TOLDI ÉJSZAKÁJA
TOLDI ÉJSZAKÁJA
Egy éjszakát egyszer a margitszigeti romok között töltöttem, régen, ifjan és lelkesen, hogy az éj valódi és képzelt árnyaival megismerkedjem. És akkor gondoltam magamban.
Bár az öreg tekintetes úrról a Kisszállodában mindenki úgy tudott, mint korán fekvő úriemberről, aki még a vacsoráját is egy fél órával előbb költötte el a vendéglőben, mielőtt a kocsma teraszán csengettek volna (hogy mindenfelől összehívják a szigeti vendégeket, a merengő romokból, fülemülés rejtekekből, az álomfogantató rózsakertekből vagy a hosszant ásító Duna-partról), az öreg tekintetes úr nem aludt olyan nyugodalmasan ezen az éjszakán, mint egyébként szokott.
Gyuri, a szálloda „tigrise” (így nevezték ez idő tájt a kisinasokat) a rendes időben benézett az akadémiai titoknok úr szobájába, persze a kulcslyukon át, mint az már emberemlékezet óta szokásban van ebben a szállodában. A titkár úr éppen az ágy alól elővont csizmahúzóval bajlódott, ezzel a kutya formájú kis szörnyeteggel, amely néha, látszólag minden ok nélkül, megtagadja az engedelmességet. Hogy még a szelíd Arany Jánosnak is mindenféle szilaj mondások jutottak eszébe, amelyeket gyermekkorában a szalontai hajdúktól hallott, de ilyen mondást sohasem alkalmazott mással szemben, csak a szállodai csizmahúzóval.
Igaz, hogy csak a csengőzsinórt kellett volna megrántania, hogy a szobában teremjen a „tigris”, hogy segítségére legyen a tekintetes úrnak a csizmák eltávolításában; de a szállodai pletyka szerint: a tekintetes úr mindig egymagában vonta le a csizmáját, mert állítólag a csizma szárában dugdosta azt a takarékpénztári könyvet, amelyet még eleven ember nem látott, de az volt az, amelyről mindenki tudott a szigeten. Hej, gazdag ember volt a titoknok úr! Bankóval verhette volna ki mindenkinek a szemét, aki odafent a felső-szigeti vendéglőben Piros Józsi cigányprímással vonatta a bús vagy vidám nótákat, éjjeli zenére szervezkedett a bandával, mint például Törs Kálmán szerkesztő úr, aki a rossz nyelvek szerint éppen azért részesült protekciós ellátásban a szigeten (lakás, koszt és tisztelet dolgában), mert mindig hajlandó volt egy kis mulatozás verbuválására, akármilyen hűvös volt az este a nedves szigeten. (Pedig valójában ez a kitűnő tollú szerkesztő azért időzött117 annyit a szigeten, mert itt írta meg legalaposabban a Margitsziget történetét.) Az lett volna a kiadós mulatság, ha egyszer Arany János úrnak jut vala eszébe, hogy megtáncoltassa, megmuzsikáltassa az Erdélyből akkoriban felkerült formás fehérnépet, a regényírónő Gyarmathy Zsigánét, aki egyszeriben ünnepelt királynője lett a Margitszigetnek, amint oda betette a lábát. Akkor húzta volna csak Piros Józsi istenigazában, ha a nagypénzű hírben álló akadémiai titoknok úr – aki költeményeivel minden aranycsikót magához csalogatott, amely aranycsikó irodalmi pályabérnek volt kitűzve Magyarországon –, ha a koszorús költő rendeli vala a nótákat a szép asszony ablaka alatt! De Arany János úrnak ilyesmi nem jutott eszébe, még azokon a napokon sem, amikor szívbaja, köszvénye, melankóliája nem kínozta vala.
