TIZENHARMADIK FEJEZET • A budai nő is megjelenik a kincs hírére
TIZENHARMADIK FEJEZET • A budai nő is megjelenik a kincs hírére
Mint előzetes közleményünkben előadtuk: Szabolcs vezér először férfiasan, szinte örök példányképül szolgáló erővel kiállotta a kísértést, amelyet a pesti nők intéztek ellene (igaz, hogy egyelőre csak az apróhirdetésekben), abból a célból, hogy titkát a hun király kincsének hollétéről kitudják.
De hátra voltak még a budai nők, akik már történetünk idejében, sőt tán a történelem előtti időben is mindig mások voltak, mint a pestiek. „Még a budai nők is hátra voltak, mint akár a feketekávé a török basa meséjében”, mondta Lányi Anti, az orosi jegyző, aki valamely rejtélyes okból legjobban féltette Attila kincsét a nőktől, akik majd a kincsre teszik a kezüket, és ilyenformán az sohase juthat el a kitűzött célra.
A budai nők abban az időben még nem az újságok útján (vagy más utakon) ismerkedtek meg a kiszemelt férfiakkal, hanem randevúk révén, amely randevúkra területük, Buda mindig nagyon alkalmas volt.
Itt vannak azok a történelmi nevű utcák, terek, tájak, ahová amúgy is mindig áhítatos lélekkel közeledik egy magyar hazafi, aki tiszteletben tartja a históriát. A budai randevú mindig egy pakli hasznos történelmi ismerettel is gyarapította a férfiak ismeretkörét a feltalált hölgy ismeretségén kívül.
Az ember kalandba keveredett egy „budai asszonysággal” azokon a hegylejtőkön, amelyeken át Budát ostromolták a magyarok, akár a török, akár a német időkben, és mialatt az ostromot más híján mostanában a „budai asszonyság” ellen folytatta, önkéntelenül megismerkedett azokkal a bástyákkal, várfalakkal, erődítményekkel, amelyeken át valaha magyar vitézek rohantak életmegvetéssel az ostromlott várba. A női szívek bevételéhez, legyőzéséhez segítettek az ősök, akik ezeken a helyeken ugyancsak mindent feláldoztak a győzelem eléréséhez.
Úgy látszik, hogy a hős elődök unokáinak ez a vállalkozása nem közelíti meg virtusban a régi vállalkozásokat, pedig tagadhatatlan, hogy a mai férfiak bátorítására még mindig hatnak a régiek351 hőstettei. Legalábbis férfiasabb férfinak érezheti magát egy úriember valamely történelmi glóriával megjelölt hegyoldalban (például az 1848/49-i honvédek lajtorjája alatt, amelyen át kézitusával vívták a falakat), mint egy zárda romjai között, ahol mindig csak imádkoztak a szent szüzek, és a küzdelemről, amelyet értük a férfiak folytattak, semmit sem tudtak.
Budának varázsa van. Nem rosszul spekulálnak a „budai asszonyságok”, mikor találkáikat azokra a helyekre tűzik ki, ahol a férfiak a nagy tetteket elkövették.
Szabolcs vezér pláne Óbudára, még a Budánál is öregebb, minden magyar városok nagyapjának, Óbudának tájékára kapott randevút.
Itt lakott ugyanis özvegy Bory Andrásné, egy Szabolcs megyei születésű asszonyság, aki ugyan már harminc év óta elkerült a Nyírből, miután Bory úrhoz férjhez ment, de atyafiságos érzelmeit, hazajáró gondolatait mindig ápolgatta már csak azzal is, hogy Óbudán minden történetét így kezdte:
– Nálunk odahaza „Szabolcsban” másképp van az… – mondta, akármiről is volt szó. Óbudán harminc év alatt, amíg férje az itteni dohánygyárban hivatalnok volt, és mindig vadkacsatollas vadászkalapban, sárga macskanadrágban indult el reggelenként otthonából, mintha nem is a hivatalába lépkedne, hanem valahová vadászatra, csak a vizslakutya hiányzott a háta mögül. Amíg aztán Bory csakugyan elment egyszer vadászni, de a másvilági mezőkre.
