BRÓDY SÁNDOR
BRÓDY SÁNDOR
Abból a Magyarországból jött, amelyet nem láthatunk többé viszont, amely Magyarországban éppen olyan életkérdés volt az irodalom ügye, mint akár a mindennapi kenyér. Azaz fontosabb volt az irodalom a kenyérnél is, mert kenyér a jóllakásig jutott mindenkinek: az irodalom a hétköznapok csemegéje volt, amelyet sűrűn kellett fogyasztani, hogy az ember harmóniában maradhasson a hangulataival.
Bródy Sándor újdonság volt az országban, amikor megjelent.
Igaz, hogy még Jókai volt az irodalom királya, de már voltak egyes olvasók, akik más könyvekre is áhítoztak, mint a romantika szívpiros pecsétjével megjelölt Jókai-regényekre. Zola könyveit már olvasgatták, igaz, hogy többnyire a diákok padja alatt, mert pikánsnak vélték őt is, mint a legtöbb franciát, kinek könyvét ez idő tájt a Múzeum körúti könyvkereskedésekben kifüggesztették.
Bródy Sándor olyan feltűnő megjelenés volt, mintha a krinolin és a turner korszakában térdig érő szoknyában ment volna végig egy divathölgy az utcán. Természetesen akadtak ellenségei, de nem olyan mafajtájú kritikusok, akik a tömeg kőzáporának óhajtanának kitenni minden írót, aki nem ír kedvükre. Inkább csak csendes ellentmondások hangzottak az irodalmi méhesek felől, mint jó ebéd után az emésztéshez jótékony hatású disputák. Végeredményében nem volt érdemes vitatkozni bármely új irodalmi hang felett, mert aranypengése, irodalmi szuverenitása csak a Jókai hangjának volt. Mit akarhattak itt azok, akik nem a Jókai elhasznált pennáit szedegették össze, hanem új acéltollat merítettek a tintásüvegbe?
De mégis tetszett Bródy Sándor.
Tetszett a fiataloknak; az irodalom kakasülőjéről messzibbre látnak, mint a földszint komótos zsöllyebérlői. Ezek a fiatalok messziről észrevették a nyugat felől közelgő, tagbaszakadt vándorlegényt, a naturalizmust. Tetszett a nőknek, akik rájöttek arra, hogy már csak anyjuk,281 nagyanyjuk volt hasonlatos ahhoz az eszményi Nőhöz, akit idáig a regényírók festegettek. Nem akart már örökké az elképzelések erkélyén üldögélni a hölgyvilág; nem óhajtott mindvégig kincsesláda lenni, amely ládába a férfiak szívüket és életüket nagy felelősség mellett elzárják: leszállogatott a bálvány magas oszlopáról, és a földön próbálta ki lábát, amelynek a törvények szerint merevnek, de szárnyszerűnek kellett volna lenni. – Tetszett azoknak az elégedetlen lelkeknek az új író, akik soha életükben nem próbálkozhattak meg egy romantikus regény végigélésével, mert a hétköznapi gond rabgyermekeinek jöttek a világra, elégedetlenség volt a szülőanyjuk, keserű szegénység az apjuk.
Volt tehát itt mindjárt közönsége az új naturalista írónak, a Don Quijote kisasszony, a Hófehérke és más újszerű kísérletek szerzőjének, csak fejlődni kellett még az irányzatnak, kicsiszolódni, megfinomodni, tetszetős stílusruházatba öltözködni, hogy a vérükkel is gondolkozó leányok, a fehérmájú menyecskék: az új irányzat regényhősnői elfoglalják helyüket a páholyban, amelyet a ködből, holdsugárból szőtt várkisasszonyok birtokoltak eddig. Csak a koplaló tanulók hónapos szobáiba kellett eljutni az Ezüst kecské-nek, hogy a mezítelenül született új gyerek is felvehesse a versenyt a regényhősökkel, akik ez ideig mindig sisakban és lóháton jöttek a világra.
Bródy Sándor első írói sikereit, valamint a későbbi, kiadósabb diadalait annak köszönhette, hogy igyekezett új ösvényeken járni. Persze, amikor sokan jártak ezen a gyalogúton, kitaposott korzó lett abból, de Bródy Sándor mindig tudott új hangot a hegedűn, bár az egész városban már ezen a hangszeren játszott és tanult az új írói nemzedék.
Elete változatos, tehát szép volt, amilyent egy író kívánhat magának, aki a világi mozgolódásban leli gyönyörűségét, nem pedig a magányosság udvarházában. A siker nem csupán kézzel meg nem fogható holdsugárként ragyogott rá, mint a legtöbb íróra, hanem pirospozsgás mosollyal, mint a szép asszony napja. Cigányos és gavalléros tudott lenni az élete folyamán. Színházak aranybíboros ölében feszengett frakkjában kendőcskéiket lobogtató szép asszonyok előtt, amikor a színdarabjait két-három színházban játszották. Szerkesztő korában a Fehér könyv olvasóin át közvetlenül megérezhette az emberek meleg érdeklődését. Volt gondtalan és gondterhelt, lakmározott és böjtölt, volt boldog is a maga módja szerint, de mégis legtöbbször boldogtalan.
(1924)