A kulcslyuk őre, a „szemfüles” Gyuri inas előadása szerint az akadémiai titoknok úr tucatszámra szedegette elő lefekvéskor a szürke takarékpénztári könyvecskéket, és mindegyikkel beszélgetett, mielőtt párnája alá rejtette volna. Mit beszélt a szürke könyvecskékkel az öreg költő? Bizony erről csak ő maga tudott volna felvilágosítást mondani, ha általában valaha beszélt volna takarékpénztári betétjeiről.
Annál szívesebben emlékezett meg szóbeszédben ama másik könyveiről, amelyek a gyertyatartó körül, ódon éjjeliszekrénykéjén helyet foglaltak. Ezek a könyvek még a minden lében kanál Gyuri inas előtt sem voltak elzárva. (Talán éppen azért nem volt kíváncsi a pletykahordó inas a vaskos könyvek tartalmára.)
De az ágyába térő öreg poéta annál nagyobb élvezettel veszi elő esténként a könyveket, hogy elmulatgasson velük. Shakespeare angol költő könyvei voltak ezek, amelyekhez mindig visszatéregetett, amikor margitszigeti nyaralását elkezdte. Ebben a fülemülés csendben, ebben a teliholdas éjszakában mindig újonnan látta a Szentivánéji álom tündéreit (bár már régen lefordította a művet), és Hamlet újonnan kezdi vala monológját.
A költő olvasmányába merült; a fogadói „tigrisnek” nem volt többé semmi oka arra, hogy a numero négy előtt ácsorogjon. Csak néha hallatszott egy mély sóhajtás a szobából. Arany János úr itt-ott észrevette, hogy fordítása nem mindenütt adja vissza az eredeti Shakespeare isteni természetét.118
Talán csak a fülemülék hallották meg a költő sóhajtását, amely madárkák még javában fészkelnek vala a Kisszálló környékén, túl az ablakok szúnyoghálóin, ahol néma orgonabokrok zengő szavúaknak álmodják magukat, mikor keblükön a fülemüle megszólal. A hold, amely reszketegen építi ezüsthídját a Dunára (mintha attól félne, hogy egyszer mégiscsak ellopja azt valaki), megsegíti a fülemüléket, hogy a nyári éjszakát minél varázslatosabbá változtassák. Nem, még a legcsendesebb kedvű akadémiai titkár sem tudott szabadulni a kert láthatatlan, mindig boldogtalan szerencsét zengedező kis dalnokának a varázslata alól – hiába jön oda János király az óangol legendából, hogy a költő figyelmét végképpen maga felé irányítsa. És az éj bús lombjain túl a hold megint csak úgy játszik kedvével, mint egykor nagyon régen, amikor az akadémiai titkár a vándorszínészet lekvárosan szegény kenyerét eddegélte az alföldi országutakon, amely időre nem szeretett visszaemlékezni. De a nyári hold csak tovább incselkedik a sötétzöld szúnyoghálóba furakodván, mint valami másvilági szem, amely nem engedi az öreg költőt elbújdosni a jelen elől Shakespeare zordon királyainak az árnyékába.
A közeli vendéglőből fel-felhangzik a cigánybanda. Majálist hirdettek a plakátok ez éjszakára. Igaz, hogy alkonyattal zápor verte végig a Dunát, de a táncosnők már ott kuporogtak a kikötőben a „Fecske”-hajó fedélzetén. A sziget útjait elöntötte a gyors vízáradat, a táncosok tehát karjaikra vették a táncosnőket, és ölükben vitték fel vala a drágalátos portékát a magasabban fekvő vendéglői teraszra. Az eső azóta elállott, a hold kiragyogott, most pedig húzta Piros Józsi, mert hiszen hajnalig, a hajó indulásáig senki sem mehet innen haza. (Nem volt még híd a Margitszigetre. Arany János nem élte meg, hogy gyalog jöhessen valamikor a szigetre, abban az esztendőben halt meg, amely esztendőben a hidat megnyitották. Mennyi temérdek pénzt költött a drága hajóhídra!)
