HETEDIK FEJEZET • Szemere Miklós jelentkezik a kincskeresők megsegítésére
HETEDIK FEJEZET • Szemere Miklós jelentkezik a kincskeresők megsegítésére
Nem is folytatta egyhamar szavait Szabolcs vezér, mert éppen az az időpont következett el, mikor a pincelevegőben megülepedett urak célszerűnek látták, hogy forduljanak egyet-kettőt a szabad levegőn.
– Gyerünk, mielőtt megaszalódnánk – mondta éppen „János bácsi”, aki egyébként – „teoretice” – nagyon tudott vigyázni az egészségre, és sohase volt híján a jó egészségügyi szabályoknak.
– Magam se kívánok aszú lenni, már csak inkább megmaradok nyíri vinkónak – tódította Kálnay, aki leghűségesebb hallgatója volt Szabolcs vezérnek, már csak abból a szempontból is, hogy az „otthon” nem szokott annyit beszélni. Úgy látszik, Miskolcra kell neki mindig jönni, hogy jól kibeszélje magát, ami ugyancsak nagyon fontos a jó egészségre nézve.
A pince előtt, a szabadban, a karácsony felé járó időjárás mellett is nagyon kellemes volt a darab ideig való tartózkodás. Jól kitalálták azt, hogy ajtót kell építeni a legnagyobb pincére is, mert a tiszta levegőnél nincs nagyobb orvossága az embernek.
A hegy sötét volt körül, de a sötétségen át is hallatszott valamely elfojtott nóta, félbemaradt asszonykacagás, amely néha sikoltásba akart csapni, amikor eldugaszolták nagy hirtelen. A zenét valamely síp játszotta, amelyet hében-korban a torkára fojtottak fúvójának.
– A kísértetek mulatnak rendes szokásuk szerint, szombat van, az ő napjuk – mondták a miskolciak minden különösebb meglepetés nélkül.
– Hm – dörmögte Szabolcs vezér, a föld alatti mulatozásra figyelve. – Aztán nem folyatják el a kísértetek a bort?
– Inkább megisszák. Néhány kuruc rekedt itt Rákóczi fejedelem korából, amikor éppen Lőcsére voltak menendőben. Azok kísértenek bánatukban, mert cserbenhagyták fejedelmüket.
De Szabolcs vezér nem volt megelégedve az egyszerű magyarázattal, kíváncsiság ébredt fel benne, hogyan mulatnak a három-száz esztendős vitézek (mintha nem látott volna odahaza a Nyírségben akár ezeresztendős vitézeket is bokázni, ha rákerült a sor).314
Szellőzködő útját úgy irányította, hogy a pince mellett elhaladjon, amelyből a dörömbölés hallatszott. Csakhogy a pincebelieknek jó fülük volt, idejében meghallották Szabolcs vezér lépteit az avaron, a télies harasztban, és a pince régi magányossággal, mint egy odvas fog, hallgatott. Sőt a távolból dülöngőző lépések is hallatszottak.
– Én azt hiszem, hogy ezek az éjféli borivók nem egészen háromszáz esztendősek – mond Szabolcs vezér, amikor egy női fésűvel kezében visszatért.
– Lehet, hogy fiatalabb kurucok is voltak közöttük – feleltek a miskolciak csendes mosollyal, amikor Szabolcs vezér találmányát megszemlélték. Olyan fésű volt az, amilyent nyírott hajú nők viselnek.
Szabolcs vezér, ha már benne volt a levegőzésben: a szakállát is megszellőztette, mert meg kell adni, hogy ez a bozontos fekete szakáll szeretett részt venni a társas összejöveteleken. Felcsípett magába lecsurgott bort, ételmaradékokat, pipafüstöt, hamut, talán még a hahotákból is ragadt belé valami. Amint így fésülgetné szakállát, éppen a kuruc boszorkány fésűjével, mellé lépkedett Kálnay, és úgy viselkedett, hogy nem titkolhatta, mennyire megártott neki a pincebeli zárt levegő. Valamit akart mondani, de a szó sehogy se forgott a nyelvén, csak hallhatóan nyelegetett valamit.
– A mindenit az ádámcsutkádnak. Mondd már ki, mit akarsz? – mordult rá Szabolcs vezér türelmetlenül.
De Kálnay tovább is csak arra gondolt, hogy a bekebelezett borokat visszafojtsa magába.
Szabolcs vezér ekkor a hegy tövében kivilágított Miskolcra mutatott, mégpedig jócskán a távolba, egy sok lámpással bővebben kivilágított épületre.
