TIZENHETEDIK FEJEZET • Mi történt, mikor a lélekharang megszólalt?
TIZENHETEDIK FEJEZET • Mi történt, mikor a lélekharang megszólalt?
A sánta ördög, aki tudvalevőleg legtöbbet a kocsmák és vendéglők körül settenkedik, most is megtette a magáét, mikor olyan szépen „együtt volt” a társaság a „Barnaláb”-hoz címzett óbudai bormérőben.
Először az ünnepélyes Konrádon kezdte játékát a sánta ördög.
A kitartóan ivó úriember ugyanis darab idő óta elnémult, mintha hangját vesztette volna. Megvető tekintete, amellyel a vele szemközt ülő, iszákos hírében álló Flórián urat mind ez ideig nézegette: megaludt, mint a vízbe cseppentett karácsonyi ólom. A keze, amellyel nyolcszögletű poharát szájához emelgette, mint nagyobb stációkat tartott a levegőben, mintha nem találná régi svungját, amellyel a poharat a szájához szállította. Fejét mind nagyobb megerőltetéssel tartotta az asztal felett. Aztán egyszerre, mikor a sánta ördög először ment végig az utcán, valami szél meglibbentette a szája két oldalán sodort fekete bajuszát, és ez a szél lesodorta Konrád urat teljes testi nagyságában a székről. Még egyszer felemelte a fejét a padlóról, mintha azt akarta volna mondani, hogy íme igaza volt, a szék, amelyre leült: nem bizonyult kitartónak.
De ezt már csak a földön mondhatta el, ahol a bor hatása alatt elnyúlott.
A „Barnaláb”-ban már szokva lehettek Konrád úr eme mutatványához, mert senki sem csodálkozott a bekövetkezett eseményen. Különben is Konrád úr úgy esett, hogy a sarokban foglalt helyet, hol senkinek se lehetett útjában.
– Requiescat in pace! – mondta a piros orrú Flórián, aki még379 mindig szódavizével bajlódott. Aztán Konrád úr talpra állítására sietett, és a „kidőlt kuglit” most is, mint annyiszor, hazavezette.
(Hanem ez a latin mondat nem sok hatással volt. Gyakran elhangzott, és Konrád úr másnap újult erővel jelent meg a „Barnaláb”-ban, mintha nem is ő lett volna az, akivel a különös esemény történt. Egy tekintélyes embernek nem sokat árthat az ilyen pillanatnyi megfeledkezés.)
Ezalatt Pendeli is elszívta szivarját, akármilyen takarékosan bánt is e mérsékelten égő dohányrudacskával. Akárhogyan is igyekezett a sárga mellényes embertől kölcsönkért papírszipkával meghosszabbítani a szivar életét. A szivarból hamu lett, mint már annyi más szivarból a földön. És szivarja nélkül Pendeli megint a régi, jelentéktelen, senki által se észrevett kocsmai vendég lett, aki azelőtt volt. Még felesége se törődött többé vele, miután nem volt füstje, amelyben az asszonyság örömét lelte volna. Pendeli ugyan tett még egy-két kísérletet a macskahangok utánzásával, de az állathangokra olyan különösen néztek rá asztaltársai, mintha megbolondult volna. Mintha valamely régi divatot akarna felújítani.
– Mindent a maga idejében – mondta még Pendeliné is, akit lehangolt ura („a kormányzó”) mellőztetése. Mindenáron „embert” szeretett volna „csinálni” ebből a jelentéktelenségből Pendeliné, de néha belátta ő is, hogy ez nem fog neki sikerülni.
– Legjobb lesz eltenni magunkat holnapra! – szólt végül sóhajtva az asszony.
– Úgy, úgy, boszorkány! – vélekedett Boryné a szomszéd asztalnál, mikor észrevette, hogy Pendeliné elhagyni készül a csatateret.
De ekkor valami olyan történt, ami a félig alvó „Barnaláb”-ban felnyitotta a szemeket és füleket. A plébániatemplom tornyában ugyanis megszólalt a lélekharang, amelyet olyankor húz meg a harangozó, ha valaki haldoklik Óbudán, és a lélekharang megkondítására nézve intézkedést tesz.
