TIZENKETTEDIK FEJEZET • A vezér megkísértése

Teljes szövegű keresés

TIZENKETTEDIK FEJEZET • A vezér megkísértése
Az „Arany Sas” konyhája felől friss ételillatok tekergőztek azok felé, akik valamely okból hosszabb vagy rövidebb időre elhagyták az ebédlőt, de ez nem jelentett különösebb változást, mert az „Arany Sas” konyháján éjjel-nappal főztek. Volt olyan úriember a lakók között (egy bizonyos Jósika báró), aki este kelt fel szobájában, éjfélkor ebédelt, hajnalban vacsorázott, mert az „Arany Sas” volt az úriemberek utolsó vára, ahol mindenki úgy élt a fogadón belül, ahogyan neki tetszett. A fogadó falai közé nem ért el a főkapitány hatalma, itt nem volt záróra („fájeramt”, mint Pesten mondogatták), itt nem zörögtek reggel, hogy már ideje volna felkelni, itt nem oltották el a lámpákat azon cím alatt, hogy aludni is kéne már. Az „Arany Sas”-ban úgy élt mindenki, mint otthon… A szolgák, szolgálók éjjel-nappal talpon voltak, a konyhán mindig sütöttek-főztek, a cigányok mindig kéznél voltak. Nem csoda, hogy lakott a fogadóban olyan vidéki úriember, aki évekkel ezelőtt egy-két napi tartózkodásra rándult a fővárosba, de valamely véletlen folytán az „Arany Sas”-ba kvártélyozta be magát, és erről a kedves helyről végleg elfelejtett hazamenni.
Itt lakott Szemere Miklós is, aki külföldi utazásából hazatérve darab időre az „Arany Sas”-ban szállott meg (amíg alkalmas szállást talál a fővárosban), de körültekintve a fogadóban, megjegyezte magában, hogy a „Sas”-nál kényelmesebb otthonra sehol se akad. Volt olyan idő, hogy éjfélkor kelt fel, és erre az időre rendelte a kocsiját a fogadó kapuja elé, amikor levegőzés szempontjából kikocsizott a Stefánia útra vagy a budai hegyek közé. Vagy elvitette magát szórakozásai után, elment kártyázni a Kaszinóba vagy színházba, amely a Király utcában volt, „Kék Macská”-nak hívták, s ugyancsak mindig volt benne előadás, mert a pincérnőknek csak fel kellett állni az asztaltól, ahol ültek, harisnyát kötöttek vagy úriemberekkel társalogtak, és lassú léptekkel a színpadra mentek; a karmester mindig tudta, hogy milyen zenét kell vezényelni, ha Waldau Zsanét vagy Purgmájer Stefi, a korabeli híres színésznők a világot jelentő deszkákon megjelentek, akár este, akár hajnalban, akár csak reggel, mert előbb nem értek rá, hogy szerepüket eljátsszak.345
…Ezért nem keltett nagyobb csodálkozást, amikor éjfél felé főzni kezdtek az „Arany Sas” konyháján, mégpedig maga a fogadósné, Kommerné, állott neki a főzésnek, amit csak kevés lakójának tett meg ilyen időben, mert az ágyból kellett felkelni.
Csak éppen az volt a megjegyezni való Kommerné éjszakai főztében, hogy az különös lármával járt.
– Mintha kisgyerekeket sütne elevenen Kommerné a konyháján – mondta Szűcs Pátri, az ország legnagyobb ebédelője, akit jó étvágyassága miatt (mindenből dupla porciót rendelt egyszerre) az „Arany Sas”-ban éppen olyan szívesen láttak, mint a „Kispipá”-ban vagy a „Szikszay”-ban, Pest jó kosztú helyein.
Szemere Miklós asztalához invitálta Szabolcs vezért.
– Azt hiszem, csíkleves készül a konyhán – jegyezte meg Szabolcs vezér, amikor a zenebonát hallotta.
