A KIRÁLYNÉ KÖLTŐJE
A KIRÁLYNÉ KÖLTŐJE
Erzsébet, magyar királyné, aki mint egy álom ment el tőlünk – mily szép regényeket és elbeszéléseket írnak róla majd a költők és romantikus regényszerzők –, egykor, még nem volt egészen harmincesztendős, magyar költőt választott, egy versírót, akinek költeményeit saját kezűleg írott levélben és két példányban megrendelte a könyvtára részére. A versírót költői nevén Benedek Aladárnak hívták, és a múlt héten, hetvenesztendős korában – mint az erdőben a vadmadár – egyedül, társtalanul meghalt Budán. Egy öreg jósnő fogta le a szemét a haldoklónak, és Kozma Andort, az írói segélyegylet titkárát a házmester értesítette, hogy ismét meghalt egy író, akinek hagyatékában egyetlen ezüstforintot sem találtak, jöjjön és temettesse el – amint Kozma Andor ezt már megszokta. Benedek Aladár – igazi nevén Náray Iván, és aradi származású – az írói segélyegylet révén helyet kapott a farkasréti temetőben, ahol a budai írók megpihenni szoktak hányatott életük végeztével. Budán jó levegő van, az írók mind hosszú életet élnek, a kávéházat korán zárják, miután a „Fejtörő” című rovat összes feladványaival végeztek, a kocsmákban éjfélig szól a harmonika, és a Tabánban már tíz óra felé elfogy az olaj a lámpásokból. Csak Pongrátz Béla járt át Pestre a János-hegyről éjfél után, Erdélyi Gyula téli időben esti hat órakor ágyban volt. Benedek Aladár mint egykori pesti lion, gavallér, szerkesztő, nőhódító és arszlán, halála napjáig Pesten töltötte az estéket, a feketekávéját a Vámház körúton fogyasztotta el. Dandy volt, nők álma volt, a szakálla sohasem őszült meg, inkább megsárgult, és a haja sem hullott ki. Sasorrára cvikkert helyezett, mikor olvasott, és ifjú költőnek, félreismert titánnak érezte magát hetvenesztendős korában. Hajnaltájban útra kelt, és sóhajtva lépett a hídra, mint ama régi esztendőben, midőn divatlapszerkesztő volt, a Ferenczi kávéházban üldögélt Reviczky Gyulával avagy Indali Gyulával, mindennap megírt egy verset, szerelmes leveleket kapott, mindig csak nőkről gondolkozott...196
A hídra lépett, és másnap már nem jött vissza a Vámház körúti kávéházba, hogy a hírlapokat olvassa. Talán, ha nem ment volna olyan korán haza... Ha szerelmes levelet kapott volna... Ha egy szép nő vagy egy szigorú szerkesztő megdicsérte volna a verseskönyvét – ha még Erzsébet királyné életben van, bizonyára nem fekszik ki nedves, télvizes sírba a Farkasrétre az utolsó trubadúr, aki verset írt majdnem minden nőhöz, akinek a kezét megfoghatta. És éppen a nők, e hűtelen melódiák, cigarettapapiros hamvai, fehér kesztyűk és magányok álmai: úgy elfelejtették Benedek Aladárt, hogy csak egy öreg jósnő akadt, aki szemét lefogja. Száz meg száz nőért akart egykor meghalni, a múzsa budai menyecske alakjában lépkedett ki a rác templomból, vagy párizsi szőkén, porcelánhomlokkal repült a redutbál lámpásai alatt; vidéki kastélyban volt elátkozott kisasszony vagy a Sándor téren, egy hajnalban nyitó pálinkás boltban kondor hajú leányzó: hercegnő, álmok hősnője, Fanny, Erzsébet királyné, amint Cholnoky Viktor magyarázta az akkor is már idős Benedek Aladárnak furcsa vonzódását, hajnali megjelenését a Sándor téri pálinkás boltban. Természetes volt így a dolog. Arszlán és divatlapszerkesztő korában délben a Váci utcában sétált Benedek Aladár, délután grófnők fogadták a szalonjukban, a vacsorázó asztalnál a háziasszony jobbján ült, a Vigadóban a bálon a párok összesúgtak: „itt a királyné költője”, unatkozó asszonyok hosszan rajta felejtették a szemeiket a szakállas, kék szemű dalián, kisasszonyok arra gondoltak, hogy majd nekik ajánlja Náray Iván legújabb verseskönyvét... Mily pompás játéka a sorsnak, hogy öregségére egy csapláros leány tetszett neki, aki téli hajnalon, kócosan, álomszaggal arcán, és nem mindig megmosott kézzel – de szemében az ifjúkor üdvössége –, borovicskát mért a Sándor téren! Dickens tudná megírni, hogy a „királyné költője” mit érzett és gondolt magában, midőn téli reggelen átment a budai hídon, hogy egy girbegurba, török hódoltságbeli házban, szegényes fekhelyen arról álmodjon, hogy az imént Erzsébet királynéval beszélt, és a királyné csókra nyújtotta a kezét, a legszebb asszonykezet Magyarországon.
Náray Iván húszesztendős korában, a Zenélő órában, víg asztaltársaságnál, hogy bebizonyítsa rajzolóművészetét, ceruzával lerajzolt egy ötforintos bankót. A rajz az eredetihez annyira hasonlított, hogy az előhívott kocsmáros valódi pénz gyanánt akarta elfogadni.197
Zavaros rendőrvilág volt akkoriban Pesten. Azt sohasem tudta meg a policáj, ha valakit dróttal meghurkoltak a setét utcán – ez volt divatban –, Náray Iván csínytevését nyomban tudomásul vette, és a törvények értelmében a költő börtönbüntetést szenvedett.
A királyné akkoriban Budán várandós volt. Elmerengve sétált a kertekben, és hosszasan nézegette a Dunát, a budai hegyeket. Hogy, hogy nem, elmondta valaki Erzsébetnek a költő tragédiáját.
Benedek Aladár rövidesen királyi kegyelmet kapott, Erzsébet királyné pedig a kiszabadult rabnak levelet írt, hogy küldene számára verseskönyveiből. Ez az első magyar könyv, amit a királyné vásárolt.
Régen volt, de sohasem tudták elfelejteni Benedek „bankóhamisítását” az emberek. Legendák kísérték. Valahol sok pénze van elásva. A királyné udvarmestere fizeti az adósságait. A legszebb férfi és a legjobb költő (mint Petőfi), mondták a legendák.
Vajon mit gondolt magában ismeretlen, idegen világunkban, midőn körülötte kitört a háború? Mintha régi német fametszeten látná a harmincéves háborút... fenn várkastély a dombon, a völgyben kanyargó országúton rőt szakállú katonák vonulnak el az ismeretlenségbe, végtelenségbe. A szakállok Wallenstein és Hindenburg idejében egyformán nagyra nőnek a katona állán.
Most meghalt szegényen, ismeretlenül, öregen. Temetőlátogató, ha megtalálod sírját a Farkasréten, mondj érte egy Miatyánkot, mert sokat szenvedett.
(1915)