A kocsmárosoknak mindent kell tudni a világ kezdete óta, mert hiszen ez hozzátartozik a foglalkozásukhoz. A „Barnaláb” már említett kövér vendéglőse, anélkül hogy megmozdult volna helyéről, így szólt:
– Az öreg „Bercsényi gróf” rugdossa az utolsókat! Ezért szól a lélekharang.
Mire mindenki (és udvariasságból Szabolcs vezér is) talpra állott a380 „Barnaláb”-ban, hogy meghallgassa a lélekharang utolsó kondulásait, amely nem tartott hosszabb ideig annál, amely idő alatt egy normális ember meghalni szokott. A harangozók ugyanis az egész világon bizonyos időre szabják ki mindenkinek a haldoklását, amíg a lélekharangot szólaltatják. Nem tarthat ez tovább száz harangkondulásnál, amely idő alatt a léleknek el kell válni a testtől, hogy a harangszó szárnyán a magasba emelkedjen, mint egy léghajó.
– Menjünk az öreg „Bercsényihez” – mondta most hirtelen Pendeliné az urának, mintha most jutott volna eszébe az oldalági rokonság, amely Bercsényivel összeköti:
– Megy már az örökös! – vijjant fel Boryné kis kalapjában, mintha tetten érte volna Pendelinét, akiről tudva volt, hogy minden végrendeletbe beleköt Óbudán. – Menjünk mi is, hátha szükség lesz ott ügyvédre és tanúkra.
És Boryné oly határozottan ismételte kívánságát Szabolcs vezér és Kálnay László előtt, hogy az említett férfiak már csak azért sem térhettek ki az asszonyság kívánsága elől, nehogy anyagilag valamely örökség elvesztése folytán megrövidítsék. Örökösök voltak maguk is, Attila király örökösei, s azért jól tudták, hogy mennyi üggyel bajjal jár az örökségi eljárás. (Boryné ezenkívül megsimogatta macskahízelkedéssel Kálnay László szakállát is, mintha valami csalékony ígéretet tett volna a gyönge jellemű férfiúnak.)
– Ki az a Bercsényi gróf? – kérdezte óvatosságból Szabolcs vezér, mert tulajdonai közé tartozott a szükséges óvatosság is az életben.
– Egy vén kincsásó! Aki a kincset megtalálta, és most a másvilágra akarja vinni – felelt sértőleg Boryné, mintha mindenkinek ismerni kellene Bercsényi grófot erről az oldaláról.
Kálnay László, akiről azt mondta a közvélemény, hogy körülbelül mindent tud a világon: a szakállát pedergette (a szakálla hegyét, mint mindig, mikor gondolkozott). De egyelőre szótlanul követte az elöl haladó Borynét a keskeny óbudai utcákon, amelyek olyanformák voltak, mint a jeruzsálemi utcák Krisztus születése idejében. A házak összehajoltak, vagy félig a földbe bújtak, mintha mindegyik egy nagy titkot rejtegetne. Ódonság bundaszaga és nőies fodormentaillat váltakozva szálldosott az udvarokból, amelyekből csak többnyire a két kerek lyukkal ellátott házikókat lehetett látni, mert Óbudán drága az ablak, azonkívül az itteni gyakori szeles időjárás381 amúgy is elbánik az üvegablakokkal, míg a kerek lyukakon át szabadon dudorászhat a szél.
Mikor a harmadik utcába értek a zegzugos kalauz vezetésével, akit a szél vitt lobogó szoknyáiban útitársaink előtt, mint valami másvilági lényt: Kálnay László megunta az udvarokba való betekingetést, mintha ekkoráig amúgy is tisztába jött volna a lakossággal.
– Csupa melléképületekből áll egész Óbuda! – mondta ki a megállapítást. – Akárhová nézek, mindenütt mosókonyhát, fáskamrát, tyúkólt meg hasonló melléképületeket látok.
– Téved – válaszolt Boryné, és egy még keskenyebb utcába vezette hőseinket, amelyben csupa bedeszkázott ablak, beszegezett kapu, egymásnak hátat fordító ház sorakozott, amelyek semmit sem akartak tudni a külvilágról. Egészen maguknak való életet éltek. S az utcácskában bokáig érő szemét volt, mint egy keleti városban. Ez volt Óbuda legrégibb része, itt talán olyan emberek is éltek, akik a török hódoltságból maradtak meg. Hogyne élhetett volna itt egy Bercsényi gróf, aki mindössze kétszáz, kétszázötven esztendős lehetne?
