KILENCEDIK FEJEZET • Az igazi nő mindig úgy szeret, mintha először szeretne
KILENCEDIK FEJEZET • Az igazi nő mindig úgy szeret, mintha először szeretne
Késő őszi nap volt, amikor Pest alá érkeztek.
Az utolsó stációt a „Sárga csikó” vendéglőben tartották, de itt már több cikória volt a feketekávéban, hogy azt a kutyákon kívül más örömmel fogyaszthatta volna.
A nap csak délfelé bújt elő a felhőkből, amely felhőkről a legjobb szem se állapíthatta meg, hogy mi több bennük: füst vagy hó, mintha a pestiek már a felhőket is hamisítanák.
Szabolcs vezér a csapat élén lovagolt, mégpedig jobbról, ahol a vezérnek a helye, míg bal oldalra Jolán báróné esett a maga kancájával, holott gyalogszerrel más lett volna a sorrend. Szabolcs vezér ezt így magyarázta:
– Két eset van, mikor a hölgy a férfi bal oldalára kerül. Az egyik eset a templomi esküvő, amikor ősi szokás szerint a férfit térdepelteti a sekrestyés jobboldalt az oltár lépcsőjére. A másik eset pedig lovaglásnál fordul elő, amely szokást Ferenc József kezdte. Erzsébet királyné félt jobboldalt lovagolni, holott jól ült a nyeregben.
A vezér után hozták a lobogót.
Keskeny, kétszárnyú, dárdanyélre tűzött hun lobogó volt, piros mezőben zöld macska. Talán csak a zászlóhordó nem volt egészen azonos Attila király zászlótartójával. De a vitézek, amennyire tőlük tellett, állatbőrökbe öltöztek. Rövid, kacagányszerű farkasbundákba, báránybekecsekbe, vadmacska mellényekbe.
Csak Henter várnagy jött a megyei hajdúk viseletében, mert ő mindenütt a világon Szabolcs vármegyét jelentette; még a másvilágra se akart más ruhába menni, mint aranyos várnagyöltönyben.
És hogy a jelenleg uralkodó Habsburg-dinasztia se panaszkodhasson a kincskeresőkre, Pest megyébe érve, az előcsapatba vették Gödöllőn W. grófot, a nyugalmazott udvari lovászmestert, aki testhezálló zöld redingotban, szürke Pejacsevics-pantallóban, fején fényesre vasalt cilinderkalapban ült a nyeregben, ami feltűnt a hunok rókaprémes kalapjai között.
De mert álombeli volt a csapat, amilyent nem mindennap látnak Pesten közeledni, habár így, késő ősszel még divatban vannak a326 falkavadászatok, rókavadászatok a főváros környékén, amelyhez a résztvevők a régi ceremóniássággal öltözködnek. De hát jól meggondoljuk: mégiscsak nagy különbség van akár a legöregebb Pest megyei agarász, a százesztendős Podmaniczky Geyza és az ezeresztendős hun vitéz között.
A pesti vámnál az odaállított finánclegény akart alkalmatlankodni, mert ezek a kivételes hatalommal felruházott vámosok sohasem tudnak megfelelő különbséget tenni az utasok között. De Szabolcs vezér csak feléje rántotta egy kantárnyomással harapásra is idomított lovát, s ezzel a vámvizsgálatnak nyomban vége lett. De különben is három sastoll lengett Szabolcs vezér süvege mellett, erről Pesten is tudhatják, hogy nem minden ember viselheti.
A báróné, bár tudta volna másként is, asszonynyeregben ült a lovon, mert egy dámának mindig nőiesnek kell lenni, hogy kiérdemelje azt a kivételes hódolatot, amelyet irányában a férfiak tanúsítanak. Uszályos ruhája még fényes csizmájának a hegyét is eltakarta, mert abban az időben, amikor a nők harisnyás lábukat mutogatják a bálokon: imponál a férfiaknak, hogy egy nő, bár kifogástalan lába van, inkább elrejtené azt, mint közszemlére tenné, hogy minden pesti hordár gyönyörködhessen benne.
