TIZENEGYEDIK FEJEZET • Mi a különbség az alföldi és a felvidéki cigányok között?
TIZENEGYEDIK FEJEZET • Mi a különbség az alföldi és a felvidéki cigányok között?
Radics Béla sokféleképpen tudott muzsikálni, hogy mindenkinek eltalálja a kedvét.
Éppen az a cigány művészete, hogy mindenki nyomban megszereti, amint hallja. A jó cigánynak valóban születni kell, mint a költőnek; tanulni nem lehet a cigányságot, sem a költészetet.
A Szabolcs vezér emberei, akik otthon, a Nyírben cigány dolgában nagyon is el vannak kényeztetve, mert van egy Benczi Gyulájuk, akihez fogható nincs ezen a kerek világon, eleinte csak úgy fél füllel hallgattak az „Arany Sas”-beli prímás muzsikájára, mintha konyult bajszukkal legalábbis azt mondanák:
– Hát ez is muzsika?
– Ez is cigány? – javította ki a megjegyzést Kálnay, és kétfelé szoktatott császárszakálla felett megigazította vékony selyemzsinóron függő csíptetőjét. – Maholnap mindenki cigánynak hiszi magát ebben az országban.
– Minden diurnista! – tódította Lányi Anti, az orvosi jegyző, aki ezt a foglalkozást nézte le leginkább az emberi foglalkozások közül, ugyanezért néha Sanyaró Vendel-élceket küldött a Borsszem Jankónak.
Igaz, hogy Radicsnak alig volt valami cigányos külseje, mint ahogy a cigány lassan „átváltozik”, ha sokáig a városban lakik. Pusztai szél, téli országút, sátor kell a cigánynak, hogy megmaradjon régi mivoltában. A cigány vadas ízét éppen az adja, hogy ugyancsak nomád emberektől, betyároktól, vándorlóktól tanulja a nótákat. Radicsnak pedig még kótafüzetei is voltak. Némelyek, Radics régi hívei közül, attól féltek, hogy Béla prímás majd egyszer csak előveszi ezeket a hangjegyfüzeteket, és belőlük muzsikál, mint valami „német”. (De a hangjegyfüzetek a külföldi vendégek részére voltak a zenekar keze ügyébe helyezve, ha egyszer az „Arany Sas”-ba vetődne valamely angol, aki nem tudja elképzelni másképpen az igazi művészetet, mint kótából; hát Radics Béla azt is megmutatja az angolnak, hogy tud kótából olvasni.) Ám a magyaroknak csak fejből, szívből, „érzésből” muzsikált.
Annyi nótája volt, mint rétnek a virága.339
Szálldosott egyiktől a másikhoz, mintha koszorúhoz válogatná a virágokat.
Itt egy piros, itt egy kék.
Rozmaring és rózsa.
Nem tudott elkészülni a virággyűjtéssel, mint ahogy a nótáknak se tudott véget vetni, ha azok elindultak a hegedűjén.
Olyan sorrendben jutottak azok eszébe, mint az arcok, amelyeket maga körül látott, mert minden arcnak megvan a magához való nótája.
Azért nem olyan nehéz vérbeli cigánynak lenni, eltalálni valakinek a nótáját.
Ránéz a cigány a maga emberére, és második, harmadik kísérletre eltalálja a szívet kinyitó nótát. Zártörőfüvet hordtak a régi haramiák maguknál. A cigánynak kincsásók vesszeje van a vonójában. Éjfélkor is megtalálja az érzelem forrását a hallgatója szívében.
Szabolcs vezér hadai mind nagyobb figyelemmel hallgatták Radicsot, mert az ördöngös cigány apránként jóformán mindenkinek eltalálta a nótáját, amint belemelegedett a hegedülésbe.
Lányi Anti, az orosi jegyző alig vette magát észre, amikor a verbunkos nótánál pengetni kezdte a sarkantyúját az asztal alatt, olyanformán, hogy összeütögette a csizmaszárát, mintha a lábszára hamarább értette volna meg a nótát, mint az esze.
