ÖTÖDIK FEJEZET • Miért szoktak sikerülni a pincebeli uzsonnák?
ÖTÖDIK FEJEZET • Miért szoktak sikerülni a pincebeli uzsonnák?
A fogadós pincéje olyan volt, mint maga a terjedelmes, széles vállú, jókötésű, mellben, hasban legalább másfél méter kerületű fogadós, akin elfáradt a szabó, míg mértéket vett, ugyanúgy elfáradhatott a vendég, amíg a gombnyomásra kivilágosodott pincét és annak folyosóit bejárta az Avas oldalában.
– Nem tudom, hogy a villanyvilágítás nem árt-e vajon a boroknak? Régente, mikor a legjobb borok termettek Magyarországon: őseink méccsel jártak a pincébe – mond Kálnay.
– Gyertyánk nekünk is van arra az eshetőségre, ha a világítás elromlana – felelt megnyugtatásul a fogadós. – Ami pedig a villanyvilágítást illeti, mindenesetre megszívlelendő dolog, mert a jó bor olyan kezelést igényel, mint akár a leggyengébb kisasszony. Lehet, hogy mécses mellett jobb a bor is.
– Igen, így lesz valahogy a dolog, mert a napsugárral jóllakott szőlő, mikor borrá válott, már csak homályos helyen érzi jól magát, akár a pincében, akár a bendőben – erősítette Kálnay.
A kipádimentumozott pince tágas előcsarnokában, amelyben elfért volna egy kisebb falu temploma híveivel együtt: már többen üldögéltek a miskolci úriemberek közül, mégpedig olyanok, akik mindig megállották a helyüket, amikor a Miskolcra tévedt vendégeket mulattatni kellett. A fogadós nevelt magának néhány terjedelmes és tekintélyes városi polgárt, akik Európa legnagyobb borivóival is felvehették volna a versenyt, még csak a szemük se rebbent meg odáig, amíg a kezükbe került vendég megadta magát.
A pincelátogatásnak első felvonása akkor kezdődött, mikor Szabolcs299 vezér belépett a pincébe, és megismerkedvén a jelenlevő urakkal: a fogadós vezetésével a pince folyosóinak bejárására indult.
Komoly volt Szabolcs vezér, és megfelelően komolyan vették a kezükbe a jelenlevő urak poharaikat, amikor a szertartás elkezdődött.
Elöl egy zöld kabátos és bőrkötényes pincemester lépkedett, aki bár közelebb volt a hetven esztendőhöz, mint a hatvani állomáshoz, arról volt nevezetes, hogy még egy pohár bort se nyelt le életében, mégis az első rágásra, ízlelésre, szaglásra nemcsak a bor minőségét, de korát is megmondta. Őtőle sohase kérdezte a bor, mint a kacér leány udvarlójától: ugyan, hány esztendősnek gondol, bácsi?
A pincemester elöl ment, és mondott valamit a hordóknak, mint az állatszelídítő vadállatainak, s úgy tűnt fel, hogy a legnagyobb hordók is barátságos morgással üdvözölték mesterüket.
Nyomban a fogadós következett, mégpedig egy kis, vas gyertyatartóival egyik kezében, amelyben a gyertyát 17..-ban gyújtották meg először, és a gyertyadarab még a tizenkilencedik században is használható állapotban volt, mégpedig azért, mert közben elfújták a lángot. A fogadós másik kezében pohara volt, az a varázspohár, amelyet a vasúti menetrendben is megörökítenek bizonyos állomások neve mellett, amely pohár egész országrészek felvidítására is alkalmas lehet.
A pincemester megállott egy hordónál a folyosó közepén, mint gárdistái előtt megáll az őrmester.
– Somlai. Magyarország legjobb bora.
– Tisztelegjünk őfelsége előtt – mond a fogadós, és a nyomába következő társasághoz fordult.
A hordó a kisebbfajták közé tartozott.