És még kancája se volt ama rövid farkú kancák közül való, amelyeket öregségükre a pesti kalaposnéknak adnak kölcsön a lóistállókból, hogy a Váci utcában bemutathassák hátukon a legújabb divatot, de hosszú farkú, hosszú sörényű paripa volt, amilyenen legfeljebb a cirkuszigazgató felesége járja körül a manézst, miután a lovarnők elvégezték produkcióikat a karikákon való átugrálásban, és elég mennyiségű csókot dobáltak tenyerükkel a nagyérdemű publikum felé. Nem szabad professzionátusnak lenni egy nőnek, akármilyen pályán működik. Az az igazi nő, aki mindig úgy szeret, mintha először szeretne.
Jolán báróné lovagfátyla és öltözete ugyan nem egészen illett be a hun lovasok csapatába, inkább a fellengzős, misztikus középkort példázta, amikor a várúrnők lóháton néha kirándulást tettek a jobbágyaik közé, de ugyan mit meg nem kellene bocsátani egy úrinőnek, aki vállalkozott arra, hogy egy lovas csapatot Miskolcról a fővárosba kísérjen?
– Huj, huj! – kiáltotta Szabolcs vezér, amikor a sarki bolthoz értek,327 mert minden város egy sarokkal kezdődik, akármint építenék is azt a kőművesek.
Egy sarok és egy kocsma: így van a világ fennállása óta, mintha az élet utasai jobban szeretnének a sarokkocsmákban megpihenni.
Fehér arcú, göndör, fekete hajú, kövéres asszony állott az első ajtóküszöbön, mint a város címere, és bátor, de mosolygó tekintetével, amilyen a kocsmárosnék tekintete, tetőtől talpig végigmérte az idegeneket.
– Valami komédia érkezett a városba! – mondta a tagbaszakadt kocsmáros, és a fiához így szólt: – Menj csak, Berci, nézd meg, hoztak-e aprópénzt ezek magukkal, vagy vinni akarnak?
Ez volt az első megjegyzés, ami Pesten fogadta a vendégeket. Nem nagy tiszteletben részesült itt fellépésük.
– Huj, huj! – ismételték a vitézek, amikor gyorsabb ügetésre nógatták lovaikat, mert megfelelő módon akartak bevonulni Pestre.
A vámnál a finánclegény még mindig a vadállatokkal megrakott, ketreces kocsikat várta, amikor az előhad már elérkezett a Keleti pályaudvarhoz, ahol a térségen a hunokéhoz hasonló zászló volt a földbe tűzve, és körötte ember csoportosulás látszott.
– Talán mégiscsak jobb lett volna otthon maradni a szilvafa alatt, bundán feküdni, subával takarózni, mint itt mindenféle sokadalomba keveredni – dörmögte Buj tizedes Kótaj tizedesnek, bár látszólag mindketten büszkén ültek lovaikon.
A pesti levegő azonban először is megfélemlíti az embert, és a pesti kövezetre érve, a faluról jött kutyák, akármilyen nagy vitézek otthon, igyekeznek a szekér alá bújni. Olyan lármával él ez a város, hogy egy vidéki eb hangját senki se hallaná meg. Más dolog otthon káromkodni, és más Pesten káromkodni.
A Keleti pályaudvarnál, ahol szinte kellős közepébe pottyan a fővárosi életnek az idegen: nyomást érzett a szíve tájékán az az utazó, aki Rákospalota vagy Cinkota táján még javában fogadkozott, hogy nem száll az inába a bátorsága, bármely csodálatos dolgokat is látna a hazai fővárosban.
– Erre, komák, erre! – integetett volna a földbe tűzött zászló mellől Kálnay, mint otthon az állatvásáron.