Más éjszakákon meg sem hallja vala Arany úr a cigánymuzsikát, akármint igyekszik is a főhercegi prímás. De ma, ezen a különös éjszakán, mintha itt muzsikálna a banda az ablaka alatt – nem tud elmélyedni olvasmányába a széljárta, lobogó hajú, nomád nemzetség népies szólamai előtt. Minden rongyos kis nóta az akadémiai titoknok úr bozontos, ősz fülét keresgéli. Talán csak nem hiszik magukról ezek a nóták, hogy valaha bejuthassanak az Akadémiára?
– Nem hagyják az embert aludni ezek a Törs Kálmánok! – mond119 végre türelmetlenül Arany úr, mert minden nóta mögött az életvidám Törs Kálmán szerkesztőt sejtette, akinek élete csupa mulatságból, bálrendezésből áll. Az akadémiai titoknok meghúzta a csengőzsinórt. A „tigris” csak hosszabb idő után jelentkezett.
– Hát te is a bálon vagy? – kérdezte bosszúsan Arany János úr, az ágy szélén üldögélve.
– Meg kell azt nézni mindenkinek, tekintetes uram – felelt a kipirult arcú kisinas. – Ilyent még nem látott a Margitsziget. Gyarmathy méltóságos asszony már az ötödik gavallért fárasztja agyon a csárdásban. Ő még csak le sem ült egy másodpercre.
– Képzelem, hogy fog örülni az alispán úr, mikor majd megtudja! Add ide a csizmámat.
– Ugye, mondtam, hogy a tekintetes úr is elmegy a bálba! – lelkendezett Arany úr inaskája, mire a költő kiparancsolta a szobából.
Dehogyis a bálba ment a titkár úr.
Éppen innen akart eltávozni, hogy magános gondolatainak élhessen.
A hold már felszívta a szigeti ösvények vizét – hamar elbújik a nedvesség a kavicsos talajban. A lampionok, amelyek nélkül nem volt elgondolható egy-egy margitszigeti bál – mind messzibbre tünedeztek fel a vén fák harmatos gallyai között. (Egy-egy kis színes csillag az éjben: mint a törpe szerelem jelvénye, amely a második négyestől csak odáig tart, amíg nem közeleg borzongva a kedvetlen hajnal.) „Ó, ha a második négyes örökké tartana egy egész életen át!” – gondolta Arany János úr, amint gyolcsernyőjével, széles karimájú kalapjával elballagott a környékről, ahol a négyeshez a megfelelő ünnepélyességgel éppen e percekben harangoztak: cintányért vert a cimbalmos, harangszerűn, majd a banda eljátszotta a bevezető zenét, a vendégek harsányan kiáltoztak, mintha a főváros legnagyobb eseménye következnék:
– Felállni a második négyeshez!
Az akadémiai tanár körülbelül ekkor ballagott el azon a helyen, ahol manapság szobra áll. Visszafordult a tölgyek alól, és haragosan megfenyegette esernyőjével a messzi mulató társaságot.
– No, engem is várhat jövőre a Margitsziget, hogy itt a drága pénzemet elköltsem. Megyek Ausztriába, ahová már amúgy is régen hívogatnak az „öreg” akadémikusok. Vagy elmegyek Lányfalura, ahol Gyulai Pál a bíró, és tíz órakor vége van minden muzsikának.120
Az akadémiai titkár úr akkor vette észre, hogy egy kis alak járkál a nyomában, nem nagyobb, mint egy lábra kapott bokrocska.
Gyuri volt, az inaska, aki nem akarta, hogy egyedül bódorogjon a gazdája az éjszakában. (Arany János úr akkoriban már betegeskedett.)
– Hát te, ördögfiók, mit keresel itt? – pattogott a költő. – Az ilyen taknyosnak még ott van a helye a bálon, hogy málnavízzel szolgáljon a hölgyeknek, vagy pedig Törs Kálmán úrnak segédkezzen a savanyúvíz behűtésénél. És ki mondja majd el holnap nekem, hogy mi minden történt a bálon, ha te nem vagy ott.