Özvegy Boryné azonban megtartotta szokását: mindig „odahazára”, Szabolcsra hivatkozott, ha valamely nyilatkozatot kellett tenni az életben.
Borynénak legkedvesebb olvasmánya volt az Egyetértés újságban az Idegenek Névsora. Az újság hátulsó lapján ugyanis mindig felsorolta azokat, akik az ország különböző részeiből a fővárosba érkeztek, és itt az „Angol királynő”-höz, a „Hungáriá”-hoz, a „Fehér ló”-hoz, az „Arany Sas”-hoz, „Holzvarth Continentál”-hoz, a „Magyar Király”-hoz címzett fogadókban megszállottak…
Épületes olvasmány volt az egy magányos asszonyságnak, mint Borynénak, aki annyi mindenkivel volt atyafiságban az országban, de mégis leginkább a Szabolcs megyeiekkel.
Szabolcs vezér és a többi hunok nevei is megjelentek az újságban az Idegenek Névsorában, az „Arany Sas”-ban megszállottak között.352 S Boryné erre nyomban levelet írt Óbudáról Szabolcs vezérnek, amely levélben emlékeztette őt mindenféle közös atyafiakra („akiknek a csizmáját már régen a padra akasztották”), atyafiságos asszonyságokra. („Akiket elégettek, mint boszorkányokat”, mond Lányi Anti, az orosi jegyző, akinek sehogy se tetszett az asszonyi levél, amely Szabolcs vezér címére érkezett.)
Egyben szíves meghívást mellékelt Boryné Szabolcs vezér részére, hogy a régi szép idők emlékét felelevenítsék.
„Azért is kegyednek kell engem felkeresni, mert én, asszony létemre, nem mehetek abba a traktérba, amelyet remélem, hogy nem rosszhiszeműsége miatt, de tapasztalatlanságában választott kegyed. Csak szegény Linda néni meg ne tudja, hogy kegyed az „Arany Sas”-ban vett kvártélyt!” – írta Boryné.
„És vigyázzon kegyed – írta tovább az asszony –, hogy a csibukját ki ne lógassa ebéd után az utcai ablakon, mint Göndöcs Benedek, a vidéki plébános cselekedte az elmúlt hetekben a „Sas”-hoz hasonló rossz hírű házból, amiért Luft Rézit, ama ház tulajdonosnőjét, a kapitányságra citálták, Göndöcs Benedeket, az öreg plébánost pedig országszerte kinevették.”
– No hát ezt az asszonyságot fel kell keresni – kiáltott fel Szabolcs vezér, mert képzeletében már látta előre, hogy Boryné jámborságában talán írja Linda néninek is a levelet, hogy miféle rossz hírű házban ütött tanyát Pesten a vezér.
– Pedig hát az se volna valami nagy szégyen – dörmögte közbe Lányi Anti. – Én fiatalabb koromban sohasem laktam Pesten más házban, csak ott, ahol sok szép leányzó volt. Sok házikisasszony között nem vész el a vendég.
Azonban hiábavaló volt az orosi jegyző minden igyekezete, hogy Szabolcs vezért meggyőzze a női vizitekben való jártasságáról, a vezér mégis úgy határozott, hogy Kálnay urat viszi magával az óbudai látogatáshoz tanúnak. Talán szavahihetőbb tanúnak vélte Kálnayt abban az esetben, ha majd egyszer valahol, valamerre az óbudai látogatásról tanúskodni kell. Vagy talán több járatosságot tételezett fel Kálnayról a nőies természetű dolgokban? Egyik sem. Szabolcs vezér egyszerűen háláját akarta leróni Kálnay iránt azzal, hogy az utazás fáradalmait megosztá vele. Nem zárhatja ki tehát az utazás gyönyörteljes részéből sem, amilyennek az óbudai látogatás ígérkezett.353
Kálnay valóban hamarosan kitudakolta az utat, a módot, az eljárást, hogyan lehet megközelíteni Óbudán, a Duna-parton, az úgynevezett „óbudai rakparton” Borynét, aki a levele szerint itt lakott, és Szabolcs vezér látogatását várta az 55-ös számú házban.