De a szakállas embert elnyomták a pestiek, akik valahogy mégis másként szándékoztak fogadni azokat, akik a Tiszántúlról jöttek. A báróné is hátrarántotta a lovát, amikor Kálnay nagyon is otthonos328 hangját hallotta. „Úgy látszik, két-három nap alatt kiismerte magát Pesten a titkár úr” – dörmögte még Szabolcs vezér is, mert nagyon megszokta már a respektust, amellyel őt útjában fogadták másfelé.
De most előállott egy széles vállú, mélyen benn ülő szemű, horgas orrú, himlőhelyes forma ázsiai arcú ember, akinek olyan ritkás szakálla volt, mint a keselyűnek. Csak éppen a haja nem volt csimbókba kötve, de a szemei olyan távolságnyira feküdtek egymástól, mint egy született mongolnak. Mindennapi értelemben véve: ritka csúnya férfi volt, miután a férfiszépségek Pesten a borbélyok cégéreire festett lovagokhoz idomultak.
– Ilyen lehetett Huba vezér – mond Szabolcs vezér, amikor először szemügyre vette a Keleti pályaudvar kertjében állongáló férfiút.
Huba vezér fanyalogva tartotta szája előtt zsebkendőjét, mintha abba köpdösne, hogy hangja megjöjjön.
A ruházata ugyan akkor készülhetett, a millenáris kiállítás idejében, amikor magyar díszruhát varratott magának mindenki, akár pénzért, akár kontóra, de a párduckacagány valódi volt, a kazuársüveg mellett gyémántforgós kócsagtoll lengett, és a derekán kard volt, amelyet ezeresztendős sírban találtak, és köszörűkövek hasadtak el alatta, amíg megtalálták a hozzá való köszörűkövet. Olyan kő kellett a kifenéséhez, amely kőben egy béka ült, és eleven szemmel nézett.
– Ritka ember, mint a bélyegek között a Mauritius, a gyémántok között az Orloff-gyémánt, a madarak között a fehér holló – dörmögte Szabolcs vezér Jolán bárónénak, és meghúzta lova fejét, amelyet addig a főváros utcáin szabadjára engedett, hogy az is kedvére nézelődhessen a felmerülő látványosságokra, amikor a ritka férfi közelébe ért.
– Magyarok! Tiszántúli testvéreim! A felettünk örökké uralkodó Hadúr hozott benneteket a csillagokkal kirakott úton. Tartson meg benneteket az Isten egészségben, és érezzétek jól magatokat nálunk! – mondta fátyolozott hangon Szemere Miklós, mert nem akart kiabálni a piacon. Aztán megint szája elé vette kendőjét, mintha nem szerette volna a levegőt.
A hun zászló körül még ott álldogált Vasvári Kovács, akinek a legnagyobb szakálla volt Magyarországon, ugyanezért minden ünnepélyes329 alkalommal szívesen látták az öregembert, akinek foglalkozását senki se tudta. Állt mellig érő, széles, deres szakállával és fekete magyar ruhában; sohasem szólalt meg, mert díszlet volt. (Temetés, lakodalom nem ért nála nélkül semmit.)
A hunok kvártélya az „Arany Sas”-ban volt kijelölve, ebben az Újvilág utcai fogadóban, amelynek udvarán állatoknak való istállók és kocsiknak való színek is találhatók voltak.
Kálnay mutatta az utat egy bérkocsin ülve a menetnek, amely a Kerepesi úton vonult, és a lovak patkói meglehetősen szólottak, mert Pécelen vasaltatták utoljára, ahol az a kovács lakott, akit Pest megyében a legjobbnak mondottak.
A menet végén következő kocsikat viszont már Aszódon megjavították, akár volt bajuk, akár nem, mert Aszódon laknak a legjobb kocsigyártók, a legenda szerint itt találták ki a szekeret. Nem lehet Aszódon áthaladni, hogy valami reperatúra nem akadna a kocsin, hintón, talyigán. Aminthogy Szegeden se lehet időzni anélkül, hogy papucsot és halbicskát ne vásároljon az ember; míg Debrecenben kulacsot keres mindenki… Ezek már az útiköltségbe tartozó kiadások. („Csak Miskolcon szegtük meg a szabályt, nem vettünk ruhát” – mond Szabolcs vezér, mikor útjáról egyszer beszámolt.)