– Most már emlékszem a históriából, valóban éltek gróf Bercsényiek Óbudán – csiholt ki hirtelen Kálnay, akinek olyan volt a memóriája, mint a tapló, tüzet kellett neki fogni, hogy használható legyen. – Vajon azok közül a Bercsényiek közül való volna az úriember, akihez most megyünk, miután lélekharangját hallottuk?
– Különc ember volt egész életében, ördögökkel, boszorkányokkal, kincsásókkal barátkozott, miután mindig csak éjszaka járkált. Besötétedés után lépett ki a kapun, és virradat előtt vonult vissza házába. De a halál rátalált – mond Boryné, aki a férfiak társaságában olyan bátornak érezte magát, mint sohasem életében. Mind ez ideig, amíg elérkezett ahhoz a bizonyos házhoz, ahol az említett „Bercsényi” lakott: Boryné itt nyomban hátra vonult, mint egy szemérmes asszonyhoz illik, és a férfiakat engedte előre.
„Bercsényi” háza nem volt a legöregebb, de a legfiatalabb sem Óbudán. Amolyan középkorú ház volt, itt, az ódonságok városában, aminek lehetett életkora száz-százhúsz esztendő. Látszott rajta, hogy építője java élete korában fogott hozzá építéséhez: abban a férfikorban, mikor általában hajlékot szokás építeni. Férfinemen lévő kísértetnek a háza volt, mert mindjárt az első pillanatra észre lehetett venni, hogy mohos bajusza és szakálla van.382
A kapu két oldalán a pince vasrácsos szelelőlyuka, mint valami földalatti börtöné, ahonnan régi emberek hűvös lehelete szállott ki. Vagy legalábbis olyan régi portékák szaga, amilyen portékákkal manapság már nem kereskednek.
Kálnay Lászlónak három szőrszál volt az orra nyergén. Ezzel a három szőrszállal azt is megérezte, amit nem látott:
– Tölgyfagubics van a pincében, amiből a tintát főzik.
A kapuküszöb dongott, mintha valami sírüreg lenne a küszöb alatt, ahonnan most szökött meg a halott. A szárnyas, zöld kapu mögött bolthajtás, amely visszhangzott, mintha egy csomó láthatatlan hang kérdezné egyszerre, hogy ki az, aki a kapun belépett. És a fal mellé, mint valami múzeumban: a régi rómaiak korából való kövek, sírfeliratok, mérföldkövek, emlékkövek voltak támasztva, mintha erre jártak volna a cézárok légiói.
– Attilát érzem – szólalt meg darab idő után először Szabolcs vezér, amikor a faragott köveket megpillantotta.
De beljebb az udvaron, a sírbolt után, hirtelen falusias, piros tengericsövek nevettek rá a belépőkre, mint rossz álom után az ébredés. Az ilyen, eresz alatt függő piros csöveknek az a tulajdonságuk, hogy felvidámítják az embert, falusi illatot érez. Malacokat lát, amelyeket tengerivel csalogatnak.
És a házban, egy tölgyfa gerendás nagy szobában valóban piros nadrágban ült a szoba közepében a haldokló, akinek a lélekharang szólott:
– Unatkoztam, meghúzattam tehát a lélekharangot, egy forintba kerül mindössze a mulatság – mondta a házigazda, amikor szemügyre vette Borynét, és régi bizalmassággal kacsintott rá, amikor két lovaggal látta belépdelni.
„Bercsényi gróf” megfelelt nevének, nem is lehetett őt másképpen elképzelni Óbudán, mint így: borpiros arccal, amelyen olyan fekete volt kipödrött bajusza, mint azokon a képeken, amelyeket gyermekek festenek Paprika Jancsiról.
Ha nem szólalt volna meg: fából kifaragott embernek lehetett volna hinni, mert teste a piros nadrágban és ugyancsak piros atillában olyan mozdulatlan volt, mint egy panorámabeli bábué. Így is azt lehetett gondolni, hogy valami mechanikai szerkezet beszél belőle, és „Bercsényi” maga festett fából van. A Borynéra vetett ismerős kacsintás után ugyanis többé nem mozdította se szemét, se arcát.383
Azt lehetett volna hinni, hogy mindkét szeme üvegből van, a bajusza kócból, az arca cserépből, a két keze ölébe van csak helyezve, amelyet az ember szétbontása után külön akasztanak fel egy ruhafogasra.