– Lehet, hogy veszedelembe megyünk, de a nők kérése mindig szent volt előttem, és lehetőleg teljesítettem – mondta Kálnay, amikor a Fecske nevű gőzhajóval kikötöttek az óbudai rakparton, és kiélvezték mindazokat az örömöket, amelyek a helyi hajón való utazással járnak. Találkoztak itt különböző öregurakkal, akik a Fecskén azzal töltötték idejüket, hogy azon vitatkozzanak, miszerint betegségeik ellen mely forrásvíz ajánlatosabb és kiadósabb: a Császár fürdő vagy a Lukács fürdő vize? „Mikor jogász koromban erre utaztam, már akkor is erről beszélgettek” – mond Kálnay László, pedig azóta olvasta a Szigeti Séták című folyóiratban, hogy valamennyi budai fürdőnek a vize egy forrásból fakad. „Ezt pedig kár volt kideríteni! – véleményezte Szabolcs vezér. – Az emberek illúzióit nem szabad megrongálni, mint akár a kápolnákat.” Kálnay, miután kálvinista ember volt, másképpen fejezte ki magát: „Azért nem szabad az illúziókat megrongálni, mert ha nincs balhiedelem, csak csupa igazság van a világon: az embereknek nincs többé alkalmuk az érveik felhozatalára a maguk hite mellett. Mi lenne a világból, ha mindenki azt vallaná, hogy a budai forrásvizek egy lyukból fakadnak a Gellérthegyben?”
Argonautáink ilyen és hasonló épületes beszélgetés közben töltötték idejüket, amíg az „óbudai rakpartra” megérkeztek, amelyet nyilván azért neveznek rakpartnak, mert ide sohase raknak ki semmit, kivéve kilyukadt bádogedényeket, törött fazekakat, életunt csuprokat, amelyeket máshol a szemétdombra szoktak vetni. Óbudán ellenben a Duna-partra hordják ki őket. Néhány öreg naplopó is ült itt a parton, és a Dunát nézte, azzal a lustasággal, amely százesztendőssé teszi nyomban azokat a fiatalembereket is, akik véletlenül ezek közé a vizet bámuló naplopók közé telepednek… Volt egy ember Óbudán, aki húszesztendős korában ült ki a Duna-partra, hogy a szomszédjától valamit megkérdezzen. Talán csak éppen azt, hogy milyen véleménnyel van arról a hídról, amelyet itt emberemlékezet óta terveznek, hogy a pesti és budai oldalt összekössék? A szomszéd megmondta a maga véleményét, vagy tán felelet helyett csak egyet nyújtózkodott, mint ezek a semmittevők szokták.354 Elég az hozzá, hogy a fiatalember, aki itt letelepedett egy kődarabra, amilyen a parton van elegendő: még mai napig is ott ül azon a helyen, és a Dunát nézi. Pedig ennek már ötven esztendeje. Boryné egy zöld kapus, földszintes házban lakott, és mikor ennek udvarába utazóink bepillantottak: nyomban látták, hogy ez az a ház, ahonnan a léket kapott pléhsütőket, öreg kályhacsöveket, használhatatlan kocsikerekeket a Duna-partra időnként kidobják, mert még temérdek ilyen kidobálni való szemét hevert szerteszét az udvaron.
Sőt Boryné maga is olyannak látszott az első pillanatra, mint egy régi csónak, amelynek csak a fakult vitorlája maradt meg, bebizonyítván megjelenésével azt a régi igazságot, hogy Óbuda az a hely, ahol az emberek és dolgok legtovább maradnak meg.
Éppen levelet írt Boryné, amikor hőseink a zöld kapus ház egy ablakánál megtalálták, s az ablak olyan volt, hogy az még akkor sem nézett volna senkire, ha akart volna. Valami csodálatos vénség lepte be az ablakot, mint akár az óbudai öregembereket, akik már csak abból a szempontból sem tartják érdemesnek a külsőségekkel, ruházattal való törődést, mert úgyse mennek el többé életükben arról a helyről, ahol megtelepedtek. Boryné ablakát úgyis ösmerte mindenki, aki akarta. Minek kellett volna tehát az ablakot néha megtisztítani?
