TIZENÖTÖDIK FEJEZET • Két hírhedt korhely megjelenése
TIZENÖTÖDIK FEJEZET • Két hírhedt korhely megjelenése
A hegy lábánál, éppen a „Barnaláb”-nak (óbudaiasan mondva a Braunhaxlernek) nevezett vendéglőnél egy felhevült úriember állta útját a hegyi látogatóknak, aki bizonyára már huzamosabb idő óta lesben ült a vendéglő félig földbe süllyedt ablaka mögött.
Kálnay László volt, aki nyilván maga is hozzájárult a nyomáshoz, amely a „Barnaláb” vendéglőt mindig mélyebben és mélyebben nyomta az óbudai föld alá, a mélységbe, amelyben egymás tetején vannak a „Barnaláb” helyén már régebben földbe süllyedt vendéglők és vendégeik.
Legalól a föld mélyében bizonyára Noé ül, aki először volt részeg a világon, és Noé vendéglője felett következnek a föld színe alatt a többi vendéglők és vendégek, akik a bor miatt nem tudnak a süllyedő vendéglőkből kimenekülni.
Óbuda föld alatti része ugyanis telve van régi városokkal; akármilyen mélyre ásnak, mindig régibb és régibb városokat találnak. Az ázsiaiak azt mondják, hogy a Himalája és környéke volt az emberiség bölcsője. Mi, magyarok, csak maradjunk meg annál a megállapításnál, hogy Óbuda a legrégibb város Európában.364
Kocsma legalábbis itt volt legrégebben, mint a rovások bizonyítják, amelyek vendéglőkben visszamaradtak.
– Tessék besétálni, mert a hegyről jövet amúgy is mindenki ide szokott betérni, mint a temetőből jövet ugyancsak ide gyülekeznek a gyászolók. A Hegy és a Temető vendéglője ugyanis a „Barnaláb”.
Így szólt Kálnay László, kicsit hevülten a földrajzi tudománytól, amit ilyen rövid idő alatt szerzett Óbudán, de Szabolcs vezér nem csodálkozott a jelenségen, mert jól tudta, hogy Kálnay azok közé az emberek közé tartozik, akik mindenütt nyomban kiismerik magukat.
– Nem fog ártani, ha bizonyos megnyugvásra tesznek szert az idegek, mert a vendéglők tulajdonképpen pihenés, felüdülés és szemlélet céljából vannak a világon! – folytatta Kálnay rábeszélését, amin csak Boryné csodálkozott, mert ő eddig úgy tudta, hogy a vendéglők más szempontból vannak a világon. De Kálnay László oly meggyőződéssel ismételte szavait – hogy okos ember nem megy el közönyösen semmiféle vendéglő mellett –, amíg maga is belátta, hogy kell valami igazságnak lenni Kálnay szavaiban.
Szabolcs vezért fájós lába a hegymászás után amúgy is a vendéglői pihenésre inspirálta.
A lépcsők, amelyek nélkül nem képzelhetők óbudai vendéglők, a „Barnaláb”-ban is feltalálhatók voltak, és felfelé vezettek.
– Úgyse sokáig járhatunk a „Barnaláb”-ba – mondták a gyakori vendégek, akik évről évre megfigyelhették a vendéglő természetes süllyedését lefelé a földbe, a régi kocsmák után, amelyek azelőtt eltűntek ezen a helyen a föld mélyében.
Szabolcs vezér nyájasan nézett körül a halálra ítélt vendéglőben. Nem mondta hangosan, de arcán látszott, hogy örül a szerencsének, amely alkalmat ad neki, hogy a „Barnaláb”-at még a föld színén találja. Ha egy-két év múlva jött volna, már talán csak a kéménye füstölögne a „Barnaláb”-nak; a vendéglőse, vendégkoszorúja odalent volna a föld alatt.
A vendéglőben az volt a legfeltűnőbb, hogy senki se rendelkezett a bor porciója felől, hanem mindenki megkapta a magáét, mint a patikában az orvosságot.
Egy kopasz pincér, akinek a haja hátulról előre volt fésülve, és őszintén unta a mesterségét, mert csak házasságközvetítésekkel szeretett foglalkozni valamely rejtélyes vonzalomból: egy kopasz pincér365 kérdezés, felszólítás nélkül járt az asztalok körül, és minden vendégnek a bor porciójáról gondoskodott.