S mindennek az volt a titka, hogy „Bercsényi” konzerválta magát.
Mintha már életében egy borszeszes palackba költözött, vagy múmiává vált volna. S emiatt lehetett százötven esztendős, akit egy régi sírban, régi ruhában, régi festékkel arcán megtaláltak, és a székre ültettek.
Boryné vette át a szót a fából faragott ember előtt.
– Ezek az urak régi ismerőseim, abba a faluba valók, ahova én való vagyok, és Attila király kincseit keresik Óbudán.
A piros magyar ruhás bálvány egyetlen szóval sem felelt. Szeme dermedt üvegességéből nem változtatott, oly mozdulatlan maradt, mint egy kép.
– Mint egy faszent! – mondta Kálnay László.
Talán igaza volt a lélekharangnak, meghalt az illető, és mi egy holt ember előtt tisztelkedünk – gondolta Szabolcs vezér, mert általában jó véleménnyel volt az emberekről s azok tisztességtudásáról.
De ha ismerte volna „Bercsényit”, tudhatta volna, hogy a piros nadrágos ember egész életében ilyen hallgatag, konok, megátalkodott volt, aki legfösvényebben bánt a szavaival. Néha, minden különösebb fogadalom nélkül: egy esztendeig se szólt egy árva szót sem. Becsukta a száját, és harapófogóval se lehetett belőle kihúzni egy „igent” vagy egy „nemet”.
Csak az óbudai harmonikás tudta megszólaltatni időnként némaságából.
És a lélekharang hívására jött is már a harmonikás, mert óbudai születésű ember volt, aki nem mulasztotta el megkérdezni, hogy kinek csendítenek utolsót, amikor a lélekharangot hallotta. És a hír vételére ő is elindult „Bercsényi” háza felé, mint mások.
Tomasek külsejében olyan furcsa ember volt, amilyennek egy harmonikásnak kell lennie. Szürke, macskafarkbajusza tréfásan állt szája felett, amint a harmonikás bajuszának jelenteni kell gazdája vidám mesterségét. Spanyol szakállkájáért az „Egészségére!” asztaltársaság már pénzt is ígért, de Tomasek nem adta szakállát. És más irányban is olyan volt Tomasek, mint a nótabeli ember. Az élet egy384 vidám, önfeledt pillanatában jött a világra, mint egy nóta, és valószínűleg ugyanúgy múlik el a világból, mint elhangzik egy nóta.
– Mi a baj? – kérdezte, mintha rá vártak volna.
Boryné fontoskodott és rendezkedett, mintha a „Bercsényi” másvilági üdvössége rá volna bízva.
– Mindenki láthatja, hogy ő nemsokára meg fog halni, ha ugyan eddig meg nem halt… Csak rá kell nézni, hogy mindenki tisztába jöjjön a dologgal, hogy eljött neki is az utolsó perce. Ezt senki se kerülheti el. Ő sem kerülheti el, akármit gondol is magában.
– Értem – felelt a harmonikás, mintha valóban értette volna a dolgot.
Eközben megtelt a szoba vendégekkel. A sárga mellényes ember maga három ember helyét foglalta el. Pendeli valami „szívnivaló” után nézett körül a szobában, mert szenvedélyes dohányos volt. Kihúzott egy fiókot, és hangosan bejelentette:
– Lopok két cigarettát.
És valóban lopott két cigarettát, amelyet a fiókban talált.
Pendeliné egy ülőhelyet talált magának a haldokló közelében, és oda olyanformán telepedett le, mint az, akinek feltett szándéka, hogy nem mozdul addig, amíg valami nem történik.
Boryné sürgött-forgott, mintha valami háziasszonyt helyettesítene. Viselkedésén látszott, hogy egyedül neki van gyakorlata a haldoklók körüli eljárásokban, aminthogy némely asszony mindent tud a világon, a töltött káposzta készítésétől kezdve a kisbaba születésekor végzendő teendőkig.
