EMLÉK ARANY JÁNOSRÓL
EMLÉK ARANY JÁNOSRÓL
Arany János költészete szenvedésektől mentes, mint a buddhista vallás célhoz ért hívőinek lelkivilága.
Sokszor tűnődtem a nyugodt magyar paraszt figuráján, amikor az idő tájt, míg hosszúak és csöndesek voltak az őszök, költeményes könyveit forgattam. (Általában a régi magyar életben mindenre ráért az ember, mert az élet olyan hosszadalmasnak ígérkezett, mint a mesebeli öregember élete, aki mindennap a halált hívja: holott az nem akar tudomást venni róla.) Acélmetszetű arcképét nézegettem abban az ifjúkori szobában, ahol azon kornak nevezetes magyarjai arany rámában függnek, amely kor már csak úgy hangzott énfelém, mint egy távolodó ének az erdőn. Ott volt Kossuth, a zempléni ifjú, bűvös szemeivel és megigéző homlokával; Széchenyi István mélázva és haloványan, mint egy bánatos öregember; lobog Petőfi Sándor és a furfangos képű Klapka, aki jobb oldalról Türr Istvánnak, balról Garibaldinak látszott; búskomor Tompa merengett, mint az emlékezet; Erzsébet királyné Deák ravatalának legfelső lépcsőjén áll, és hosszú szalagos koszorút helyez a mozdulatlan magyar fejéhez; cifra szűrben állong egy megvető arckifejezésű gerilla vezér; Vörösmarty kerekre nyitott szemmel néz, és a Fóti dal van az arckép alá nyomtatva: – itt függött Arany János is, e gyönyörű múlt századbeli magyarok között, akiket ifjúkoromban hosszan elnézegettem. Talán ugyanazon rajzoló készítette ez arcképeket, a „magyar történelmi csarnokot”, vagy a valóságban is így volt? ? fennmaradó múlt századbeli magyarok valamennyien mélabúsak és elgondolkozók voltak, mint a halottak, akik innen messzire elmentek, visszanéznek, és elmaradt életükkel nincsenek megelégedve.
Az ifjúkornak sajátsága, hogy ideáljait keresgéli a valóságos életben. Vajon végképpen eltűntek az utókorból ezek az acélmetszetes figurák? Nem maradt meg a hajuk, szakálluk, homlokuk, szemük és koponyájuknak mása valamely ma élő férfiún? (Valamikor minden úriember112 Byronhoz óhajtott külsőleg hasonlítani, később Kossuth volt a divat, az elmúlt keserves emberöltőben Ferenc József. Nemcsak a költők frizírozták a hajukat, cicomázták a ruházatukat, tükör előtt illesztgették a kravátlit, nyakkendőt, bodros inget, bajuszt, szakállt és mellényt, hanem a polgári pályán mozgó, rendes emberek is, amint az egykorú arcképalbumok mutatják. A magyar viselet a múlt században nagyban hozzájárult, hogy a férfiak hasonlítsanak a nemzeti ideálokhoz, de mennyi furfangja volt a Zrínyinek, a Kisfaludy-kabátnak, a Kossuth-kalapnak, a rojtos nyakravalónak! – Amint reménytelen szerelmese vonalait, derekát, cipősarkát keresi a rajongó ifjú idegen városok idegen nőszemélyein: – így keresi imádott költői hasonlatosságát az élő embereken az ideálokért hevülő tanuló. Petőfi Sándor Kunfalvy törvényszéki bíró úrhoz volt hasonlatos a múltból. Ugyanezért bizonyos poétái fogásnak látszott még az is, hogy a bíró úrnak volt a legrozsdásabb vadászpuskája Szabolcs vármegyében. Tompa Mihály a geszterédi pap alakjában élt tovább, amíg a tiszteletes úr egy boglyakemence kövérségű özvegyasszonyt vett nőül, s ezzel eltűnt az ideálok közül. Mikecz Józsi, az Ébredjünk! szerkesztője Kossuth Lajos külsejével heccelte a parasztokat az urak és a zsidók ellen. Míg az árvalányhajas gerillavezér egy műkedvelői színielőadáson Göndör Sándor alakjában jelent meg hiszékeny unokaöccse előtt.) Csak Arany Jánoshoz nem találtam sokáig hasonlatos emberi arcot.