A gesztelyi pap, aki sokat adott arra, hogy titkolja a jókedvét, amíg lehet: egyszer csak abbahagyta a beszélgetést a szomszédjával, lenézett az asztal alá, ahol falába a reverenda alatt eddig türelmesen hallgatta a váltakozó nótákat. Mintha csak azt mondta volna a gesztelyi pap a falábának: „Most jön a mi dalunk.” Radics Béla azt a nótát muzsikálta, hogy: „Elmegyek a templom előtt…”
A vérmesebbek, a bujiak, geszterédiek, kótajiak amúgy is már régebben megadták magukat sorsuknak, amikor a nóták kertjeit kinyitogatta előttük a cigányprímás. Őszi nótáik voltak többnyire a tizedeseknek, amelyeket halk, belső, hordóba, ablak közé zárt döngessél, dongással, mormogással kísértek, mintha pókhálós szívük pincéjéből jönne a hang. Kertek alatti nóták, düledező garádok mellett lányos udvarokból kihangzó dalok, présházak énekei markolászták meg a szívüket; hol simogatva, hol dömöckölve, mint a fiatal kenőasszony bánik a fájó szívvel. Olyiknak vérbe borult arccal340 csapongtak a gondolatai ismeretlen tájakra, rezgő menyecskeszoknyák ráncaihoz. Így hívogatja a világ más tájain kóborló ördögöt a cigány a hegedűjével; hiába énekelne valaki zsoltárt a gonosz szellem elriasztására, átalhangzik annak nevetése a legszentebb éneken is, ha azt cigány húzza.
Radics ilyenformán eltalálgatta sorban a sohase látott „hunok” nótáit is, amint egyenként szemügyre vette őket, a tekintetével végig mendegélvén a vendégeken, s nem hagyott ki egyet se az előbbi hitetlenkedők közül.
– Mintha Gyula húzná odahaza – mond önkéntelenül pohara felett a gesztelyi pap.
– Nem éppen – vágott vissza Kálnay László, akinek eszébe jutott, hogy ősei, mielőtt a Nyírbe költöztek volna, a Felvidéken laktak. – Van ennek a cigánynak a muzsikájában valami felvidéki íz, amint az őszi reggel más az Alföldön, és más a hegyek között. Mintha a dér csípte volna a nóták kökényét, szőlőfürtjét, amikor Radics húzza. Azért olyan zamatos a nótája.
Rövid tárgyalás után a Pest megyei urakkal: kiderült, hogy Radics Béla valóban felvidéki cigány…
– Születésére nézve Nógrád megyéből származna, és ez megérzik rajta hetvenhét esztendeig – mond Gullner Gyula, az elnök.
– Nógrádból? – kiáltott fel Kálnay László. – Ahol úgy szürcsölik a bort, mintha zöld ásszá változna minden úriember borivás közben.
– Igen, Nógrádból való Bélánk, ahol a legjobb cigány sorozóbizottság működik, amely időnként bejárja az országot, meghallgatja a különböző talpon álló cigánybandákat, és megállapítja időről időre, hogy melyiket illeti meg az elsőség érdeme – felelt némi borúval Gullner Gyula, mert titkon sajnálta, hogy ennek a bizottságnak a megalapításában Nógrád megelőzte Pest vármegyét.