A vendéglős volt kivétel, aki ugyancsak egy asztalnál ült, egymagában, és néha fáradtságot vett magának, hogy igen terjedelmes hasát, amely miatt az asztalhoz sem férhetett: a levegőbe emelje, és rábízta magát a hasára, amely vitte, vitte előre, mintha ő járt volna a hozzá tartozó ember helyett. És az egyéni életet élő has mindig megállapodott a mérőasztalnál, a kéz megtöltötte a magával vitt üres poharat borral és szódavízzel, és a has e teli pohárral újra visszament a megszokott helyére, ahová fáradtan hanyatlott vissza, mintha egy nagy kötelességet sikeresen elvégzett volna.
Ebben a vendéglőben körülnézve, Szabolcs vezér azt gondolta magában, hogy itt legfeljebb az a körülmény okozhatna némi nyugtalanságot, ha egy percben elfogyott volna a bor, és a patikáriuspincér közölte volna a vendégekkel, hogy orvossággal nem szolgálhat, menjen mindenki a dolgára – már ha lehet egyáltalán dologról beszélni azok között az emberek között, akik a „Barnaláb”-ot megtöltötték.
Itt ugyanis úgy ült mindenki, mintha semmi dolga sem lett volna egyéb a világon, mint az egészségét a borporciókkal rendben tartani.
Vannak ilyen öreg fürdővendégek a világon, akik például nem messzire innen, a Császár fürdő kertjében sétálgatnak, üldögélnek, beszélgetnek, nézelődnek, spekulálnak, akiknek ugyancsak nincs más gondjuk ezen a világon, mint a fürdőkúra szabályait a legpontosabban betartani. Pontról pontra, rendről rendre, előírástól előírásig, mert már csak abban telik lelki és testi örömük, hogy az előírt szabályokat hiba nélkül betartják. S ez olyan hallatlan megelégedéssel tölti el őket, mint akár a viszonzott szerelem vagy a megértő házasélet.
A „Barnaláb” vendégei a bort fogyasztották olyan szabályszerűséggel, mintha csak ez volna a teendőjük. Senki se ivott kevesebbet, de többet se az előírt porciónál… A pincéből mindennap a megfelelő mennyiségű bort hozták fel. Ha elfogyott: többé senki se ment a pincébe a boroskantával, se a vendéglős, se a pincére. Bezárták a vendéglőt.
Amikor mindezekről értesült Szabolcs vezér Kálnay László előadásából:366 aggodalmát fejezte ki, hogy vajon az ő megjelenésük nem okoz-e valamely zavart a vendéglő menetrendjében?
Kálnay László megnyugtatta Szabolcs vezért, hogy nem kell aggódnia, mert három liter bort „rezerváltatott”, amely mennyiség mindhármuknak elegendő lesz.
– És ha nem lenne elegendő? – kérdezte Szabolcs vezér Borynéra pillantva.
– Tudok még egy másik vendéglőt is Óbudán – felelt Kálnay.
Szabolcs vezér megdicsérte társát előrelátásáért.
– És vajon milyen vidékről származott bort mér a vendéglős? – kérdezte aztán Szabolcs vezér, miután a borosüvegek valóban megérkeztek az asztal végére, és ott egy asztalkendővel letakartattak, amely kendőben meg lehetett volna látni Veronika képét annak régisége miatt.
– A vendéglős fiatal korában műbirkózó volt, és Baján egyszer a vándorcirkusz herkulesét földhöz vágta, azóta mindig bajai bort mér – felelte Kálnay László, aki feleletének korrektsége szerint már javában tisztába jöhetett az itteni helyzettel.
– Hm. Földhöz vágta a herkulest? – dörmögte Szabolcs vezér.
– Veszedelmes ember lehet.
– Nem szoktak vele ellenkezni a vendégei. Ezért van olyan rend a vendéglőjében, mert a herkulest legyőzte – ismételte Kálnay László, és elővette a sármányszínű borral teli palackot.