– Ha majd a kis örökségemet megkapom, amelyet várok – kezdte Boryné, amikor hőseink letelepedtek a szobájában –, megvalósítom néhány tervemet, amelyet a ház renoválása érdekében kigondoltam.
Szabolcs vezér helyeselve bólingatott, mint mindig, ha különböző tervekről hallott, mert csak azokat az embereket szerette, akik nem töltik céltalanul az idejüket. Ellenben Kálnay kiábrándítóan kérdezte:
– Ugyan, milyen választ vár tekintetes asszony a levelére? – Mert Boryné éppen akkor ragasztotta le a kopertát, amiben láthatólag nagy gyakorlata volt.
– Ez a levél a Közmunka Tanácsnak megy. Azt kérdezem benne, hogy mikor hajlandók végre egy utcát vagy teret elnevezni boldogult férjemről, aki annyi mindent tett Óbuda érdekében? Három temetkezési és betegsegélyző egyletet is alapított, megszervezte a Hadastyán egyletet, összehozta a polgári zenekart, a Spór egyletben még ma is ott áll a pohara szombat esténként, amikor a szokásos befizetések355 vannak a Raáb-féle vendéglőben. Csak még utca nincs elnevezve Boryról. Ezért írtam levelet a Közmunka Tanácsnak.
Miután Boryné így elmondta a levél tartalmát, megcímezte azt, és bélyeget ragasztott rá. Egy kisfiú már ott állott az ajtó előtt, aki Boryné megbízásait teljesíteni szokta.
– Siess vele a postára, mert szeretném, ha levelemet már a Tanács legközelebbi ülésén felolvasnák.
A fiúcska nyilván tudta, hogy milyen nagy fontosságú dologról van szó, azért nyomban a postára futamodott. Boryné ezután vendégeihez fordult, és újólag biztosította őket arról, hogy minden másképpen lesz, ha azt a bizonyos kis örökséget megkapja. Lehetőleg egy komoly, felnőtt inast tart a kisfiú helyett.
– Vagy pedig a fiú addig megnövekedik – szólalt meg Kálnay László.
– Maguk is valami örökségi dologban járhatnak Pesten, amint megálmodtam – folytatta váratlanul Boryné. – Én mindent meg szoktam álmodni, és bizonyosra veszem, hogy Szabolcs vezér valamely nagy örökség felvétele céljából utazott ide. Nekem megmondhatják bizalmasan a dolgokat, mert ha valaki járatos az örökségi ügyekben: az éppen én vagyok.
– Talán Szabolcsból kapott valamely levelet vagy hírt a tekintetes asszony? – kérdezte most Kálnay László, aki nem is volt olyan élhetetlen ember.
De Boryné ragaszkodott ahhoz, hogy az álom mutatta meg a dolgot, amelynek elintézése céljából a hunok a fővárosba utaztak, nem pedig valamely híradás, amely a messzi pátriából Borynéhoz érkezett.
– De akárhogy van a dolog – fejezte be az asszonyság szavait –, azt ajánlom, hogy tegyük össze az örökségi ügyeinket. Az volt a magyarok baja, hogy mindig egymás között pörlekedtek, és kiszolgáltatták magukat egy harmadiknak, akiről feltették, hogy az majd igazságot tesz az ügyükben. Így lett vége sok örökségnek, amelyet elpereltek a magyaroktól, hogy csak a füstjét látták, de a lángjánál mások melegedtek. Nem szeretném, ha a mai magyarok is a régiek sorsára jutnának.
Folyamatosan beszélt Boryné. Látszott, hogy már gondolkozott azon, hogy mit fog a hunnak mondani, ha az levele vétele után felkeresi.356
Szabolcs vezér komoly ember létére csak a fejével bólongatott, mint asszonyi beszédek felett szokása volt, de Kálnay nem türtőztethette magát Boryné titokzatos és fenyegető szavaira.
– Ugyan miféle örökséget vár, tekintetes asszony, hogy így bizakodik a dolgában?
Boryné felemelte a mutatóujját:
– Kár volna egy szegény özvegyasszony kijátszására az ügyvédi furfangot mozgósítani, Kálnay úr! Én Attila királyunktól éppen úgy örököltem asszony létemre, mintha férfi volnék, mert az ősi magyar törvények szerint az özvegyasszonyoknak éppen annyi joguk volt, mint a férfiaknak. Örökölték férjeik helyét még a tanácskozásokban is. Tudjuk mi a jusst, legalább annyira tudjuk, mint Kálnay úr.