– Az ott a miskolci vasútállomás. Két órakor érkezik oda egy vonat Kassa felől, amely nyomban továbbmegy Pest felé. Ezzel a vonattal kell neked Pestre menned, hogy idejében átadhassad a rád bízott levelet.
Kálnay vérbe borult szemmel nézegette a hegyoldalról a messzi állomást. Hiszen, ha toronyirányban mehetne: nem is esne az olyan messzire, de ki tudja, hogy miféle akadályok merülnek fel az éjszakába takart hegyoldalon, amíg a kivilágított állomást eléri, miután tudomása szerint azelőtt sohase járt Miskolcon?315 – Én se jártam még Miskolcon, mégis itt vagyok – ütötte el a kérdést Szabolcs vezér. Aztán a rábízott levél dolgában adott Kálnaynak mindenféle utasításokat.
Kálnay, mint már más alkalommal, most is azt a furfangosságot találta ki állapotának eltitkolására nézve, hogy olyan feszes „vigyázz”-állásba helyezkedett, mintha az imént tért volna vissza a boszniai okkupációból. Véleménye szerint ilyen szolgálati állásba merevedve: emberi szem nem veheti rajta észre, hogy többet ivott a kelleténél. Még nyeldeklőjének is „halt”-ot tudott parancsolni, hogy így megmutassa respektusát elismert feljebbvalója előtt. Vannak némely emberek, akikre hatással vannak az ilyen civilben előadott katonai szereplések. Szabolcs vezér komoly ember lévén azonban tovább is folytatta:
– Vállalkozásunk érdekében kell Pestre indulnod a levéllel. A mi ügyünkről van szó. Egyetlen ember van Magyarországon, aki megérti missziónkat, mert ezeknek a miskolciaknak, nézetem szerint, hiába beszélek. Ezek csak azt szeretnék tőlem megtudni, hol van a kincseknek a maradéka elrejtve, amelyet a régi magyar királyok meghagytak. Aztán ásót, kapát ragadnának már holnap reggel, hogy a kincsásásban megelőzzenek bennünket.
– Az ügyész is? – kérdezte Kálnay a legnagyobb erőfeszítéssel.
– Senkiért se teszem tűzbe a kezemet – csak azért az egy emberért vagyok hajlandó kezeskedni, akinek a levelet küldöm általad. Ez az ember pedig senki más, mint Szemere Miklós császári és királyi kamarás, földbirtokos, aki minden nemzeti ideának az egyedüli pártfogója, mióta Széchenyi István behunyta a szemét. Ő minden bizonyossággal majd intézkedik ügyünkben érdemlegesen, mikor megtudja, hogy országos ügyünkben már Miskolcra érkeztünk a szabolcsi sátoraljával.
– És ha azt találná mondani, hogy semmi köze sincs hozzánk?
Szabolcs vezér ekkor Kálnay füléhez hajolt:
– Megsúghatod neki, hogy elfogyott az útiköltségünk, enélkül pedig nem folytathatjuk akciónkat. Ezért kell még az éjjeli vonattal elutaznod.
Kálnay nagy szemeket meresztett Szabolcs vezérre, aztán csaknem ünnepelve kiáltotta:
– Mindig tudtam, hogy zseniális ember vagy, de ilyen zseninek mégsem mertelek volna gondolni. Ha megengeded, a nagyobb316 nyomaték kedvéért még azt is hozzáteszem leveledhez, hogy mi a magunk részéről még útiköltség hiányában is szívesen folytatnánk expedíciónkat Attila sírjához, de zálogban vagyunk az avasi pincében.
Szabolcs vezér elgondolkozott Kálnay szavain.
– Nem, ezt talán mégse kellene mondanod. Kár volna rossz hírét költeni a fogadósnak, aki mégiscsak emberségesen bánik velünk, semmiféle kontónak az árát előre nem kérve, amit a nyírségi fogadósok, különösen az országutak mellett fekvő fogadókban, aligha mulasztanának el.
– A helyrajzi viszonyok! – sóhajtotta Kálnay. – Utóvégre a nyíri vendéglősök és főpincérek már a honfoglalás óta ismerik megszokott vendégeiket.
Körülbelül így folyt le az a beszélgetés, amelynek végeztével Kálnay úgy ott hagyta a pincében mulató társaságot, mint Szent Pál az oláhokat. (Nem is győzték eléggé sajnálni a miskolci urak, hogy egy ilyen kitűnő hazafival megfogyatkoztak.)
– Legalább a kocsimat várta volna meg, amely mindjárt értünk jön – sopánkodott a fogadós.
– Biztosabb így – felelt Szabolcs vezér. – Lehet, hogy jármű esetén fiákeren vitette volna magát Pestre barátom, és a fiáker nem jött volna vissza. Itt ragadtunk volna az Avason.