A pincemester úgy ölelte meg, mint valamely báránykát a juhászgazda. Közben kihúzta dugóját, amelynek előbb szagáról ő maga győződött meg, majd az illatos dugót a fogadós orra alá tartotta.
– Igen, ő az! – kiáltott fel a fogadós, és nagy, mozgékony orra felragyogott, mint vadászebé, amely nemes vad szimatjára bukkant.
A pincemester üveglopóját a hordóba eresztette, és körülbelül egy iccényit felszippantott a föld alatti folyékony aranyból, amelyet kiosztott az elébe került poharacskákba.
Legelsőnek a fogadós ivott, olyan néma áhítattal, mintha szentségtörésnek300 vélné még azt is, hogy egyetlen hangos szóval megdicsérje borát. Utána Szabolcs vezér kóstolta meg a bort:
– Tudtommal az a hegy, ahol e bor terem, Magyarország egyik tűzhányó vulkánja volt az ősidőkben. Talán még a hunok látták őt füstölögni a többi, Balaton környéki hegyekkel egyetemben, ugyanezért Attila nem szívesen időzött a Dunántúl.
– Kisfaludy énekelt róla sokszor – mond egy hang a Szabolcs vezér után következők közül.
– Ismerem Kisfaludy költeményeit. Nem képzelhető ő máshová, mint a Dunántúlra, a lovagok, várurak, kolostorfőnökök földjére. Nálunk, a Nyírben semmi talaja sincs – felelt Szabolcs vezér.
Mindazonáltal mindnyájan ittak Somló véréből, akik talán sohase jártak a Dunántúlon, mert miskolci embernek nagy út lett volna odáig.
A következő hordó, a pincemester bevallása szerint, vadkerti, Vác környéki borral volt megtöltve, amelyet ugyan a második klasszisba soroznak hazánkban, de csak tessék megkóstolni, hogy tiszta ítéletet mondhasson róla az ember.
– A váci püspök úrtól vásároltam személyesen, akihez fáradságot nem kímélve elutaztam – mond a fogadós.
A pincemester a hordó mellett állva mérte a bort a jelentkező poharakba. Szabolcs vezér a hordó oldalán észrevett egy számjegyet.
– 1909 – olvasta a vezér. – Éppen hatvan esztendeje, hogy azon a tájon csata volt, Görgey vívta váci csatáját. Sok jó magyar a fűbe harapott, talán azóta teremnek ilyen kiváló borok e helyen.
– De a vadkerti csárdásné se utolsó. Sok olyan ember csapott fel betyárnak a kedvéért, aki szolgabíró is lehetett volna, mert a csárdásné csak a betyárfajtát szerette – mondta az előbbi hang Szabolcs vezér háta mögött, mintha egy mindentudó lexikonból olvasná ki valaki a feleleteket Szabolcs vezér szavaira.
– Vadkerti bor, vadkerti csárdásné! Igen emlegették a nógrádi urak, akik cigányokat jártak sorozni Szabolcsba – dörmögte a vezér. – De sok dolgot beszélnek fehér asztalnál Magyarországon, amelyet nem lehet ellenőrizni a történelemből, ugyanazért nem kell mindig készpénznek venni az anekdotákat.
Ezután egy közeli vidékről való hordócskát közelítettek meg. Hegyaljai, mégpedig filoxéra előtti időből származott bor foglalt helyet a hordóban.301
– Ötputtonyos aszú, amelyet kétszer fejtettek napvilágnál, hogy a levegő is megérinthesse. Aztán a további fejtéseknél egy mákszemnyi levegőt se kapott többé a bor, hanem úgy ment át egyik hordóból a másikba, mint a föld mélyében olvadó arany – mond a fogadós. – Csak betegeknek és királyoknak szoktunk belőle adni. De most, a vezér kedvéért, kivételt teszünk.
És néhány cseppet eresztett Szabolcs vezér poharába, amelyet az kellő áhítattal kóstolt meg.