Boryné lelkesen járt-kelt a házban, itt egy bútort tolt félre, amott egy üres széket tolt Szabolcs vezér alá, majd egy csomó régi könyvet tett a helyéről egy másik helyre. Közben a harmonikást is biztatta, „táncoltatta”, mint ő magát kifejezte:
– Nézze, Tomasek, magának tudni kell valamit, mert éppen eleget bitangolt éjszakánként a megboldogulttal kocsmáról kocsmára, lányokhoz és menyecskékhez. Tudni kell valamit a megboldogult végrendeletéről. Hová dugta a végrendeletet?
Tomasek rázta a fejét.
– Nem volt róla szó – mondta. – Mindig másról volt szó.
– Miről volt szó, ha nem a végrendeletről? – firtatta Boryné, aki úgy tett, mintha nem értené, hogy végrendelkezésen kívül más dolgokról is lehet komolyan beszélni.385
– Én azt meg nem mondhatom, hogy miről volt szó köztünk, mert az asszonyság kivájná mind a két szemem.
– Törődöm is én a maga szemével. Énnekem maga sohase harmonikázott. Ne is akarja elhitetni senkivel, hogy nekem harmonikázott, mert nem hiszi el senki. Nézze meg az ember, még híremet költené.
A harmonikás megtörölte a bajszát, és elhatározta, hogy alkalmilag visszaadja a kölcsönt Borynénak.
Pendeliné, akinek vizsgálódó szeme (mint a csókáé) a vitatkozás alatt hol Borynén, hol a harmonikáson járt, most idejét látta annak, hogy a zenésszel szövetségre lépjen, ugyanezért ilyenformán szólalt meg:
– Nem mindenki érdemelte meg, hogy hozzá énekeltek. Idővel érdemtelennek mutatkoztak.
– Leöntötték az ablakból – tódította a zenész, mintha valami nagy igazságtalanság jutott volna eszébe. – „Bercsényi” urat is leöntötték.
– Nem kell szégyellni! – szólalt meg most a haldokló, mintha a körülötte folyó beszélgetésből csupán ez a história érdekelte volna.
A haldokló vékony, másvilágias hangon szólott, ami sehogy sem illett megtermettségéhez. Mintha egy szepegő gyermek beszélt volna a piros huszárruhából. Kálnay László közelebb lépett, mintha nem jól értette volna a haldokló szavait. De azonkívül a többiek is elhallgattak, mert a haldoklók szavaira úgy figyelnek, mint a legjobb szónokokéra.
– Itt az ideje, hogy magába szálljon, uram! – mond most Szabolcs vezér is, aki az ünnepélyes pillanatban ünnepélyesen szólalt meg, mint ez már szokása az olyan embernek, aki nem szokott dobálózni a szavakkal.
Pendelinét nem érték váratlanul Szabolcs vezér kellő időben elmondott szavai, nyomban tudta, hogy mit kell cselekednie. Hangosan sírva fakadt. A sírásban követte őt férje, sőt a minden hájjal megkent harmonikás sem akart elmaradni, mert hátha ezen a réven valamely előnyhöz jut. A felhangzó sírás arra ösztökélte Szabolcs vezért, hogy a gyülekezet nevében megismételje a halálraítélt előtt:
– Itt az ideje, uram, hogy magába szálljon. A másvilág mezsgyéjén könnyítenie kell magán, mint már a cigány is mondotta, amikor akasztani vitték.386
A Pendeliné vezérlete alatt működő sírók megint sírtak egyet, mint egy szövetség.
Boryné villámló szemmel nézte, hogy „ellenfelei” hogyan nyomultak az előtérbe. Tudniillik úgy tüntették fel a dolgot, mintha a gyülekezetben ők volnának a törvényes örökösök, akiknek a haldoklót megsiratni nemcsak joguk, de kötelességük.
„Mintha már náluk volnának a kulcsok!” – mondta később Boryné, amikor a jelenetre visszagondolt.
A sírás elhangzott, a gyászolók kifújták az orrukat, és feszülten várakoztak a további történendőkre. Senki se akart elmulasztani egy szót sem „Bercsényi gróf” válaszából, amelyet Szabolcs vezérnek adni fog. Ugyanezért a sárga mellényes úriember is előretolakodott, és rézvörös orrát, arcát a központba helyezte.