– Az sem lett volna valami nagy baj, enni- és innivalónk majd csak akadt volna még ebben az esztendőben. Én a páros éveket szeretem.
– Nálam a páratlanok jelentenek valami felfordulást. Rendszerint az egészségi állapotomban szokott valami fordulat bekövetkezni.
– Maradjon itt, Szabolcs vezér, a páratlan esztendőben, mi majd vigyázunk az egészségére, kikúráljuk betegségéből – felelt a nyíltszívű fogadós. – Ha már ezer esztendeig várakozott az a kincs az újabb felfedezésre, egy-két esztendeig még kibírja türelemmel.
Szabolcs vezér a fogadós nyájas szavaiból azt következtette, hogy holnap reggel, mikor felnyitja a szemét: tán mégse kopogtatnak ajtaján a számlával, amitől legjobban rettegett, mert az ilyen napja halálosan el volt rontva. Ezért bizonyos mértékig megnyugodva itta ki a Szent János-áldást, ami a pincéknél, búcsúzásoknál néha hosszadalmasabb, mint városi helyen, mert a pincében nem kell attól félni, hogy nem jut már bor az áldás elmondására.317
A megnyugodott Szabolcs vezér ismét a szabadba érkezett, most már észrevette, hogy fogyó hold sápadozik az égboltozaton, s ezért megjegyezte:
– Viharos időre van kilátás.
– Csak addig hallgasson a szél, amíg a városba érünk. Ott már dudálhat kedvére – válaszolta a fogadós, akit komoly magaviseletével láthatólag megnyert Szabolcs vezér. (Nem dicsérte túlságosan borait, de nem is panaszkodott miattuk. Mindig gyanús az a vendég, aki nyelvet csettint mindenféle bornak, amit elébe adnak; még gyanúsabb, aki a bornál is borabbat kíván.)
A messzeségben vonat fütyülése hangzott fel az éji tájon.
– Ez az éjszakai pesti vonat, amelynek indulásáig a kényelmesebb emberek le szoktak feküdni, és ágyból költetik fel magukat. Brr! A hideg borzongat, ha csak arra gondolok, hogy vannak emberek, akik éjszaka kelnek fel az ágyból, éjszaka borotválkoznak, mosdóznak, öltözködnek. Milyen lehet az: éjszaka egy szűk cipőt felhúzni, amikor az ember egymagában káromkodik az egész szállodában. Reggel: az más, akkor legalább minden szobában káromkodnak – jegyezte meg „János bácsi”, akinek az volt a híre, hogy szereti praktikus szempontból nézni a dolgokat.
– Most utazik Kálnay! Neki nem kellett ágyból felkelni, csak a borosüveg mellől!
– Nem is lehet józan fejjel utazni éjszaka – duplázott „János bácsi”. – Meg kell előbb ágyazni az alvást a szűk vasúti kupéban, hogy az embernek legyen bátorsága letolni a cúgos cipőjét, akármilyen szomszédságban. Cipőben aludni csak a halálraítéltek szoktak.
– Csak el ne vigye valami nő a cipőjét, mint ezt már megtette egyszer egy útitársnője Kálnaynak, mégpedig a csapi vonalon. És Kálnay nem mert még a konduktornak se panaszkodni.
– Ejnye, észre se vettem volna a kis mokány emberről ennyi udvarlást – fejezte be „János bácsi” Kálnayról való elmélkedését.
…Mikor délelőtt, a hosszas pincézés után Szabolcs vezér még a másik oldalára akart fordulni, hogy valahogy eltöltse az időt Miskolcon, kopogtattak a vendégszoba ajtaján.
– Hát mégis hozzák a kontót! – sóhajtotta magában Szabolcs vezér, és hallhatólag hortyogni kezdett, ami pedig nem volt szokása.
De a kopogás ismétlődött, és egy hivatalos hang jelentette:
– Táviratot hoztam a nagyságos úrnak!318
Erre már Szabolcs vezér felugrott az ágyból, mert biztosra vette, hogy Kálnay ismételte meg a csapi esetet, valamely útitársnőjével elvitette a cipőjét, és most mezítláb áll Szolnokon az állomáson. Vagy tán Cegléden?
Káprázó szemmel nyúlt a sürgöny után, és az ablaknál a következőket olvasta a sürgöny tartalmából:
„Útiköltség táviratilag megy. Senki se maradjon el. Szemere Miklós.”
– Kálnay! Kálnay! – kiáltotta háromszor önfeledten Szabolcs vezér.
Megcsípte a jobbjával a bal tenyerét. Nem álmodott, javában ébren volt.