– Béla már Nógrádban megnyerte az elsőségi díjat! – jelentették másfelől, mire Szabolcs vezér elérkezettnek látta az időt, hogy a kérdéshez ő is hozzászóljon:
– Lehet, nagyon lehetséges, hogy Radics Béla úgy is mint prímás, úgy is mint zeneszerző érdemes volt az általam nagyon tisztelt nógrádi bizottság elismerésére, amelynek mindenkori elnöke a balassagyarmati árvaszéki elnök szokott lenni, de nem mulaszthatom el annak a megjegyzését, hogy más az alföldi cigány, és más a felvidéki cigány.341
– Halljuk! – szólalt meg ekkor néhány öblös hun hang, mert nyilvánvaló volt, hogy Szabolcs vezér azért emelkedett szólásra, hogy az otthon maradt Benczi Gyula védelmét előadja. Ebben a feltevésükben a várakozók nem is csalatkoztak, mert Szabolcs vezér így folytatta szavait:
– Más az alföldi cigány, különösen annak jeles megszemélyesítője: a „mi Gyulánk” már azért is, mert azon a földrészen tanítja és gyakorolja a nótázást, a dalban való életet, a muzsikában való örökös elmerülést, amely földrészen a legnagyobb magyar Lant is ihletet nyert. Petőfi Sándorra gondolok, aki a legszebb dalokat írta Magyarországon, és hazája az Alföld volt. Ez a különös Alföld a maga csodálatos égboltozatával, az Úristen tekintetére emlékeztető láthatárával, felséges pusztaságaival, amelyeken úgy szálldoshat az emberi hang, hogy az egyenesen a Teremtő zsámolya elé juthat, rejtelmes tájaival, kiismerhetetlen folyóival, ezer és ezer esztendők titkait rejtegető nádasaival, a szél rejtélyes útjaihoz hasonló országutaival: ez a földrész szülhetett csak olyan embert, amilyen Petőfi Sándor volt, aki a magyarság legszebb mondanivalóit dalokban közölte az Úristennel, aki szép magyar Alföldjére hajtotta a fülét, mint egy rengő párnára… És azóta is Petőfi lelke él a magyar nótában, amely pacsirtaszóként emelkedik fel az Úristen zsámolya elé. Ennek a magyar nótának a hegedűse a mi Benczi Gyulánk, azért nem lehet őt a világ egyetlen cigányához sem hasonlítani. A cigányság Petőfi Sándora!
Mire idáig ért a pohárköszöntőjében Szabolcs vezér, a szép szavaktól fellelkesedett „hunok” többé nem bírtak a kedvükkel! Akárhogy tisztelték Szabolcs vezért, a végső szavaknál már felforrt lelkü a lelkesedéstől, mint a fazékban a víz, és kitört az éljenzés, a huj-hujozás, a poharak szinte összeroppantak a markokban, és a koccintástól az „Arany Sas” sok mindent látott ebédlőasztalai és székei ropogtak a terhek alatt, mert minden szív egyszerre megtelt, mint a zsák, a legfrissebb érzelmekkel.
A lelkesedés között csaknem elveszett Szemere Miklósnak az a kijelentése, hogy a „hunokon” meglátszik ősi származásuk, mert ők éppen oly kevéssé tudják a diplomáciát, akár őseik. Ha a vendégségben járó „hunok” értenék a diplomáciát, akkor mindenekelőtt a házi zenekar vezetőjét, Radics Bélát kellett volna felköszönteniök, mint a látogatóban járó császárok és királyok is rendszerint azt az országot342 köszöntik fel, amelynek vendégei. Lám, a német császár is, amikor Budán volt: Magyarországot köszöntötte fel.
Csak éppen azok hallották meg Szemere Miklós megjegyzését, akik a közelében ültek, de azok eltették maguknak mindörökre a diplomáciának ezt az ábécéjét, amelyet a nevezett uraság kifejtett.
Hallotta Szabolcs vezér Szemere Miklós megjegyzését?
Nem bizonyos, de az bizonyos, hogy állva maradt, mint aki még nem mondott el mindent, amire készülődött. És a lelkesedés csillapodásával csakugyan folytatta is pohárköszöntőjét:
– Ámde ne felejtsük el, hogy Magyarországon vagyunk, ahol a sík Alfölddel váltakoznak az erdő koszorúzta hegyek, a pusztaságokkal a kanyargós felvidéki tájak, a lomha Tiszával az ércnyelvű, csattogó hegyi folyók, az alföldi szilajsággal a felvidéki mélabú…
– Mint a szilvásszekér a búzásszekérrel – szólt közbe Lányi Anti, az orosi jegyző, aki már régebben nem bírt magával, hogy majd szétszakadt rajta a mellény, hogy kedvére meg nem szólalhatott.