…Habár a fogadós kedveskedésének az volt a célja, hogy a meghívott társasággal a „pincézés” ürügye alatt valamennyi borát végigkóstoltassa, emígy elmulattatván Szabolcs vezért és társait, a mi célunk nem lehet az, hogy már útközben lerészegedjünk azoktól a különböző évjáratoktól: 1878-tól 19. .-ig termett kecskeméti rizlingektől, amelyeknek termését éppen a buckák között találták ki; a magyarádiaktól, a szekszárdiaktól, az ungi szamorodniaktól, amely utóbbiak éppen Berzency úr szőlőjéből származtak. Tartsunk stációt annál a hordónál, amelyre nem volt más írva, csak ez:
Az enyémből.
A fogadós is megállott itt, mintha mélyebb lélegzetet venne az eddig bejárt pincefolyosók után, és a következő beszédet tartotta:
– Lehetséges, hogy akadnak jobb, nemesebb borok ennél a bornál, de aligha termett ennél zamatosabb hazánk földjén. Én legalább úgy vagyok vele, hogy ez az a bor, amelytől mindig megtalálom a kedvemet, az egészségemet és a gondolkozóképességemet. Tessék megkóstolni és véleményt mondani, melyik borból igyunk tehát azon uzsonna után, amelyet a pince előcsarnokában már terítenek.
– Az enyémből! – hangzott a miskolciak kiáltása, amikor a hordó tartalmát megkóstolták.
Szabolcs vezér időszerűnek látta, hogy mondjon valamit:
– Fogadós úr úgy lehet ezzel a névtelen borral, mint Zathureczky Vilma volt a férjeivel, mikor negyedszer is férjhez ment. Meg kell adni, hogy ez a dáma mindvégig szerette a férjeit, amíg szét nem váltak útjaik, és azután olyan neveken emlegette őket, amely nevekről csak ő tudta, hogy igazában melyik férjét is jelentik a beszédben. Emlegetett valami „a németet”, „a hosszút”, „a csirkefogót”, amely nevek mind férjeit, egykori imádottait jelentették, akikhez önző asszony módjára akkor is jogot formált, sőt akiknek üzent, parancsolt,302 akikkel mindig rendelkezett, miután elvált tőlük. Az utolsó férjét „az enyém”-nek hívta.
– Igen, magam is többféle bort végigkóstoltam, amíg rájöttem, hogy melyik tesz jót nekem – felelt szerényen a fogadós, mert jó házigazda módjára hálás volt minden szóért, amelyet vendégei hozzá intéztek.
Az „uzsonnához” a pince előcsarnokába tehát már meglehetősen jó kedélyhangulatban érkeztek a fogadós vendégei. Akkorára mindenkinek elmúlt a fogfájása, a csizmaszorítása, annak a gombnak a nyomása, amelyet szűk mellényén szokott érezni az ember, sőt még azok az apró bánatok is eloszlottak, amelyek hétköznap mindenkit meglátogatnak Miskolcon is, mint a világ minden tájékán. Nyájasak voltak egymáshoz az urak, mert a fogadós szívélyessége átragadt vendégeire. Nem volt itt rossz ember, aki magában dörgicsélt volna. Mosolyogtak az arcok, mint az almák. Csak „János bácsi” mondogatta tréfás aggodalommal:
– Istenkém, ha nekem szabad volna mindezekből enni! – mikor a terített, uzsonnához felszerelt asztalon végignézett.
A pincebeli uzsonnák többnyire mindig sikerülni szoktak, a férfiak egymás között vannak, és nem kell udvarolniuk másoknak: csak az eledeleknek.
Nincs itt asszony és szövetségesei, a szolgálók, akik leginkább evés közben figyelik meg a férfiakat, és évtizedekre szóló véleményt alkotnak felőlük. Csak sonkacsontok, bádogdobozok, liptói túrók figyelik az embert. Azok se sokáig. Borra csúsztak, és mikor elvégezték a táplálkozással járó teendőjüket: bort kaptak jutalmul. „János bácsi”, akinek általában az orvos tilalmára nem lett volna szabad enni, ugyancsak megtalálta a maga libamájpástétomát, amelyet elfogyasztott nagy csöndben. „Pedig biztosan beteg leszek holnap, mint a kétszerkettő” – mondta.