Pedig látszólag egyszerű vonalakból van felépítve az Arany János ábrázata. Az első tekintetre mindennapinak, semmitmondónak látszik ez a gondtól barázdás, nehéz munkától megbámult és galambdúc egyszerűségű homlokzattal ellátott férfiarc. A bajuszát sokszor láttam a nyíregyházi csizmadiaszínben, a barna, köznapi hajzatát a polgári körben. A szeme a hatgyerekes családapák szeme, és nyugalma a kálvinista végzet. Némely részen a Deák Ferenc dunántúli kerek fejéből tévedt egy vonal az Arany koponyájára; máshol a szegény sorban élő, bicskaheggyel eszegető falusi nótárius kicsinyes, földhözragadt gondolatai bukkannak fel az arcon. Egy kópia az egész arc: a régi világbeli tisztességes, becsületes és szegény magyar ember típusa, aki előre megszabott határok között, meglepetést nélkülöző ösvényen, kalendáriumi egyhangúsággal ballag sírja felé. Szenvedése: kisgyermeke halála. Öröme: a községi tanács dicsérete. Hiúsága: az egyházi kurátor barátsága. Egyszerűsége: a hideg víz tisztasága. Álma: vésztelen házikó, hol gyermekeit felnevelheti.113
Ez a férfitípus volt az, amely Magyarországot fenntartotta, téli sarat elbíró csizmában viselte el a megpróbáltatásokat, zsoltáros hittel bízott a jövendőben, és halk rajongással gondolt a nemzeti ideálokra. Ez az embertípus őrizte meg helyét a földrészen a kő szilárdságával, a só nehézségével és a tölgyfa életkorával. A lúdtoll könnyedén feküdt ujjai között, és vonakodás, fáradtság nélkül vetette a betűket, ha szalontai jegyzőkönyvet kellett írni vagy verset Toldiról. (De ugyanilyen könnyedén fogta volna az eke szarvát is.) A betűi még öregségére sem remegnek – pedig mennyit írt! – és névaláírása mellé áhítatosan rakja fel mindig a manuspropria hitelességét bizonyító cifraságot. (Általában nem érdekes jelensége korunknak, hogy a sok időt, körültekintést és kézügyességet igénylő cifra, fontoskodó, furfangos és kulcs szerint megfejthető névaláírások divatjukat múlták, mint a vitézkötés? A török basák óta idomult így a névaláírás; hogy maholnap a kezdőbetűit írja le neve helyett az elfoglalt ember.)
Hol van a „költő” Arany János arcán? A byroni hóbortosság, a Petőfi szilajsága, Jókai kancsalító, fáradt bal szeme, Tompa kútba néző tekintete, Csokonai szívbajos szeme?
Talán leginkább a homlok galambdúcában laktak azok a madarak, amelyek messze évszázadok felhőiből repültek fel a szalontai éjszakákon, és meglátogatták a nótáriust. Eljöttek, midőn a gyermekek és asszony mélyen aludt a szomszédban, és turbékolni, tollászkodni, énekelni, vijjogni kezdtek a költő homlokában. Olykor egy honfoglaló korabeli sas nyújtotta ki fejét a dúcból, máskor a Korvinok hollója, és fényes szemmel figyelték a lúdtoll percegését.
Talán azért nem is találtam ideált kereső koromban Arany Jánost megtestesítő, hasonlatos férfiúra, mert oly egyszerű volt ez arc, mint a felhő árnya a régi, napsütéses Magyarország felett.
(1917)