– Ismerjük ezt a felvidéki mélabút mi, alföldi emberek, akik szabadságidőnket, a nyári hónapok egy részét a tátrai hegyek között szoktuk tölteni. Már Kassánál hűvösödnek a reggelek és az esték, és a tornyok harangjaiban több az ezüst, mint az alföldi eklézsiák harangjaiban, ugyanezért muzsikusabb az órák ütése. És amint feljebb és feljebb hatolunk a hegyek közé, megismerkedünk a vendéglők különféleségével, a változatos borokkal: tagadhatatlanul észrevesszük, hogy ezen a tájon működő cigányzenekarok is másként kezelik a vonót, mint a mi honi hangászaink. Divatba vannak az itteni cigányzenekarok előadásaiban a különféle indulók, francia négyesek, német valcerek, amelyeket délelőttönként adnak elő a fürdőhelyek zenepavilonjaiban, miközben a közönség poharával a forrás vizéhez járul, vagy a sétatéren egymásban gyönyörködnek a fürdővendégek…
– És házasságokat kötnek, amikor a fürdőzésnek ideje lejárt! – kiáltott megint Lányi Anti, aki csak egyszer volt életében a hegyek között, de mindvégig emlékezett az ottani szokásokra. Megházasodott volna bolondjában, ha már nem lett volna felesége odahaza.
– A felvidéki cigány tehát kótaismerő cigány, mert a divatos zenedarabokat kell neki tudnia, hogy megélhessen, akár Iglófüreden a nyári hónapokban, akár Eperjesen vagy Rozsnyón a téli bálok alkalmával – folytatta Szabolcs vezér. – Elpolgáriasodott a cigány is,343 együtt a felvidéki városokkal, elcivilizálódott, mint a természet vad fia, ha a vadonból városba kerül. Csak egyetlen faluban szaladtak mezítelen cigánygyerekek kocsim után, amidőn hajdanában a Felvidéken utazgattam. S ezt a falut Hollólomnicnak hívják, nem messzire a lomnici csúcstól. Itt láttam még valóságos cigányéletet, cigány szokásokat, cigány tempókat összes felvidéki utazásaim alatt. De sajnos itt sem a muzsikálás terén, hanem a kovácsság mesterségében, mert a hollólomnici cigányok mind kovácsok. Lányi Anti megint közbeszólt:
– Holott az alföldi cigányságnak csak az alja, a cigányság parasztsága foglalkozik kovácssággal, míg a vérbeli úri cigány mind muzsikus lesz.
– Ez a különbség az alföldi és felvidéki cigányok között. Ugyanezért nagyon örülök, hogy az önök Radics Bélájában egy oly cigánnyal van szerencsém megismerkedni, aki nem lett kovács, hanem muzsikus, a magyar népzene mellett a magasabb zeneművészet művelője, amiért Isten áldását kérem rá, nagybecsű családjára, zenekarának tagjaira, valamint azok családjaira. Éljen!
Hát mégiscsak győzött a diplomáciai érzék a „hunok”-ban, az első elhamarkodott pohárköszöntő után elhangzott az a felszólalás is, amelyet mindenki joggal elvárhatott a messze földről érkezett, de művelt vendégektől, akik ugyan nem az udvarlás céljából érkeztek meg a fővárosba (hanem sokkal jelentősebb programmal), de íme mégis alkalomadtán eleget tettek az udvariasság követelményeinek is.
Radics Béla és bandája tussal válaszolt Szabolcs vezér üdvözletére, és a tussból ügyes átmenettel rátért szép hallgató magyar nótákra, amelyek nappali társas összejövetelekhez valók, amikor még senkinek se jut eszébe komolyan a búsulás vagy táncolás, de még saját énekművészetük gyakorlása sem (mint az esteli időben szokás), rábízatott a cigányra, hogy csendes muzsikaszóval kísérje az emelkedett társalkodást.344