– Igen, a te hazai ételeddel akar kedveskedni Kommerné – felelt Szemere Miklós. – Miután a Szabolcs vármegyeiekről azt tudjuk, hogy az első fagyoktól kezdve, a hideg idők beálltával a csíkot kedvelik, Kommerné kötelességének tartotta, hogy a Felső-Tiszáról egy kassal csíkot hozasson, és azt káposztalében megfőzze. Az „Arany Sas”-ban mindenki azt kapja, amit szeret. Mintha otthon volna…
– Tehát a kassaiak sódart, a szegediek paprikás halat, a miskolciak kocsonyát kapnak – vélekedett Szabolcs vezér. – Vajon kiknek süti Kommerné asszonyság mostanában a zsiványpecsenyét, miután a régi, szép betyárvilág elmúlott?
– Nem kell félteni a rablóhúst! Még mindig elég fogyasztója van Magyarországon – felelt Szemere Miklós, és nyakába dugta a terjedelmes asztalkendőt, amely egész mellét elborította, miután a tisztaságra mindig ügyelt a nevezett úriember.
Szemere Miklós a kályha közelében volt, mert a meleget nagyon kedvelte, de az ételeket is úgy szerette, hogy azokat mindig szeme láttára, a nagy cserépkályha párkányán helyezze el a tata-tóvárosi származású pincér, aki azelőtt lakáj volt Esterházy Miklós grófnál, és tulajdonképpen csak azért vállalt pincéri állást az „Arany Sas”-ban, mert végtelenül unatkozott foglalkozás hiányában. (Az említett gróf meghalt, és új gazdához nem volt kedve Fájt úrnak elszegődni.)
A „Szemere pincére” már akcióba is lépett, amint az uraság nyakán elrendezte az asztalkendő ráncait, keze ügyébe rakosgatta az346 olasz saláta elkészítéséhez való különböző mustárokat, a folyékonyokat és a pépeseket, az olajokat és eceteket, miközben a kamrából személyesen hozott egy pohárka valódi borecetet, amelyet a saláta megkedvesítéséhez szoktak használni. A salátát Szemere úr mindig maga készítette el, miközben gasztronómus aggodalmával gondolkozott, hogy nem felejtett-e ki valamit a salátából, féloldalra tolta a tálat, és gyönyörködött munkájában. Fájt úr ünnepélyes léptekkel hozta a konyhából a levesestálat, és felemelvén annak fedőjét, megszagolás végett Szemere úr elé tartotta.
– Jöhet! – mond a vendég, és az ebéd ceremóniája ezzel megkezdődött.
(A tűzhely mellől Kommerné ezalatt egy spanyolfal mögé rejtőzve várta a hatást.)
– Azt hiszem, hogy ezt a csíklevest Szabolcsban is megehetnék – mondta a legnagyobb elismerés helyett Szabolcs vezér, akinek véleményére Szemere Miklós olyan kíváncsi volt, hogy néma oldalpillantásokat vetett rá.
A Gyökér asztaltársaságnál, a Pest megyei urak asztalánál, de más asztaloknál is: így Apponyi Albert gróf asztalánál, aki nőtlen korában ugyancsak az „Arany Sas”-ba járt, de mindig csak giszhübli vizet ivott Szilágyi Dezső igazságügyminiszter asztalánál, aki itt ugyancsak mindig egymagában étkezett, mert evés közben nem szeretett beszélgetni, és a legnagyobb sonkacsontot helyeztette maga elé, mikor még csak a hideg marhaszeletnél tartott, amelyet lesoványodás szempontjából fogyasztott; miközben oroszlántekintetével valósággal hallgatásra hipnotizálta azokat, akik az étterem legtávolibb részében is hangosan mertek beszélgetni – tehát az „Arany Sas” asztalainál csakhamar híre futott, hogy az idény első csíklevesét éppen Szemere úr asztalánál tálalták, mire többféle határozatba ment, hogy a levest ugyancsak felveszik a legközelebbi programba. Utóvégre nemcsak Törley úr pezsgőjével él az ember, akármennyire hivatkozik is ez az úriember a hazafiasságra, amely szerint mindenkire kötelező, hogy hazai pezsgőt fogyasszon.
