatti sír elkészült. Átvágatta a szigetet olyanformán, hogy új Duna-ág keletkezett, amely Duna majd sírja felett folyjon, hogy azt meg ne találhassák azok, akiknek nem volt egyéb foglalkozásuk, mint az avar, hun, gepida síroknak a kirablása. Egész néptörzsek éltek akkor Európában, akik az akkori temetőket felkeresték, és harc nélkül, kockázat nélkül jutottak a holtak kincseihez. Ezekkel a sírrablókkal vette fel Attila a harcot, amikor a Duna medre alá temettette magát. Meg kellett őrizni a kincset a magyaroknak, amíg azok Ázsiából hosszú tusakodás, okoskodás, meggondolás után útra keltek, hogy valahol, valamerre nagy rokonuk sírját megtalálják.
– Megálljunk csak – mondta az ügyész. – Honnan tudta Attila, hogy kincseit a magyarokon kívül más nem lelheti fel?
– Voltak arra nézve szerek – felelt habozás nélkül Szabolcs vezér. – Ott volt mindjárt az a szer, hogy Attila mindazokat legyilkoltatta, akik kincseskamráinak építésében részt vettek. A másik szer volt pedig az átok, amely a kincseket elrejtette. Ez az átok tette, hogy a Duna Attila találmánya folytán minden esztendőben elöntötte ezt a tájat, mindaddig, amíg a hegyek kezdődnek, az Alföld felé pedig körülbelül Pusztaszerig. Víz volt ott, ahol a mai Rákos van. Ezért is tartották első „rákosukat” az ősmagyarok a távolacska Pusztaszeren, amíg a Dunát lecsapolták, hogy Attila kincséhez jussanak.
– Feltevésem igazolja, hogy erdő volt itt mindenütt a vizes talajon, mégpedig többnyire mocsári tölgyből való erdő, ahol pedig az erdő megszakadt, az iszapok engedtek a talajon, ott következtek a tölgy után a cserfák, bükkfák, kőrisfák, nyírfák, fehér, szürke és rezgő nyárfák, az ezüst nyárfák, a fekete jegenyék, a bíbor fűzfák, a fehér és a szomorúfűzfák. Az erdő és a fák nyugat felé vándoroltak, a Bakony felé, de itt maradtak a nádasok, a fák rokonai, amelyek éppen olyan jó útvesztők voltak, mint az erdők országa. Ez mind úgy keletkezett, hogy temetése miatt Attila új medret ásatott a Dunának, azt a medrét, amely ma a Margitszigetet az óbudai partoktól elválasztja.
Az ügyész régi vallató ember volt, nem elégedett meg Szabolcs vezér feleletével.312
– A fák, a kákák, a nádak nem tudnak visszaütni, az ember keresztülmegy sértetlenül a rengetegen, ha valami húzza.
– Ezen a rengetegen nem lehetett sértetlenül keresztülmenni, mert Attila gondoskodott arról is, hogy az tele legyen megfelelő őrséggel. Mégpedig vadállatokkal. Mindenki tudja, hogy a rómaiak megszelídítették az oroszlánokat, és őriztették velük magukat, mint a házi ebekkel. Mi volt az Attilának néhány oroszlánt szerezni, amelyeket szabadjára bocsátott az erdeiben? Tartott párducokat és leopárdokat Attila, de nevelt bölénycsordákat is. A farkas pedig mindenütt megterem, ahol nem bántják. A vén fák úgy haltak meg, hogy a vaddisznó vakarta hátát derekuknál, amíg kidőltek. A mocsarakban bivalyok tanyáztak, amelyeket a hunok teherszállításra is felhasználtak. Vadlovak, vadszamarak, vadkecskék is lakták az erdőket, a nyulak, a mókusok, patkányok, egerek mellett. Hiúzt még húsz esztendő előtt is lőttek Magyarországon, rokona, a vadmacska, bőségesen tenyészik a bakonyi falvak körül, nyávogását minden holdvilágos éjszaka hallani, mintha nőstény tigris nyávogna. Attila erdejében bömbölt a sárga oroszlán, míg a magasban kányák, hollók, varjak, vércsék, karvalyok, sólymok, baglyok keringtek, és a zsákmányt várták. A gémek, darvak, gólyák, kócsagok, hattyúk, túzokmadarak, hasisok, vadludak Attila idejében szoktak Magyarországra.
– Szóval oroszlánok őrizték Attila kincsét? – vetette fel az ügyész.
– Nyilvánvalóan voltak oroszlánok egykor a mai Magyarországon, mert hiszen fejedelmeink oroszlánbőrben jártak, amely még a három párduc bőréből készült kacagányos hercegektől is megkülönböztette őket.
– Ennek a nagy gazdagságnak pedig az volt az előidézője, hogy a nap és a hold közelebb volt még Magyarországhoz, mint napjainkban – mond Szabolcs vezér, és pihenőt tartott beszédében.313