– Mostanában, tél elején: tulajdonképpen a legjobb a bor – mond Kálnay folytatólag, miközben megtöltötte a nyolcszögletű poharakat. – Ez a bor legszebb életkora, mert ekkorára megtisztul mindenféle hibájától, zavarosságától, rossz erkölcsétől, mint az ember, mikor nagykorúvá lesz. Ilyenkor legemberebb a bor, mert egészen hozzá alkalmazkodik az emberhez, aki fogyasztja. Nyáron, melegben a legtisztább bor is okozhat főfájást. Tavaszkor a legtöbb ember hajlamos a pattanásokra, amelyeket a borfogyasztás még jobban fokoz.
– De késő ősszel, mondom, borongós, télhajlamos, bús időben, amikor már érezni a háztetők felett lógó hópelyhek szagát, a legtöbb ember magában hordja az időjárás melankóliáját, mélabúsan kel és nyugszik a nap, korán ébred a hűvös holdvilág, szellő fújdogál a temető felől, annak is megfájdul néha a szíve, akinek arra különösebb oka nincs: késő ősszel a bor az egyetlen, ami megvigasztal a367 csalódásokért. Mert a merengő költészet kiment a divatból a tizenkilencedik századdal együtt…
Boryné, aki csodálatos kis kalapjában bizonyos felindultsággal ült eddig a vendéglőben azoknak az asszonyoknak a szokása szerint, akik bizonyos életkorukat elérve, mindig attól félnek, hogy a férfiak valamely tiszteletlenséget követnek el velük szemben: csípősen közbeszólt:
– Azt már hallottam, hogy a savanyított uborkának, káposztának, paprikának, egyéb befőttnek érni kell, amíg az kellően élvezhetővé válik. Vannak üvegjeim nekem is, amelyeket az első disznótor előtt semmi kincsért se bontanék fel. De a borról még nem hallottam, hogy az csak az esztendő bizonyos szakában jó, mert a férfiak sajnos egész esztendőben bort isznak, és pipáznak hozzá. Mit mond például Kálnay úr, mikor májusban bort iszik?
– Ne juttassa eszembe, asszonyom, a májust, mert én azt hiszem, hogy sohasem fogom azt életemben többé megérhetni. Sohasem lehetek többé benne abban a képrejtvényben, amely szerelmespárt rejt, amelyet az erdő fái között kell megkeresni a rejtvényfejtőnek.
Boryné kérdése elől ilyen ravaszkodva akart kitérni Kálnay László, de Szabolcs vezér egyenesen felelt az asszonyság kérdésére:
– Azt kérdezte Boryné, hogy mit mondasz, amikor a májusi bort dicséred? Engedd meg, hogy helyetted azt felelhessem, hogy májusban is kellően meg tudnád indokolni, hogy miért iszol bort – mond Szabolcs vezér, aki sohase volt híján az apró udvariaskodásoknak, amelyekkel a nőknek kedveskedni vélt: mindig áhítatos arccal nézett rájuk, és mindig felelt a kérdéseikre.
– Maga nagy farizeus – mond Boryné Szabolcs vezérnek (akiben határozottan csalódott a sas-hegyi séta óta). – El is vinné az ördög az egész világot, ha csupa ily kétszínű férfiakkal volna tele, mint maguk.
Kálnay László szódavizet fröccsentett a nyolcszögletű poharakba, mert ebben az időben, mikor még új dolog volt a szikvíz: igazi kerti bort inkább szódavízzel volt szokás keverni, mint ásványvízzel. („A szikvízgyárosok belekontárkodtak a természetbe”, mondták a borivók, de még sokáig jön el az idő, amikor a szódavízgyárosok rájönnek, hogy miért kell palackjaik csövét horog alakúra csinálni, hogy azt mindenféle ürgelyukba, füllyukba és szájnyílásokba be ne dughassák, amely szokás a hazai szikvízgyártás iparában darab időre368 bizonyos pangást hozott létre. De ekkor még élvezettel itták a sustorgó szódavizet, ha az borral keveredett, nem tudtak tisztátalan csövekről.)
A szódavízzel kevert bort egy hajtásra szokás kiinni, és az általános divatnak engedett Boryné is, amikor is kalaptollai kicsit megbillentek, mintha azokat karcolta volna meg a „karcos”, nem pedig Boryné torkát. Ugyanezért reszelősebb hangon folytatta:
– El is vinné az ördög az egész világot, ha a férfiak szavai mögött mindig alattomoskodást, cselszövést, félrevezetést kellene sejteni, mint az önök drágalátos szavai mögött. Az én Borym, amíg élt; az igazmondásra volt nevelve. Nem volt szabad neki valótlanságot állítani, de nem is gondolt arra, hogy valaha is félrevezetni próbáljon. Megmondta nyíltan: „Anyuskám, vétkeztem ellened, bocsáss meg.” Néha még azt is bevallotta, hogy gondolatban vetkezett.