Boryné szavára először Szabolcs vezér tért magához, mert hiszen úgyis illett, hogy ő mint Attila kincsőrzője nyilatkozzon ebben a kérdésben legelőször.
A kincstárnok ezt mondta:
– Igaz, hogy voltak hun asszonyok, akik a csatában három férfi helyett is harcoltak, mint ezt már a Szent Gallen-i csatában a svábok ellen megmutatta Erika, akinek hőstetteit a németek ma is emlegetik. De az asszonyok egyéb jogairól csak annyi van feljegyezve a hunok törvényeiben, hogy joguk volt együtt és elevenen eltemetkezni a férjeikkel. Szép jog, kevés nemzetnek az asszonyait részesítették ennyiben a nemzetek, amelyeknek legeleje a hunok voltak.
– A tekintetes asszony nem temetkezett el együtt Bory barátunkkal – vágta közbe Kálnay László.
– Nem tehettem. Értsék meg, uraim, nem tehettem, akármilyen tiszteletben is tartom a törvényeket! – kiáltott fel most Boryné, aki érezte, hogy Szabolcs vezér ellenvetése nagyon komoly forrásból fakadt. Egy valódi hun nőnek valóban együtt kellett eltemetkezni a férjével, mint ezt már Attila feleségei is megmutatták.
– Mért nem tehette? – kiáltotta Kálnay, aki tapasztalt férfiú létére az asszonyság viselkedésében megint valami szélhámosságot sejtett.
Boryné lesütötte a szemét, és hallgatott, mintha elmerengne valamely régi dolgon, amelyet most az urak az eszébe juttattak.
– Mért nem tehettem? Megmondanám, de nem tartom helyénvalónak, hogy ezt nyilvánosan tárgyaljuk. Ha Kálnay úr lenne szíves357 darab időre elhagyni a szobát, akkor megmondom a titkot Szabolcs vezérnek.
– Légy szíves, hagyj magunkra, tisztelt barátom – szólalt meg Szabolcs vezér, aki mindig nagyon udvarias volt a nőkhöz, ha ez nem került nagyobb fáradságába, mert hiszen a férfiak udvariassága többnyire ezen múlik.
Kálnay tehát darab ideig az udvaron állott, egy összetört kocsikerékre helyezve a lábát, mintha azon gondolkozott volna, hogyan törhetett el ez a kerék, amikor látszólag semmi baja sem volt.
Rövid idő múlva nyílott az ajtó Boryné lakásából, és Szabolcs vezér lépett ki.
– Kérem Kálnay urat egy szóra! – kiáltotta most az asszonyság a küszöbről.
Mire Kálnay lépdelt be a házba, és Szabolcs vezér tartotta szemét az összetört kocsikeréken, de megfejteni ő sem tudta a szerencsétlenség rejtélyét. Pedig talán a kocsi is felfordult, vagy egyéb baleset is történhetett akkor, mikor a kerék összetört.
Majd Kálnay úr is igen tudós, fontoskodó arccal, szakállát pedergetve jött ki Boryné lakásából, mintha ugyancsak valami titoknak jött volna a nyomára.
Aztán mindkét hun álldogált még egy darabig az óbudai rakparton, miközben szemügyre vették a félig földbe süllyedt házikókat, amelyek rongyosságukban, szégyenletükben évről évre mélyebben bújtak be a veteményeskertekbe. Eltűnni vágytak itt a házak, mint a nagyon szegény emberek, akik legjobban tudnak rejtőzködni gazdag embertársaik elől. Ha az a néhány, száradás végett kiakasztott férfi- és női fehérnemű nem lebegett volna a dunai szélben a veteményeskertek sövényén, azt lehetett volna hinni, hogy innen már régen minden lakó elköltözött. De egy férfi lábravaló, amely egymagában libegett egy ágasfán, világosan azt bizonyította, hogy tulajdonosa javában él odabent a házban, és a lábra való megszáradását várja.358