Szemere úr ebéd közben azt a váratlan kérdést vetette fel Szabolcs vezérnek, hogy mit szándékozik csinálni a Pestre vezényelt „hunokkal” mindaddig, amíg Etel király kincsét megtalálja, és a magukkal hozott zsákokat a kinccsel megtömheti.
– Ezen a kérdésen már magam is gondolkoztam, mert nem olyan347 világot élünk, hogy folytonosan mulatozással töltsük az időt, mint eddig töltöttük – felelt komolyan Szabolcs vezér. – Arról pedig szó sem lehet, hogy egyetlen emberemet visszaküldhetném a pátriába, mielőtt valami történne.
Szemere Miklós gondolkozott:
– Ha történetesen képviselőválasztás volna az országban, be lehetne osztani a „hunokat” a különböző jelöltek mellé. De sajnos, csak minden harmadik évben választat Tisza Kálmán. „Addig” is azonban állást kell adni a hunoknak, mert így nem maradhatnak.
– Állás sokféle van Magyarországon, de az én embereim nagyon válogatósak, még otthon se szívesen fogják meg az eke szarvát, mert mind született úriembernek tartja magát – sóhajtotta Szabolcs vezér.
– Szerelemből pedig nem élhetnek felnőtt emberek! – mond most igen elkomolyodva Szemere Miklós, mert akármilyen nagy úr volt, nem szerette a dologtalan embereket magán kívül. „Valamit mindenkinek csinálni kell!” Ez volt az alapelve életének.
Szabolcs vezér borúsan nézett körül. „Hunjainak” egy része az étterem sarkában ült, más része az „Arany Sas” előtt ácsorgott az utcán, a legtöbb azonban, nem mervén Szabolcs vezér mellől elmozdulni, az „Arany Sas” előcsarnokában üldögélt vitatkozó vidéki vendég módjára, és napszámban ásítozott.
– Nem szeretem a kasza-kapa kerülőket – ismételte Szemere Miklós, még összébb vonván szemöldökeit, amikor éppen észrevette, hogy két „hun” (Geszteréd és Buj tizedesek) éppen azon mesterkedik, hogy dresszírozza az „Arany Sas” öreg vizsláját, amelyet valaki egyszer a fogadóban felejtett, azóta a szálloda kutyája lett, és azokat a nyulakat állta, amelyek a fogadó konyhájára kerültek.
– Kutyaidomításból nem élhetünk meg – mormogta Szemere újra, és egy ötlettől felvidámodva, Szabolcs vezérre villantotta a szemét. – Mit szólnál hozzá, ha a hírlapok apróhirdetései között keresnénk elfoglaltságot a hadaknak?
Akkoriban még újszerűek voltak az apróhirdetések az újságok hátsó oldalain, többnyire szerelmi ismeretségeket, kalandokat, levelezéseket bonyolítottak le az apró betűk.
Szemere Miklós az Egyetértés című újságot akasztotta le a szögről. Igen nagy, lepedő formájú újság volt ez, és minden olvasható volt benne, ami a világon történik. Szemere Miklós ezt olvasta ki az „apróhirdetések” közül:348
Gavallérok, aki hajlandó viszontszolgálatért
egy szenvedélyes nőt pillanatnyi pénzzava-
rából kimenteni, küldje címét „Cleopatra”
alatt a kiadóhivatalba – nem bánja meg
– No, ez nem egészen a mi fájós lábainknak való! – vélekedett Szabolcs vezér, aki megfontoltan hallgatta a hirdetés felolvasását.
Szemere tovább olvasott:
Felhívás! Létezik-e komoly gondolkodású,
ékesebb gavallér, aki hajlandó lenne egy fia-
tal szenvedélyes nővel megismerkedni – tu-
dom, nem bánná meg. Ajánlatok „Nitétis”
cím alatt a főpostára poste restante címzendők.
– Bár magam is elég komoly gondolkozása vagyok, de azt hiszem, nem volnék elég „éltes” az említett felhívónak! – vélekedett Szabolcs vezér.