– Képzelem, mennyi verekedés lehetett otthon! – szólt Kálnay László elválasztva szakállától a poharat.
Szabolcs vezér is mondott valamit arra nézve, hogy az ő tudomása szerint a pap csak örök hűségre esketi össze a házastársakat, de arra nem emlékszik, hogy az esküvői „formuláréban” szó volna arról, hogy az embernek a gondolatait is meg kellene gyónni a feleségének …
– Hát én megbolondulnék olyan férfi mellett, aki órákig nem szólna hozzám! – mond egyszerűen Boryné. – Azok a legkiállhatatlanabb férfiak, akik hallgatnak, vagy egyszerűen nem is néznek az emberre! Az én férjemnek mindig volt mondanivalója. Ha más nem, elmondta azt, amit a borbélyától hallott, aki visszakézzel borotválta mindig az én kedvemért, hogy annak a szőrfészeknek, amely a jobb állán volt: semmi nyoma se maradjon a borotválás után. Ott, ahol karikában nő a szakáll. Az én kedvemért borotválta visszakézzel a borbély… Nem is volt annál szebb ember Óbudán, mikor a borbélyától hazajött, és vasárnapi szaga lett az egész lakásunknak.
– Sajnálhatja a megboldogultat – mondta részvétteljesen Szabolcs vezér, mert a részvét ugyancsak a szokásai közé tartozott, mint némely embernek az a szokása, hogy az utcán köszönés közben összecsapja a sarkát.
Kálnay László azonban most is ellenkezett.
– Elhiszem, hogy a megboldogultat úgy borotválta a borbély,369 ahogyan az asszonyság parancsolta, az orránál fogva vagy a földön, négykézláb nyúzva, mint a sertést szokták, amikor az kiadta lelkét, mert az óbudai asszonyok azt hiszik, hogy nekik mindenbe van beleszólásuk, a férfiak legprivátabb dolgaiba is. Sehol olyan női zsarnokságot nem tapasztaltam, mint Óbudán.
– Ugyan mire alapítja tapasztalatát, Laci bácsi? – kérdezte meglehetős élességgel a furcsa kis kalap, bár az olyan egyéniség nyomát viselte magán, mint akinek a többi kalaptulajdonosokhoz köze nincs. De most mégis a többi asszony védelmére látszott kelni…
– Miből következteti, hogy itt női zsarnokság volna? – ismételte a strucctoll, amely bizonyosan a muffskatulyában vagy más hasonló dobozban lakik olyankor, amikor nem jár kirándulásra.
– Arról következtetek, hogy csaknem annyi asszony van a vendéglőben, mint férfi, holott tudvalévő, hogy a vendéglőben tulajdonképpen csak egy asszonynak van dolga: a vendéglősnének, akinek olyannak kell lenni, hogy helyettesíteni tudjon minden asszonyt, aki távol van, vagy úton jár, vagy betegágyban fekszik otthon hasfájással vagy más nőies természetű bajjal.
– Ez azért van így, mert a vendéglős özvegyember. Nem látja rajta, hogy özvegyember?
– Azt látom, hogy nagyon is nyugodtan, minden felindulás nélkül, mint egy bárány ül a saját kocsmája kellős közepén, amíg a rajta kívül itt tartózkodó férfiak folytonos női szekatúráknak vannak kitéve. Az asszonyok miatt senki se teheti azt a vendéglőben, amihez éppen kedve volna. Csak egyedül a vendéglős ülhet nyugodtan a maga helyén, neki nem parancsol senki – mond Kálnay László meglehetős folyékonyan, mintha bíróság előtt védené a maga igazát.
– Van itt több férfi is, akivel nem törődnek az asszonyok, akik egyedül ülnek az asztaloknál, de úgy is néznek ki! – mond most Boryné mély megvetéssel, két vendégre célozva, akik kis asztaloknál, ahol rajtuk kívül amúgy se férne el senki, mint akár holmi macskaasztaloknál: valóban egyedül ültek.