A Kerepesi úton mindig csüng valamely nemzetiszínű zászló, mert az itteni vendéglősök jól tudják, hogy ezzel a jelvénnyel lehet leginkább a vendéget becsalogatni.
Az „Arany Sas” különös, régi fogadó volt a Hatvani utca szomszédságában. Jóformán éjjel-nappal muzsikaszó hangzott ki a régi, nemesi kúriához hasonlatos, egyemeletes épületből. De nem rikoltó vagy utcamegállító volt ez a zene, amely a vármegyeháza környékén düledező sárga házból hallatszott, hanem amolyan búsongó, egyhangú, végtelen, szinte céltalan muzsikaszó, amelyhez a cigányság a vastagabb húrját használja.
Örökös emlékezés és emésztődés régmúlt szép időkön, még szebb szerelmeken, mintha az ország boldogtalan szerelemben szenvedő úriemberei itt adtak volna egymásnak találkát.
Egy megértő asszonynak, mint Jolán báróné, nem sokáig kellett magyarázni az ilyen dolgokat. De különben is Jolán báróné nyomban megjegyezte:
– Hallottam már uraink elbeszéléseiben sokat az „Arany Sas”-ról.330 De álmomban sem képzeltem, hogy ilyen minden várakozást felülmúló lovagvárban valaha még magam is vendég lehetek.
Ugyanezért Jolán báróné (és szobalánya) nagyon meg volt elégedve, hogy az emeleten szorítottak neki egy szobát, a Numero 10-et, amelyben egyébként Kubinyi Pál, Árva megyei uraság szokott lakni az inasával, de Kubinyi Pál (és inasa) most néhány hétre a váci államfogházba záratott, különböző párbajokban való részvétel miatt, és így nem volt szüksége pesti szobára.
– Különben az öreg Kalló Bandi leányának kedvéért akárki kiköltözne darab időre megszokott szobájából, talán csak Besztercey úr vonakodna, de neki nem is lehet, mert ide várja már tizedik éve a feleségét, aki utána jön – mond Kálnay, aki néhány napi pesti tartózkodása alatt körülbelül kiismerte magát azokban a dolgokban, amelyeket ismerni kell.
– Köszöntöm a lovagokat!
– Igen, majd megmondom, hogy csókoltatja őket a báróné – felelt Kálnay alig észrevehető helyreigazítással.
– Szívből köszöntöm az „Arany Sas” összes lakóit – ismételte a báróné.
– Igen, majd megmondom, hogy éjszaka ne rugdossák a Numero 10 ajtaját, mert Kubinyi Palit úgyse költhetnek fel, még ha ágyúval lövöldöznének is. Megmondom, hogy a csizmáikat ne dobálják a folyosóra lefekvéskor, mintha örökre megszabadulni akarnának tőlük. Majd megmondom, hogy kevesebbet dörömbözzenek a szekrényben, a fiókban, az ágy alatt, hová álmukban járni szoktak. Ne káromkodjanak, hogy összedűljön a ház. Talán még arra is rávehetem őket, hogy a szomszédos szobák lakói ne versengjenek azon, hogy ki tud jobban hortyogni. De a muzsika beszüntetése ellen semmit se tehetek, mert Radics szerződtetett cigánya az „Arany Sas”-nak.
– Én azt hiszem, hogy nem kell semmit se mondania, kedves Kálnay, a lovagok csak éljék tovább a megszokott életmódjukat, mert nem venném a lelkemre, hogy egyetlen percüket is elrabolnám, amely perc a vidámságnak vagy az élethosszabbító búsulásnak van szentelve. Az ördög vigyen el minden asszonyt, aki nem tud alkalmazkodni a körülötte lévő férfiakhoz. Nem migrénnek jöttem Miskolcról.