Szemere Miklós tovább böngészett a lepedő nagyságú Egyetértésben, amely újság akkoriban a legnépszerűbb magyar újság volt. Végre talált egy hirdetést, amelynek tartalma elgondolkoztatta:
Melyik gazdag, nemesszívű hölgy volna haj-
landó egy szerencsétlen furulyást nem írigy-
lendő helyzetéből legalább 50 forinttal ki-
menteni, oly feltétellel, hogyha lesz, hálás
köszönettel visszafizeti. Ajánlatok „Szeren-
csétlen furulyás” alatt a kiadóhivatalba.
Így hangzott a hirdetés, de Szabolcs vezér csak a fejét csóválta:
– Nem hiszem, hogy az én hunjaim bármelyike akár kisebb kölcsönhöz is juthatna ilyen formában.
– Talán egyik se érzi magát elég szerencsétlen furulyásnak?
– Nem azért, mintha valamennyien szerencsés flótások volnánk, de nemigen bízunk a nők nagylelkűségében. Minket úgy szoktattak odahaza, hogy a férfiaknak kell nagylelkűnek lenni a hölgyvilág iránt.
– Ezek a felolvasott hirdetések – folytatta bizonyos szünet múlva Szabolcs vezér – az én régi felfogásomat igazolják. Azt, hogy a nagyvárosi élet még nem való a magyaroknak, nem tudnak vele mit349 csinálni. Hamarább tanulják meg a rosszat a nagyvárosban, mint a jót.
– Te eszerint nem ajánlanád fel a nagy király kincseit se Cleopátrának, se a másik hölgynek? – kérdezte most váratlanul Szemere Miklós, és éles tekintetet vetett Szabolcs vezérre.
– Még egy kengyelvasat se – felelt egyszerűen a vezér. – Énmiattam az említett hölgyek ítéletnapjáig közölhetik hirdetéseiket az Egyetértésben, a kincsből nem látnak semmit, akármit ígérnek.
Szemere Miklós láthatólag megkönnyebbülve vette tudomásul Szabolcs vezér komoly nyilatkozatát. S darab idő múlva így szólt:
– Őszintén megvallva: néha felmerül bennem az a gondolat, hogy Attila király kincsének rossz vége is lehet. Olyan kezekbe talál jutni a kincs, amelyek nem becsülik őt meg, se történelmi, se érzelmi szempontból, mint ahogy már nagyon sok elrejtett ősi kinccsel megesett, amely méltatlan utódok kezéhez került. Elhányták, elpazarolták, az ablakon dobták ki a kincset, ahelyett hogy a hagyományozó intencióját figyelembe vették volna.
– A könnyelmű örökösök példái elég ismertek előttünk, magyarok előtt, akik jóformán mindent elvertünk, amit ezer esztendő óta az őseink gyűjtöttek. Nagyon megnyugtattál, mélyen tisztelt barátom, hogy nem gondoltál nyomban a Cleopátrával való megismerkedésre, midőn ajánlatát bátor voltam neked bemutatni.
– Amíg élek, egyetlen boszorkánypiszkafát se aranyoznak meg Attila kincsével Budapesten – mond a vezér.
Szemere Miklós e beszélgetés után jogosan gondolhatta, hogy Attila kincsét nem fenyegeti veszedelem azoknak a könnyelmű nőknek a részéről, akik az egész világot beröpdösik, és minden aranytallérra számot tartanak, akár egyházi, családi vagy hadvezéri eredetű. Ezeknek a Cleopátráknak mindegy, hogy honnan veszik az aranyat ördögi életmódjukhoz. Lám, még Attila kincse után is kinyújtanák a kezüket, mert hiszen az Egyetértés hirdetései és a hunok megérkezése között nyilvánvaló az összefüggés – gondolta magában Szemere Miklós, aki egyike volt a leggyanakodóbb embereknek.
De Szabolcs vezér megkísértetett, és a kísértést emberül kiállotta.350

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages