TIZENNYOLCADIK FEJEZET • Az óbudai kincsásó története
TIZENNYOLCADIK FEJEZET • Az óbudai kincsásó története
– Anyai nagybátyám a cigányok vajdája volt – kezdte „gróf Bercsényi”, amikor megfogadta a vezér jóakaratú tanácsát, és magába szállott. – Ő még a valódi cigányok szabad életét élte, aki megállás nélkül vándorolt egész életében a Duna-völgyében vagy Erdély bércei között. Mulatságból elment a nagy orosz síkságokig, a szibériai határig, és onnan lova fejét egyenesen Spanyolországnak fordította, és három hónap múlva már Andalúziában volt, hogy az ottani atyafiakat meglátogassa.
Bölcs ember hírében állott nagybátyám, ugyanezért habozás nélkül megfogadtam tanácsát, amely abból állott, hogy telepedjek meg Óbudán, ő majd később megmondja, hogy milyen célból. Addig is átadott egy zacskó aranyat, hogy megélhessek, amíg további sorsomról intézkedik.
Ő meg a cigányaival éppen Németországba volt útba, ahol egy régi kolostor kincsét kellett megtalálni, mert nagybátyám cigányai ahhoz a törzshöz tartoztak, amely törzsnek az volt a teendője, hogy a föld alatti, elrejtett kincseket napvilágra hozza, és azt a rendeltetési387 helyére juttassa. Ástak kincset az orosz cárnak, a spanyol királynak, a német fejedelmeknek. Legjobb megbízójuk a krakkói érsek, aki a régi könyvekből kikereste az elásott kincseket, megjelölte a kincseknek a helyét, és nagybátyámat cigányaival akármilyen messze földre is elküldte a kincsek elhozatalára. Ugyanezért nagybátyámnak a neve Kincses volt. Kincses vajda! így ismerték őt a világon.
Mikor már megtelepedtem Óbudán, és felvétettem magam a lakatosok közé, egy cigány jött hozzám, aki elhozta Kincses vajda ökölnyi mentegombjait, amelyek színezüstből voltak. Ebből a küldeményből mindjárt láttam, hogy nagybátyám többé nincs az élők sorában, amit a cigány is megerősített, elmondván, hogy egy beomlott fal maga alá temette Kincses vajdát. Mikor a romok alól kihúzták, a vajdának többé nem kellett sem ennivaló, sem innivaló. Éppen csak az volt a kívánsága, hogy az ezüstgombokat adják át nekem, valamint azt az üzenetét is, hogy maradjak Óbudán, mert ott vagyok a legjobb helyen.
Tudtam, hogy nagybátyám nemhiába küldött ilyen tartalmú üzenetet a másvilágról, azért ellenállottam a kísértésnek, amely vándorolni vitt volna a világba, mert én is olyan ember voltam, aki vándorolva szerette volna eltölteni életét.
Nincs annál dicsőbb dolog, mint egyik városból a másikba menni, mindig új embereket látni, mindig újra meg újra megpróbálni azt, hogy mennyivel vagyok okosabb, különb azoknál az embereknél, akikkel útközben találkozom.
Azért van a vándorlás a világon, hogy az ember mindennap megpróbálja, hogyan élhetne meg munka nélkül, csak éppen abból, hogy utazik.
Mindig irigyeltem azokat, akiknek sohasem volt dolguk tovább egy városban, mint csupán annyi ideig, hogy ott a viszonyokat megismerjék és hasznukra fordítsák, anélkül hogy tőlük kérnének valamit.
De még jobban irigykedtem azután a vándorlókra, akik mindenütt csak a szépet meg a jót ismerik meg, a gonoszt sohasem, mert a rossz viszonyok elől nyomban tovább mennek, miután övék az egész világ.
De a nagybátyám másvilágról küldött akaratának engedelmeskedtem, mert tudtam, hogy valami van a hátterében ennek az üzenetnek.388
Aminthogy egy év múlva ki is derült, miután ugyanaz a cigány visszajött hozzám, és közölte velem, hogy a kincsásó törzs is vele jött, de cigányszokás szerint nem mutatkozik a városban, hanem a határban telepedett meg, az óbudai és csobánkai út mentén ütötték fel sátraikat, mert a hagyomány szerint ebben az esztendőben Óbuda környékén kutatnak a föld alatti kincsek után.
– Azért kellett, hogy itt maradj a városban. Legyen itt egy ismerősünk, aki a rábízott dolgot elvégzi. – Így szólt a cigány, és örült, amikor megmutattam neki házamat, amelynek nem volt utcára nyíló ablaka, a kapuja mindig zárva volt, az udvarára pedig nem leskelődhetett be senki, mert mindenfelől magas falak vették körül. Láncos kutya vigyázott ezenkívül, hogy idegen be ne nyomakodhasson.
– Ez így jól van – mondta a cigány –, de gondoskodni kell egy titkos ajtóról is, amelyen át láthatatlanul jöjjünk és menjünk, hozzunk és vigyünk, ha az ásás eredménnyel jár, mert most olyan kincset keresünk, amelynek elrakásához hely kell. Pincét kell építeni a házba.
– Ez a legkevesebb – feleltem. – Óbudán minden ház alatt van pince, csak az a különbség közöttük, hogy az egyiket befalazták, mert nem akartak többé a föld alatti emberekkel cimboráskodni, a másikat meg nyitva hagyták ugyan, de nem használják. Bizonyosan az én házam alatt is húzódik egy a sok óbudai pince közül, csak nem értem rá eddig utánanézni.
A cigány meghagyta, hogy a pincének minél gyorsabban nézzek utána. Sőt a legközelebbi zivataros éjszakán, amikor amúgy se mert senki kimozdulni a házából, többedmagával tért vissza a cigány, és felásta a házat. Egy-két éjszakai ásás után ezek a szakértő földásók meg is találták a házam alatt elhúzódó pincét, amelyről kitűnt, hogy minden óbudai pincével összeköttetésben van, a belőle kiágazó folyosók révén. Csak itt-ott kellett kibontani a föld alatti falat, hogy már a szomszéd pincéjében találjuk magunkat. Itt-ott kellett feltörni egy föld alatti ajtót, hogy azon át továbbjuthassunk akár a harmadik utcába is.
Gondoskodtak arról még a sok száz év előtti emberek, hogy úgy járhassanak-kelhessenek a föld alatt, mint akár a föld feletti utcákon. Csak éppen a szokás ment ki a divatból, az emberek ellustultak a föld alatt járkálni, amikor éppen úgy mehettek, jöhettek a föld felett.389
De nem így tettek ám az én cigányaim, Kincses vajda maradék törzse, amely éjszakánként lassanként beköltözött a városba – a város alá az én pincémen át, és odalent táborozott a föld alatt, anélkül hogy valaki sejtette volna, hogy legalábbis annyi ember lakik a föld alatt, mint a föld felett.
Rejtekutakon szereztek maguknak élelmet, legfeljebb a városon kívül láttak néha csavargó cigányokat, de hát az mindig volt a határban, aki vándorlásában darab ideig megpihent.
Talán még mai napig se tudna senki Óbuda föld alatti lakosságáról, ha nincs Eszmerálda, a szép cigányleány, aki valamely lehetetlenséggel határos úton meg nem szerelmesedik egy föld feletti emberbe, akinek a kedvéért elhagyta föld alatti palotáját, amelynél szebbet elgondolni se lehetett. Ez volt a legtágasabb pince Óbudán, amelyet a cigányok Eszmeráldának, a törzs legszebb leányának berendeztek, mint valami királyi palotát, mert mondanom se kell, az én cigány rokonaim nagyon gazdag emberek voltak, akik éppen azért rejtőzködtek a föld alá, hogy a kincseiket elrejtsék az irigy világ elől. És ugyanígy rejtegették Eszmeráldát, amíg az valamely úton-módon az óbudai kántorral megismerkedett, és együtt jártak a hegyek közé énekelni, ahol senki se hallotta őket.
A kántor énekelt a hegyek között, és az énekszóra a föld alól, valamely láthatatlan úton előjött Eszmerálda, a szép cigányleány, hogy a kántor énekét hallgassa.
A legszebb ruháját vette magára, aranytallérokat akasztott a nyakába, drágaköveket bújtatott a haja sűrűjébe, aranypapucsban sétált a hegyen. A kántor énekelt, mert ez volt a mestersége, és azonkívül is tiszta életű ember volt, akit az angyalok rokonának mondanak. Szőke, kék szemű, keskeny vállú fiatalember volt, akit csak a nők szerettek, a férfiak ki nem állhatták. Leginkább a hosszú haját szerették volna lenyírni, ha egyszer amúgy egy sötét utcában megcsípnék.
De Eszmeráldának tetszett a kántor, mindig előjött a föld alól bűvölő énekére, és nekiadta volna aranytallérjait, gyémántjait, ha a kántor kérte volna.
De a kántor nem kért tőle semmit, mert mást szeretett.
Mikor Eszmerálda ráeszmélt, hogy királynői ruhájában nem tudja meghódítani a szent életű óbudai kántort: változtatott a dolgokon, és a kántor énekére egyetlen szál ingben, leeresztett hajjal és mezítláb jött elő a föld alól, ha énekelni hallotta szerelmesét. Ölelésre390 tárta ki két karját, szemében csábítás és gyönyörigézet, a hangjában pedig a megkívántatás cselszövénye dudorászott, amikor megszólította az énekest, és lassan letelepedett mellé a hegyek között a zöld fűbe, hogy egyetlen hangot se mulasszon el az énekből.
De a kántor csak változatlanul ahhoz a távollévőhöz, a láthatatlan, ismeretlen nőhöz intézte énekét, és ügyet sem vetett a lábaihoz kúszó szép cigánylányra, aki talán még az életét is odaadta volna kántoráért, mert nincs nagyobb szenvedés a visszautasított szerelemnél. Nincsen ellene semmi ír, még a mindentudó cigányok tudományában sem. Betegség, amelyet nem lehet meggyógyítani. Halál, amely ellen nincs orvosság.
Ki küldte rám ez átkot? – tűnődött Eszmerálda, a cigányok királynője, amint ősanyja, Cleopatra, az egyiptomi királynő tűnődött, amikor a római császárba szerelmes volt.
Mért nem szeret engem a kántor, holott mindenki szeretné, ha csak a körmöm feketéjét nyújtanám felé? Amikor az egész világ azt mondja, hogy én vagyok a legszebb, a legjobb, a leggazdagabb a földi nők között? Ki az, aki elfordítja tőlem a kántor szívét?
Tudni kell ugyanis, hogy Eszmerálda pogány vallásban növekedett fel, és így nem volt tudomása arról, hogy van egy égi asszony, a mi Szűz Máriánk, aki minden földi nőnél hatalmasabb ezen a világon. Szűz Máriába volt szerelmes a szent életű kántor. Ezért nem fogott rajta a szenvedély, amit a szép cigányleány akart felébreszteni benne.
Egy napon azután, amikor már szenvedélyével, kínzó szerelmével többé nem bírt a cigányok királynője, és föld alatti palotájában búsulva töltötte napjait, reggeltől estig sírva járt egyik helyről a másikra, erőszakos cselekedetre határozta el magát, olyan igazságtalanságra, amilyenre csak egy szerelmes leány képes.
Parancsot adott a föld alatt ásó és a megígért kincs után kutató cigányoknak, hogy a hegyek között énekelgető kántort elfogják, és föld alatti palotájába hurcolják.
A cigányok engedelmeskedtek a királynőjük parancsának, és a kántort a hegyek között meglepték, és a lábánál fogva lehúzták magukhoz a föld alá, mintha az ördögök vinnék a pokolba. Hiába ordított a kántor torkaszakadtából a föld alól jövő hatalom ellen, nem védte meg őt senki. Csak arra tért magához, hogy odalent van a föld mélyében, Eszmerálda palotájában, amelyben trónusán ült a királynő391 nő aranyruhában és ezüstszoknyában, mert a kincsásó cigányok gazdagságukban szebben öltöztették királynőjüket a földi királynőknél. Aranyba foglalták még a lépését is.