– Ott van Kati néni, a szobaasszony. Majd beszél az tizenkettő helyett is – felelt az inaska. – Én már csak itt maradok a tekintetes úr mellett, hátha szüksége lesz orvosságra vagy miegyébre.
Arany János a zárda romjainak vette útját, mert azt gondolta, hogy itt e szent, elhagyott, bozontos helyen leend leginkább egyedül, hogy jövendő tervein gondolkozzon. Tudott egy kis kőpadot itt, ahová nappal csak félve jár be a napsugár; a hold meg bizonyára nem talál ide.
Itt megtelepedett az éjjeli magányban, az inaska a lábánál foglalt helyet egy kőkockán.
– Tudod-e, Gyuri – szólalt meg hosszú hallgatás után Arany úr –, tudod-e, hogy ki alussza itt örök álmát?
– Hát ki más, mint a mi szentünk, Margit királykisasszony!
– Nem így van, Gyuri. A királyleány koporsóját kiásták innen, amikor a mohácsi csata után a törökség Buda felé közeledett. Elvitték biztonságosabb helyre. De itt hagytak másvalakit, akiről feltételezhető, hogy még holtaiban sem ijed meg a pogánytól. Itt van eltemetve Toldi Miklós uram.
A kis inas a gondolataiban kaparászott.
– Toldi Miklós? Hallottam én arról a nagy fene vitézről. Egyszer az óbudai vásáron vettem egy füzetkét három krajcárért a tót árustól. Abban a füzetben volt valami Toldi Miklósról, aki mindenkinél erősebb volt. Azt olvasgattam a télen.
– Hát azt okosan tetted – felelt Arany János, és dehogyis árulta volna el, hogy azt a könyvecskét ő írta.
(Toldi első kiadását valóban a vásárokon árulták.)
– Hát itt van eltemetve az a nagy erős vitéz, hogy holtaiban is vigyázzon a gyengékre, a védelemre szorultakra, az apácaszüzekre.
Gyuri darab ideig gondolkozott. Aztán önkéntelenül elásította magát:121
– Mindez igaz lehet, nagy jó uram. De hát mi hasznunk van nekünk ebből, ha még azt sem tudjuk, hogy merre van a sírja? Se a tekintetes úr, se én...
Aztán megint gondolkozott Gyuri inas, és ragadós szempilláit végső erőfeszítéssel nyitotta fel.
– Tudja, tekintetes úr, én itt születtem a szigeten. Kertészlegény volt az apám. Itt nőttem fel, ismerek minden bokrot, követ, utat. Én mondom, tekintetes uram, hogy ne tessék minden haszontalanságot elhinni, amit a vásáros könyvek írnak a szigetről. Ha volna itt valamely kincs vagy ilyesféle, mi, szigetiek, már régen felástuk volna. Csak amondó vagyok.
A következő percben már bóbiskolt is az inaska Arany János úr lábánál.
A költő is megunta a virrasztást. Kétszer is elindult kisszállodai szállására, de mind a kétszer riadtan fordult vissza. A cigánybanda a szálloda körül sompolygott a hajnalodásban, mint a tejbe esett legyek. Először a bálkirályné ablaka alatt vonták a hosszadalmas nótákat; – „az alispán úr!” – gondolta magában szelíd kárörvendezéssel Arany úr. Másodszor pedig éppen akkor ért a szálloda közelébe, amikor az ő földszintes ablaka alatt stimmelt Piros Józsi zenekarával. A cigányok élén Törs Kálmán, és pohárköszöntőt mondott a szúnyoghálós ablaknak.
– Reménylem, hogy megfelelő választ ád helyettem a szobaasszony – dörmögte az akadémiai titoknok, és elmenekült a szállása környékéről.
(1928)
