TIZEDIK FEJEZET • Hány bárányfarkot sütnek meg vagy rántanak ki a hunok tiszteletére?
TIZEDIK FEJEZET • Hány bárányfarkot sütnek meg
vagy rántanak ki a hunok
tiszteletére?
vagy rántanak ki a hunok
tiszteletére?
Az „Arany Sas” étteremben nagy örömmel fogadták Szabolcs vezért és hozzátartozóit.
Szabolcs vezérnek elegendő volt egyszer megmutatkozni a fogadóban, hogy fertályóra múlva mindenki tudja, hogy ki legyen a komoly elgondolkozott úriember, és milyen ügyben jár a fővárosban.
Pest nagy város volt, de az „Arany Sas” amolyan familiáris fészek benne, amelynek lakói már csak azért is ismerték egymást, hogy tévedésből össze ne verekedjenek, ha éjszaka gyertyatartóval a kezükben járnak a léghuzatos folyosón.
– Jeles dologban fáradozik, Attila kincsét keresi a pusztuló dzsentri megmentése céljából – mond Gullner Gyula, aki Pest megyei alispán létére elnöke volt az „Arany Sas”-beli asztaltársaságnak. Elnöke?333 Nem. Fejedelme. Mindazoknak, akik az „Arany Sas”-ba betették a lábukat. Ha szőröstől-bőröstől az övé lett volna a „Sas”, akkor se lehetett volna nagyobb úr benne. Akkor főztek bárányfarkot a fogadósék, amikor ő parancsolta. Tatára, az Esterházy uradalomba küldte Kommernét Gullner Gyula, ha eszébe jutott. Néha kétszáz bárányfarkot is rendelt egyszerre, ha vendégei voltak. A szabolcsiak megjelenésekor ugyancsak a rántott bárányfarokra támadt gusztusa.
– Ilyesmit úgyse esznek otthon, a hazájukban, ahol a tiszai csíkkal vagy varjúval főzik a levest, ha nagyon ki akarnak tenni magukért – mond az alispán, és Kommerné, régi fogadósnék méltó utóda, már készülődött is a tatai utazáshoz.
Lehet, hogy valamikor az „Arany Sas” étterme volt a legszebb Pesten, talán ezért is volt tele éjjel-nappal. Igaz, hogy mindenkinek megvolt a maga pipája, dohánya, szivarja, sőt az öregebb urak itt tartogatták a papucsaikat és házisipkájukat is az étterem egy szekrényében.
Reggeltől reggelig hangzott a legkülönbözőbb parancsolat.
– János, a pipámat! János, a sláfrokkomat! János, a gyomormelegítőmet. (Két fazékfedő, amelyeket a konyhán meg melegítettek, és asztalkendőbe csavarva Ivánka ezredes mellénye alá tett Kommerné a maga két kezével.) János, a pisztolyomat! (Mikor pazonyi Elek Gusztáv szkv. huszárezredesnek eszébe jutott, hogy fertályforintosokat lövöldözzön a levegőben, vagy a meztelen lábujjai közül.) János, a boromat! (Mert tíz vendég közül kilencnek a saját termésű bora állott a pincében, amelyhez akkor nyúlt, mikor kedve tartotta.) János, a lábzsákomat! (Mondá éppen az újszászi Orczy báró, aki fiatal korában csárdásra tanította gróf Széchenyi Istvánt, de öregségére könnyen megfáztak országos hírű, táncos bokái.) János, az orvosságomat! (Hangzott innen is, onnan is mind sűrűbben, mikor határozatba ment, hogy bizonyos idő múlva az „Arany Sas”-t lebontják, és helyére az Országos Kaszinót építik. Kiöregedtek a régi urak, nem tudták az „Arany Sas”-t tartani.)
De még Gullner Gyula idejében némely úrnak megvolt a maga pincérje, akit azért tartott, hogy csak őt és vendégeit szolgálja. A nagy étteremben megvolt mindenkinek a maga helye, ahová már csak azért se ülhetett más, mert elvitték alóla a széket, vagy nem volt, aki kiszolgálja. Idegen, bevetődő vendég úgy érezhette itt magát, mint a szárazra vetett hal. Csak kapkodott levegő után, de még334 egy pohár vízhez se jutott, ha nem ment maga érte a konyhára. A régi úrivilág itt élte piros alkonyát, amely tudvalevőleg színesebb szokott lenni a delelésnél is.