Kálnay László csíptető szemüvegén, mint valami látcsövön át, véletlenül előbb az egyik magános férfit vette szemügyre…
Véletlen volt-e, hogy Kálnay László a boldogtalanabbik vendéget kezdte nézni?
Nem véletlen, mert a szerencsétlen, elzüllött, sorsüldözte emberek370 mindig előbb feltűntek Kálnaynak, mint az úgynevezett normális emberek.
Ahogyan a koldust észre lehet venni, ha egymagában jön be valami boldog helyre: ilyen volt Flórián a sarokban. Szerencsétlenségére élénkpiros orra volt, amelyet mindennap új festékkel látszott befesteni, hogy legyen valami rajta, amit az emberek nyomban észrevegyenek. Egy sánta lábat vagy egy lyukas nadrágot ideig-óráig el lehet rejteni az emberek tekintete elől, de nem lehet ugyanezt egy piros orral is megcselekedni. Az mindig jelt ad magáról, mint valamely cégér, amely a legkomolyabb időkben is vidáman lengedezik, mintha soha tudomást nem venne az élet hallatlan komolyságáról.
Flóriánnak emberemlékezet óta ilyen piros orra volt, s ez volt végzete. Nem foghatott semmibe a világon, hogy az orra árulkodni ne kezdjen nyomban.
– Az orra miatt mindig kocsmában kellett neki ülni, akár akart, akár nem, mint a zöld ásznak mindig bort kell inni – mondta Kálnay László.
No de úgy is ült Flórián!
Elnyújtott, hosszú lábszárakkal, amely csontokon senki se talált volna Flóriánon kívül semmi látnivalót. Nyakkendője boglyas, szeme zavaros, hajzata, mint a madárijesztőé, és bolond, elkeseredett részegség egész megjelenésében. Mindig úgy ült, hogy mindjárt talpra ugrik, és valami ördöngös táncot jár el a vendéglő közepén, amely táncot csak részegségükben tudnak az emberek.
Egy szódavizes üveg állott előtte, és abból néha a poharába fröccsentett, mint valami vén korhely, akinek már nem adnak bort közbiztonsági szempontból sem, csak szódavizet, hogy igyekezzen kijózanodni.
Ha azt kellett volna lerajzolni az iskolában, hogy milyen következményei vannak a borivásnak: Flóriánt lehetett volna példának venni. Ő volt modellje az örök iszákosságnak.
Szerencse, hogy az emberek sohasem ijednek meg az ilyen példától, mert ugyan miből élnének akkor a vendéglősök?
A szemközti sarokban: Flóriánnal szemben egy fekete bajuszú, tokás, rövidre nyírt hajú ember, akinek olyan hasa volt, mint egy vidéki plébánosnak, és mindenben a rendet, megelégedettséget, önérzetet jelentette. Igen feszes mellénye volt, mint olyan embernek, aki nem akar kövérnek látszani, mert még vőlegénynek is szeretne371 néha feltűnni ezen a világon, ahol az emberek maguk választják meg maguknak a különböző életpályákat.
Konrádnak hívták. Komolyan, visszavonhatatlanul Konrádnak, amilyen ünnepélyességgel, komolysággal ezt a nevet csak ki lehet ejteni ezen a világon.
Konrád volt az az ember, aki mindig tekintélyt tudott tartani polgártársai előtt, mert arca úgy volt alkotva, hogy sohase mozduljon meg, bármi történjen körülötte. Valamely véghetetlen komolyság, az életnek szinte a legünnepélyesebb pillanata, a férfias önérzetnek, a megrendíthetetlen nyugalomnak példája rajzolódott erre az arcra. Igazi „Konrádság”.
Konrádról legalábbis kétszáz lépésnyiről látszott, hogy olyan ember, akivel nem lehet tréfálni, mint valamely lengedező, nevetgélő, kótyonfitty cimborával, aki a magaviseletével, a felületességével, a komolytalanságával szinte maga hívja fel az embereket arra, hogy vele jó vagy rossz tréfákat elkövessenek. Akik mindhalálig az élet sarokkövei maradnak, akármelyik kerületbe is költözzenek Óbudáról, a hírük utánuk megy, tiszteletre sehol se tehetnek szert huzamosabb időre. (Mint például Flórián.)
