1
1
Ne mondjátok, hogy nem igaz: tanúk vannak rá, szavahihető, nadrágszíjas, tekintélyes, csacsihasú tanúságok – igaz, hogy nagyrészt már a Morgó-temetőben (de oly igazat mondanak, mint akár a vadgalambok, amelyek nagyon szeretik ezt az elhagyott temetőt), másrészt még bizonyosan ott ül szokott sarokasztalánál Dillenberger, az órás – az órásoknak valaha mind németesen hangzó nevük volt Magyarországon –, aki Komárom védelmében egy puskaporos hordón pipázott, a hordó Dillenbergerrel a levegőbe röpült, de Dillenbergerrel egyéb baj nem történt, mint az, hogy csaknem elveszítette a szeme világát, mert nyitva tartotta azt, hogy meglássa az ostromló ellenség hadállásait… Mégis, a rossz szemével is órásmesterséget űzött nyolcvanesztendős koráig, és honvédsapkát hordott.
Hol ült Dillenberger?
A „Rigó” kocsmában, amely éppen azon a helyen állott, ahová holdvilágos éjszakákon, éjfélkor, a kálvinista torony kakasának az árnyéka esett.
Itt kereste szüntelenül reszkető kezével a borospoharat, de a száját világtalanul sem tévesztette el. A poharak első tucatjánál olyan szomorú volt, mint ez öregemberhez illik. Mint az ecetfa, mint a vén szomorúfűzfa, mint a kőrisfa. (Pedig a fejfáját majd egyszer mégiscsak az egykedvű akácból faragják.) Csak akkor kezdett beleelegyedni a „Rigó”-beli örökös beszélgetésbe, amikor már semmiféle beszédet nem tartott haszontalanságnak – a poharak második fél tucatjánál.
A „Rigó”-ban is annyi csacskaságot mondogattak a borosasztalnál, mint mindenütt az egész világon, amerre az út a kocsma felé visz.
Hőstettekről és nőkről, szerencsékről és balsorsokról, felborult kocsikról és eltörött galambtojásokról folyt a szóbeszéd.7
A ködbe borult, köhögős, krákogós Angyalzugból estefelé mindenki hozott valamely kérdést vagy feleletet magával a „Rigó”-ba.
Kérdést – néha az élet, a sors nagy kérdését, amelyre sehol se kaphatott választ: megpróbálja a kocsmában…
Feleletet életéről és tetteiről, amely feleletet senki sem hallgatott meg – tán a kocsmában akad valaki, aki kihallgatja a szavakat, amelyek torkát köszörülik: élettapasztalatait, amelyek lelkét lefelé vonják, mint az órakölöncök.
A „Rigó”-ban is, mint minden ilyenféle helyen, temérdek élettörténet hangzott el, amíg az ablakokra a köd leszállott, és az ajtósarok úgy nyikorgott, mintha régi adósok bátorkodnának befelé.
A háztetőről a jégcsapok úgy nyújtózkodtak le, mint régi, holt vendégek lábszárai; azoké a vendégeké, akik már csak innen hallgatták az érdekes elbeszéléseket. És ezek az elbeszélések hosszúak voltak, mint az a bizonyos kolbász, amely körüléri az egész világot. De azért türelmesen hallgatták a dolgokat a vendégek: tudták, hogy mindenkire sor kerül, mint ahogy minden hordóba előbb-utóbb csapot vernek.
Egyszer egy furcsa öregember vetődött az órások és egyéb polgárok mindennapi társaságába.
Olyan nyájasan jött be az ajtón, mint a színlaposztó.
Bozontos, nagy, szürke haja volt, de nemigen hiányzott abból egy szál, pedig a becsületes ember ebben a korban rendszerint megkopaszodik, csak a korhelyek és más mihaszna fráterek tartják meg a hajzatukat életük végéig.
A bajusza is szürke volt, és az volt a nevezetessége, hogy úgy látszott, hogy a helyére van ragasztva.
Egyik szára felfelé állott, és hegyesre volt pödörve, mintha még mindig legénykedni akarna a konyhák asszonyai körül, és nem félt a vénembernek kijáró főzőkanálütéstől.
A bajusz másik szára azonban már fáradt volt, amint elnehezednek csontjai az idejét múlt férfinak. Csapzottan és mindig nedvesen emlékezett régi, elfogyasztott borokra ez a bajusz – valamint pipaszárakra, amelyeket alája dugdostak. Hogy csókokra is emlékezett volna – erre nem látszott semmi bizonyíték.
A keresztben álló bajuszhoz kis termetű férfiú tartozott, aki valamikor bizonyosan nagyobb volt, amíg az éjszakai kínzó köhögésektől meg nem görnyedt válla.8
Az a kutya köhögés! Az volna az emberiség jóltevője, aki a köhögés ellenszerét kitalálná. A köhögő embertől elvihetik a házat, kiáshatják az éléskamrát, seprő nyergében menyecskévé válhatik a vénasszony – nem veszi észre. A köhögő ember fél az ágyától, a négy falától, mert lyuk van a padláson, ahonnan mindig felköltik, amikor elaludna. Ezért csak menjen a kocsmába, aki köhög. Ott nem éri utol a gonosz szellem – a házsártos élettárs…
De minden egyéb nevezetessége mellett mégiscsak a csizmája volt a legfeltűnőbb az intrikusi mosollyal érkező jövevénynek.
Ezek a csizmák nyilván valaha a színpadot szolgálták, aminthogy megismerni más egyéb foglalkozású csizmákat öregségükben is: így például a sekrestyés, harangozó és vándorlegény csizmáját sohasem lehet összetéveszteni senkiével.
Ez a mostani csizma valaha sárga lehetett, és Bánk bán lábán döngött, vagy kirohant, mint Zrínyi Szigetvárból. Fekete állapotában tán Görgey, a világosi áruló szerepét játszá a vidéki színpadon… Most pedig Magyarország minden sara rajta volt. Feltalálható volt bőrén a dunántúli agyag, a fekete, Tisza-vidéki sár, a nyírségi országutak latyakja – amerre egy vándorszínész járkál életében. A csizma orra felgörbült, mintha örökké disznótorok után szaglászna, ahol potyára megkenheti magát jóféle zsírokkal. Szára kitágult, mintha minden egeret magába varázsolt volna, amely egerek valaha menyecskék szoknyaráncait nyugtalanították. A sarka – amely tán már nem is volt saroknak mondható: az ország leggörbébb útjain ferdült ki. Elmaradt ez a sarok vidéki városkák piacain, falvak kocsmaszínei alatt, futamodással bejárt országutakon… elidőzött ravaszságában, furfangban, a mindennapi jóllakásért való gerillaharcokban. Dehogyis csörgött rajta sarkantyú: inkább alázatosság és szerénység jellemzi, amint a „Rigó” kocsmába befelé somfordált, hogy itt darab időre megvesse helyét.
A csizmatulajdonost, mint ez később kiderült: Tinódinak hívták. Az efféle csizmák gazdái szeretnek a történelemből felvenni álneveket.9