Szabolcs vezér az elnöki asztalnál, az elnök jobbján kapott helyet és vadászkürthöz hasonló kelyhet. Szomszédai voltak Don Kalabrézer, Don Gunárosz, Don Camatrabas, Don Kulimázó, Don Diego, Don Gasparone és a többi donok (miután abban az időben a pesti Belvárosban éppen a spanyol hangzású „spitznámék” voltak divatban.) Ezek a kasztíliai és szevillai nemesek öregfiúhoz méltó jókedvel viselték különös hangzású neveiket, voltak közöttük olyanok is, akik hódolatuk jeléül tán megcsókolnák Izabella hercegasszony ablakba rakott papucsát és kesztyűjét, de legtöbben a lovagi mulatságokban, az örökös férfitársaságban már csak úgy emlékeztek a hölgyekre, hogy azokkal boldogult ifjúságukban találkoztak valahol, de a sorskörülmények folytán örökre szétváltak útjaik.
Don Kalabrézer (egy pilisi, Pest megyei földesúrnak volt ez „Arany Sas”-beli becéző neve) nyomban felvetette a legaktuálisabb kérdést, hogy mi is volt a hun fejedelem valódi neve: Atilla, Attila, Átilla, Etele vagy Etel? „Mert az Akadémia még mindig nem intézkedett a helyes kiejtés és a helyesírás szempontjából!” Akkoriban ugyanis minden ilyen kérdésnek az eldöntését az Akadémiára bízták.
Don Sebastian (egy régi világbeli táblabíró, akinek magva sohase vész ki, ha magyar megállapításokról van szó), nyomban kijelentette, hogy ő Kézaihoz tartja magát, aki krónikát írt Attiláról. Don Diego (egy fővárosi királyi közjegyző), hogy mindjárt színt valljon, a német Walter-dalra hivatkozott, amelyben az ezeresztendős dalnok Etelének mondja a hun királyt. Don Gunárosz (ahogyan itt a vármegyei levéltárost nevezgették, habár az igazi Don Gunárosz, az a híres Lauka Guszti Nagybecskereken hivatalnokoskodott) azt bizonyítgatta, hogy miután a hun király maga sohase vetemedett annyira, hogy kard helyett pennát vett volna a kezébe neve leírásához, ez a kérdés mindörökre eldöntetlen marad.
– Vágd ki a farbát! – biztatta az elnök Szabolcs vezért, amikor az elgondolkozott, nagy szemeivel hallgatva nézte a vitatkozókat.
Szabolcs vezér kivágta a farbát:
– A hun királlyal úgy vagyunk, mint azzal a szép leánnyal, akinek sok ismeretsége volt, amíg igazi nevét a férje mellett megtalálta,335 mondta nekem egyszer boldogult Jósa András archeológus, aki Attila székhelyét Debrecenben, Hortobágyan kereste, mert az állattenyésztő terület volt ősidők óta. Sok nemzetség szerette volna Attilát magáénak mondani. A székelyek, az avarok, a kunok. De még bolgárok, törökök is. Mondták, hogy északról jött, az északi pogányságból, hogy a római pápát megalázza. Mondták, hogy igazában a régi rómaiaktól eredett, mert csak azok közül születhetett olyan hadvezér, mint ő. Hallottam egy bukovinai cigány vajdáról, aki azzal kérkedett, hogy az ő népe volt Attila maradványa, mert az egyetlen néptörzs, amely még most is sátorban lakik, és végleges letelepedésre éppen úgy nem hajlandó, mint egykor a hunok.
– Márpedig a cigányokat letelepítjük, akár akarják, akár nem! – dörrent közbe Don Guzmics, egyébként ártatlan öregúr, aki mindig azzal fenyegetőzött, hogy Tisza Kálmántól a cigányok kormánybiztosává való kinevezését fogja kérelmezni. („Talán jobb volna, ha Ferenc József kinevezné Cigánybárónak?” – évődtek vele, ha a vándorcigányokról írogattak az újságok, persze olyankor, mikor nem volt más írnivalójuk.)
– Márpedig Attila nem volt senki más, mint hun. Csak hun – ismételte Szabolcs vezér. – Legkülönbje annak a harcos, világhódító fajtának, amely arra volt hivatva, hogy a világ valamennyi népét megrakja, megkorbácsolja, félelemre megtanítsa. A legvitézebb nemzet legvitézebbje volt Attila. Jött a felhőkből, mint a sas. Jött a kiismerhetetlen, beláthatatlan ázsiai pusztákról, mint az oroszlán, amelyet kölyökkorában nem látott senki, csak akkor ismerik meg, amikor uralkodni kezd az állatok felett. Jött a föld alól vagy a tengerből. Egyszerre itt volt, Attila volt, Isten ostora volt, mint ahogy az üstökös felfutamodik az ég kellős közepére. Jött, és elvégezvén a maga dolgát: eltűnt. Éppen abban járunk, hogy őt megtaláljuk, mert a mostani világnak is szüksége volna egy Attilára!
Nagy, deres szakállú, széles vállú, atillás, szürke sörényes, kis termetű férfiú emelkedett fel most az asztal végén, mintha egy réges időkből való táltos jelent volna meg váratlanul a szemhatáron. Olyan hirtelen jött, mint a havas eső.