– Most már foglyom vagy, többé innen nem szabadulhatsz, mert eleven embernek innen visszatérni a földre nem lehet. Nehogy elárulja titkunkat! – mondta Eszmerálda, és a kántor most már belátta, hogy a csoda nem segíthet rajta, a föld alól többé vissza nem térhet. Mindazonáltal nem felejtette el mennyei Szerelmét, Szűz Máriát, és hacsak tehette: hozzá buzgón imádkozott, mert az aranyruhában, amelybe Eszmerálda öltöztette, nem volt más vigasztalása az imádságon kívül.
Meddig volt a pokolban az óbudai kántor?
A föld alatt más az időszámítás, mint a föld felett, ott néha egy perc is hosszabbnak tűnik fel az esztendőnél. Néha pedig az esztendő mutatkozik egy percnek, ha az ember például a szeretője mellett tölthetné idejét a föld alatt.
A kántor azt hitte, hogy már tíz esztendőnél is hosszabb időt töltött Eszmerálda poklában, amikor a kincsásók jelentették, hogy megtalálták a kincset, amelyet kerestek. A hajak megfehéredtek, az arcok megráncosodtak, az emberek megkisebbedtek termetükben, az ásók, kapák kicsorbultak, az ujjakról lekoptak a körmök, de a kincs megvolt, úgy, amint Attila király elrejtette Óbudán, felette a Duna folyt, holt hun vitézek őrizték a kincset, az aranylovakon aranyba öltözött csontkatonák tartották kivont kardjaikat, aranytrónusok várták, hogy valaki beléjük üljön, és aranyteknők ringatóztak, hogy bennük aranylisztből aranykenyeret dagasszanak. Még a sütőkemence is vert aranyból volt. Ez volt a hun király kincse, amelyet a cigányok a föld mélyében megtaláltak, és verejtékükkel illették az aranyágyakat, amelyekben megpihenni lefeküdtek.
Eszmerálda ekkor kézen fogta az óbudai kántort, és elvezette a kincsek közepébe, a kincshalom tetejére, és körülmutatott a drágaságokon.
– Ez mind a tied lesz, imádott rajkóm, csak egyetlen szavadba kerül. Csak azt az egy szót mondd ki, hogy ezentúl engem szeretsz, nem pedig az Égi anyát.
Ebből aztán megértette a kántor, hogy boszorkánnyal van dolga, akit irtózva taszított el magától, és hangosan hívta segítségül Szűz Máriát.392
Alighogy elkiáltotta a kántor Szűz Mária nevét, a fekete királyné olyan fehér lett, mint a füst, és eltűnt, a kincsásó cigányok pedig mindmegannyi hamurakássá változtak, amelyeket útonjárók is hagyhattak maguk után emlékben az országúton, a rengeteg aranykincs pedig egyetlen lánggá lett, mintha az istennyila csapott volna bele a kincshegyekbe, fekete kődarabokká égtek egy szempillantás alatt Etel király pogány kincsei. Valami föld alatti erő megforgatta a kántort, mint a forgószél, és a hegyoldali kápolna mellett, amely Mária tiszteletére volt építve: letette a földre, a küszöbre.
Csak éppen megégett a kántor, fekete lett élete végéig az arca, hogy földi nő többet meg ne kísérthesse, el ne csábíthassa, hanem élhesse a maga szent életét.
– Ez volt az én történetem! – fejezte be „gróf Bercsényi” szavait, amelyeket visszafojtott lélegzettel hallgatott az egész társaság, nők és férfiak, akik a kincsásó hírében álló „Bercsényi” kincsére voltak kíváncsiak, nem pedig erre a kegyes történetre.
– Hogy az istennyila csapjon bele ebbe a bolondba! – kiáltott fel Szabolcs vezér, akinek még ilyen szó nem hagyta el soha életében a száját, ugyanezért meghallgatásra talált a ritka kívánság.
A haldokló egyet-kettőt mordult, mint az agyoncsapott béka. Aztán elnyúlt, mint aki dolgát bevégezte, többé egyetlen szót sem hallott tőle élő ember.
– Nem csoda, hogy eltűnt a kincs, amikor megtalálása tévedésből ilyen emberre bízatott – mond Szabolcs vezér, mielőtt a holt házát elhagyta volna a társaságával.
„Gróf Bercsényit” azonban már a lélekharang se érhette utol, amely ismét megszólalt.