Kálnaynak mindinkább csillogott a szeme az asszonyság beszéde331 alatt. Talán még a szakálla vége is megtüzesedett a sok pedergetéstől. Jolán báróné sóhajtott:
– Én inkább attól félek, hogy alkalmatlanságot fogok okozni az uraknak. Úgy tudom, hogy az „Arany Sas” negyven szobája közül éppen az egyetlent, amely üres volt: én foglalom el. Vajon hol alszik Szabolcs vezér és a többiek, amikor az álom ideje elkövetkezett?
– Szent igaz, hogy az „Arany Sas”-ban fennállása óta el van foglalva minden szoba, amely apáról fiúra száll, mint valamely örökség. A Pest megyei urakon kívül idegenek nem kaphatnak itt szállást, mert Kommerné, a fogadósné vigyáz a lepedőire, a párnáira, nem szeretné, ha ágyneműjét valamely jött-ment ember égetné ki a pipájával. De majd csak megleszünk mi, nyírségiek is valahogy, valamerre. Itt is, ott is akad egy kanapé, amelyen szundítani lehet egyet, de különben se aludni jöttünk Pestre.
(Igaz biz az. A báróné csaknem megfeledkezett arról, hogy aludni otthon is lehet a pátriában!)
– Ám, ha valakit nagyon elnyomna a fáradtság, feltörné a lábát ez a kemény pesti kövezet, amely vidéki embernek legelőször is a lábát sántítja agyon, hogy estére mindenki örül, ha megszabadul a csizmájától: hát ne vessék meg az én szobámat – mond nyájasan a báróné. – Majd úgy fogom rendezni a dolgot, hogy gyorsan alszom, napközben meglátogatom a budai rokonaimat, akiket már esztendők óta nem láttam, eljárok a színházba, az országos levéltárba, ahol már az uramnak az apja is keresgélt bizonyos családi iratok után, de Rencz Óceánia, műlovarnő miatt, aki éppen a pesti cirkuszban lépett fel, nem lett semmi a dologból. Érthető, hogy szeretett apósomnak inkább volt ínyére egy lovarnővel tölteni az idejét, mint avas szamárbőrökkel, amelyekre a régi írásokat írták. Itt, az én szobámban, csak aludhat valaki, ha nem vagyok itthon.
Mikor a báróné elmondott mindent, amit Kálnaynak elmondhatott arra nézve, hogy örökre meg szerelmesedjen belé, odalent az udvaron némi mozgolódás keletkezett.
Az történt ugyanis, hogy Besztercey úr, aki tíz év előtt érkezett a fogadóba, azzal a nesszel, hogy majd az utánajövő feleségét itt bevárja, s ugyanezért egyetlen percre sem hagyta el szobáját, hogy a várva várt asszonyság a helyén találja: megint kíváncsi lett a lovaira,332 amelyekkel hajdanán Pestre érkezett, és bekötötte őket az „Arany Sas” istállójába.
Az öreg vendég kívánságának a furfangos fogadói szolgák eleget tettek. Kifogtak a ház előtt állomást tartó komfortáblisokból két lovat, amelyeket a Besztercey úr kocsiszínben álló vén csézája elé ragasztottak. Egy vörös bajuszú londíner felkuporodott a bakra, és körülhajtott a kenetlen bricskán az „Arany Sas” udvarán. Az öreg vendég az emeleti gangról nézte lovait, valamint kocsiját, aztán megelégedetten ment vissza szobájába, hogy onnan ismét ne mozduljon ki egy esztendeig. Szerelmes volt a láthatatlan feleségébe.
– Ugyan micsoda lelketlen perszóna lehet, aki ezt a derék hazafit annyi ideje váratja? – kérdezte összevont szemöldökkel Jolán báróné, amikor a szomorú öregember végleg eltűnt a szobája zsenília függönyei mögött.
– Mindennap friss virággal várja a feleségét – mond Kálnay, hogy a hatást fokozza.