– Attila királyunk pedig magyar volt, mégpedig se nem debreceni, se nem szegedi, se nem vásárhelyi, se nem óbudai magyar. Hanem Szabolcs megyei magyar. Csak ezt akartam mondani! – szólt336 messze hallatszó, szinte másvilági hangon az ismeretlen táltos, és megint leült az asztal végén, ahová észrevétlenül került.
A Szabolcs megyeiek nyomban felismerték a bozontos, de hetyke magatartása, fokosos, sarkantyús öregemberben Mikecz Józsefet, aki az Ébredjünk! című hetilapnak volt a szerkesztője Nyíregyházán.
– Hogy került ide „Puczér”? – kérdezgették egymástól hazai nyelven, mert a nagyszerű táltost hazájában röviden csak „Puczér Jóskának” nevezték, miután senki se próféta hazájában.
Mikecz József is meghallotta a felőle való kérdezősködést, azért foghegyről odakiáltott egy sarokasztalhoz, ahol szabolcsiakat látott szorongani.
– Vonaton jöttem. Azért van a vonat a világon, hogy rajta utazzanak.
És a nyíregyházi lapszerkesztő büszke volt erre a feltalálására.
– Kár, hogy nem veszett ki kendnek a magja! – mond egyszerűen valaki a Szabolcs megyei társaságban, mert nem szerették, ha az újságban írnak róluk. Abban az időben még valahogy vakaróztak a magyarok, ha a nevük az újságba került. Mit lehet írni az újságba? Csak rosszat. Azt pedig írjanak másokról. Éppen elég, ha elkötött lovakról, kiásott vermekről, vásári tolvajlásokról olvasunk az újságban.
Az okosabbak azonban azon tanakodtak leginkább, honnan tudhatta meg Mikecz József, hogy a pesti útiköltséget fedezi valaki, hogy ilyen nagy befektetéshez volt bátorsága: még vasútra is költött? „Résen leszünk!” – mondták a tanácskozás végén, most feleslegesnek tartották, hogy még „Puczér Jóskára” is költsenek, amikor amúgy is annyi kiadása van az embernek.
…Mint már említettük, a cigányok ott laktak az „Arany Sas”-ban. (Ez a fogadó a felgyújtott és porig égetett „Két pisztoly” után volt az a hely Pesten, ahol mindig lehetett muzsikáltatni.) A muzsikusoknak az a természetük, hogy nem nagyon szeretnek tétlenkedni, ha sok úriember együtt van. Mikor az ismeretlen, nagy szakállú táltos elmondta a maga mondókáját: már tusst akartak húzni, hogy a tussból aztán nyomban átugorjanak valamely szép, hallgató magyar nótába, amelyből bőségesen volt a hegedűjükben, de a cigánynak is van szeme, s nyomban észrevette, hogy a pöffeszkedő, hangjával kérkedő táltossal nem nagyon sietnek koccintani még a Szabolcs337 megyeiek sem, ugyanezért újabb alkalmat kellett várni ahhoz, hogy a zene hangjaival aztán darab időre elfelejtessék az egész világot, még Attila király őfelségét is.
A cigányok istene úgy akarta, hogy mikor javában vitatkoznának az urak arról, hogy milyen is volt Attila, ki hasonlítana rá arcban, termetben a mostaniak közül, nyílott az ajtó, és belépett az ebédlőszobába Szemere Miklós.
– Ilyen lehetett Attila! – szólalt meg Szabolcs vezér mint legilletékesebb.
Alighogy elhelyezkedett az Attilához hasonló úriember a hosszú asztalnál, amely a „hunok” jövetelere éppen úgy megnőtt egyik faltól a másikig, mint akár olyankor, midőn Pest vármegye tartja közgyűlését, éppen úgy megtelt a legkülönbözőbb alakú poharakkal, üvegekkel, sőt még különböző evőeszközökkel is (némelyik címeres ezüstből, a másik csak szarvasagancsból), mintha minden vendég a maga kosztját, a saját főztjét enné: megint nyílott az ajtó, és Jolán báróné lépett be.
– Ilyen lehetett Ildikó, az Attila királyunk felesége! – mond a szokatlan környezetben fellelkesült Szabolcs vezér, és a fejedelmi termetű asszonyság elé sietett.
– Már ha megengedik: inkább itt eszem maguk között, urak, mint a szobalányommal a szobában – mond kályhameleg tekintetét jobbra-balra vetve az asszonyság.
A simogató szempillantásból jutott a cigányoknak is, mert Radics Béla többé nem várt parancsolatra, hanem rágyújtott arra a nótára, amelynek mindig megvan a kellő hatása. A nóta úgy kezdődik, hogy: „Nem ütik a jogászt agyon”. Ezzel aztán el is volt vetve a gondja a hunoknak és királyuknak.338