Szabolcs vezér a körülötte lévő úriemberek társaságát szemlélve, azt szerette volna eltalálni, hogy ki mondja majd az első pohárköszöntőt, mert szinte lehetetlenségnek látszott, hogy ennyi jóravaló férfi között ne akadjon valaki, akinek a szíve megtelik a kiöntésre vágyó érzelemmel. Hogy valakinek el ne dongjon a füle mellett a szőlőlégy, amely a boroshordók és borivók közül szokta a maga nótáját dúdolgatni.
Szabolcs vezér nem találta volna el a felszólaló személyét. Senki303 más nem volt az, mint a társaságban immár többször is emlegetett hetvenhat esztendős nyugalmazott királyi ügyész, akinek régi hatalmánál fogva mindig erős szava lehet a társaságokban, s élt is az alkalommal:
– Indítványozom, hogy ürítsük poharainkat a távollevő hölgyekért!
– A nőkért! – hangzott többfelől, mikor a poharak összekoccantak, mintha lelkes fiatalemberek mulatoznának egymás között. Ez azért volt, mert a fogadóson kívül: mindenki agglegény volt a társaságban, s ilyenformán éppen olyan kevés alkalmuk volt megismerhetni a nőket, mint akár az élet kezdetén álló fiatalembereknek. Ők voltak azok az úriemberek, akik életüknek nagyobbik részét a fogadós vendégszeretetében töltötték, mintha családtagjai lettek volna. A fogadóban ettek, ittak, aludtak beláthatatlan esztendők óta. Itt teltek el ünnepnapjaik, valamint itt múltak el betegségeik is. Kerek asztaluk volt az étterem egyik sarkában, amely külön párnázott székekkel volt körülvéve, szinte légmentesen elzárva a világtól és a léghuzamoktól. Külön pincér szolgálta ki őket, és ebéd után kéznél volt külön pipájuk. A kerek asztal közelében volt egy faliszekrényke, amelyben dohánydobozaikat és orvosságos üvegeiket tartották. Agglegények voltak, a legfiatalabb is elmúlt közöttük hatvanesztendős. S lám, mégis a nőkért ittak!
Szabolcs vezér látván a lelkes hangulatot, a felcsillanó szemeket, az arcok elmosolyodását, indítva érezte magát a következő szavakra:
– Igen, barátaim, magam is helyesnek tartom, hogy poharainkat a honleányokért ürítsük, mert hiszen megérdemlik ők, hogy a férfiak távollétükben is szenteljenek nekik időt. De tegyünk különbséget nők és nők között, amikor szívünk felemelkedik a mindennapiságból, és a nők eszményi világához közeledik. Ürítsük poharainkat a régi magyar nőkért, akik fenntartották és gyarapították a magyar nemzetet. Itt elsősorban Árpád-királyaink feleségeire gondolok, akik nélkül sohase lett volna a hon az, ami lett. Ürítsük poharainkat az első Árpád-királynékra, akik a nemzet nagy háztartásának gondját viselték, akik Attila kincsét őrizték, akik a fiúutód nélkül elhalt Szent István után a magyar koronát örökölték, és annak a férfinak a fejére illesztették, akit méltónak tartottak nemcsak a maguk, de a304 nemzet királyának is. Ürítsük poharainkat a legnagyobb magyar nők emlékére.”
Szabolcs vezér felhívásának megvolt az eredménye. Csak a poharak kiürítése után vetette fel a kérdést a nyugalmazott királyi ügyész:
– Attila királyunk kincséről méltóztattál szólni. Nem tudom, hogy mennyiben érdemelnek ezért dicséretet az asszonyok?