Konrád minden kerületben, minden vendéglőben respektust keltett volna, anélkül hogy megerőltetné magát.
Már csak azért is, mert igen alapos ember volt.
Mindig megvizsgálta a széket, amelyre leült, és a szék ellen előre megmondta a kifogásait.
– Nem hinném, hogy ez a szék mához egy esztendőre is szék lesz – mondta.
Megnézte az ablakot, amelyen többnyire „léghuzamot” fedezett fel.
Majd panaszkodott reumájára, amely mindenhová vele jön, amely sohase maradhat el mellőle, még itt, a vendéglőben sem.
– Mit tudják azt az emberek, hogy mi a reuma? – mondta, mikor helyet foglalt valahol, mintha a világon egyedül csak neki lett volna reumája.
Komoly kifogása volt a bor ellen. Különösen nem tetszett neki, ha az nagyon fénylett. „Nem – mondta meggondolva –, ez más bor volt a termelőnél, mielőtt vendéglőskézbe került volna.”
Szerette rendbe rakni maga körül az asztali apró tárgyakat. Így a sótartót (amely sohase volt a kellő helyen), gyufatartót (amely mindig372 olyan ember számára volt az asztalra helyezve, akinek „még az öregapja” se pipázott életében), poharát, mielőtt azt először megtöltötte volna: olyan elgondolkozással vette szemügyre, kezébe, mintha nem volna nyomban tisztában annak pohári minősége felől. „Mondja, barátom, azt hiszi, hogy ez az én poharam?” – kérdezte a már említett kopasz pincértől, és miután az biztosította Konrád urat, hogy ez a pohara, amelyből naponta inni szokott: az aggodalmaskodó vendég bizonyos fejcsóválással töltötte meg poharát.
És szótlanul, de mindig gondolkozó arccal, ünnepélyesen, mintha valamely élethivatást teljesítene, ivott Konrád úr.
Kiszámítottan öntött borából, mindig ugyanannyi mennyiséget, mintha valamely titokzatos orvosi parancsot hajtana végre.
És mindig megnézte a bort, mielőtt elbúcsúzott volna tőle, mintha titokban bizonyos utasításokat adna a bornak arra nézve, hogy mi lesz a teendője, ha elindult hosszú, sötét vándorútjára, lefelé a torkán, mint valami alvilági alagúton, ahol majd lelkekkel, szellemekkel, kísértetekkel, ördögökkel fog találkozni, akik mind Konrád úr belsejében (valószínűleg terjedelmes hasában) laknak.
A garatnál találkozik a bor útjában a Fojtogató Szellemmel, amely Konrád úr torkát szorongatni szokta. A tüdőnél a Köhögés Kísértetével, aki éjszakánként nyugtalankodik, és zavarja a világot. A gyomorban találkozik a Görcs és Égés nevű ördögökkel…
Konrád úr bizonyára megmondta a bornak, mikor azt gallérjába öntötte, hogy külön-külön mit mondjon ezeknek a benne lakó kísérteteknek, hogy azok darab ideig békében hagyják.
Így telt el ideje, amelyet a bor mellett töltött, sohase törődött mással, mint a borozással, de azzal aztán a legnagyobb aprólékosságig.
– A második literbe fogott! – mondták a vendégek, és egyhangú tisztelettel néztek Konrád úrra, míg ugyanakkor korholó pillantásokat vetettek az ő „kontrájára”, Flóriánra, aki zajosan, tüntetőleg fecskendezett szódavizével, és minden fecskendezésével feltűnést keltett, mint afféle korhely emberhez illik, aki a kocsmában féktelenkedik.
– Hát ilyenek azok az emberek, akik nőtársaság nélkül, egyedül, a maguk kedvére járnak a vendéglőbe, hogy itt úgynevezett búfelejtéssel töltsék az idejüket – mond özvegy Boryné, amikor a két korhely373 embert Szabolcs vezérnek és Kálnay Lászlónak megmutatta, mint a példákat, akik nem érzik jól magukat a női társaságban. – Hát ezeknek bizony nem nagyon érdemes Attila kincsét megtalálni, mert úgyse vennék semmi hasznát – mond Szabolcs vezér.
