4
4
…S az időjárás csak nem akart téliesre fordulni, hogy Macskás az életprogramjából azt is megvalósíthassa, amely az el nem olvasott vagy felületesen átlapozott könyvek megismerése lett volna. „Az olvasáshoz igazán esős idő kell!” – elégedetlenkedett az örök öregségre berendezkedett óbudai háziúr. És a könyvek, amelyeket elmúlt életében a hivatalnoki teendők miatt nem vágott fel, éppen olyan rejtélyesen, ismeretlenül foglaltak helyet a polcokon, mint azelőtt. Az elkergetett télidővel elmentek innen a könyvek titkai is. Macskás egyetlenegyszer sem nyújtotta ki a kezét, hogy elkapjon valamit az öregség szomorú őszeire, teleire fenntartott olvasmányokból.
– Sohase volt ilyen hosszú az ősz – dörmögte mind elégedetlenebbül. – Nem tudok hozzákezdeni a dolgaimhoz.
Az ablakot kinyitotta, a függönyt eltávolította, és reménytelenül könyökölt bele a hosszú délutánba. Sehol egy felhő, amely havat, esőt, csikorgó kedvet hozna, amely örömössé tenné háza belsejét, harminc év munkáját, nélkülözését, várakozását. Egyetlen széliramlat se rázza meg a fákat, hogy örülni lehetne itt benn a kályha hangjának. Mind reménytelenebbül függött a bundája a fogason, amelyet hivatalnok korában kímélt, hogy ne bántsa feljebbvalói érzékenységét, alantasai irigységét. Forrott a vállán az idegen vadállat, ha néha bundájába bújt. A kopott, béléstelen felöltőt, amelyben harminc évig járt: minden reggel visszahozta az előszobából vagy kamrából. „Nem változik meg semmi a kedvemért” – sóhajtotta, amikor tűt és cérnát vett elő, hogy régi szokásaként megerősítse a gombokat felöltőjén, mielőtt elkövetkezne a hivatalos idő.
És egy éjszaka, amidőn megint átgondolta a dolgokat, megint csak hanyatt vágódott a változatlanul múló napoktól, hetektől: – két karját a sötét magasság felé emelte, s elhatározta, hogy meghal, mert megunta,141 megkeserítette a változatlanság. Alighogy virradni kezdett: az öreg hivatalnok lecsapott meglepett íróasztalára, és gyorsan fogalmazni kezdte saját gyászjelentését. Miután közelebbi rokonai nemigen voltak: egy régen felbomlott és temetőbe ballagott asztaltársaság nevét használta fel a gyászjelentésen: bizonyosan tudta, hogy onnan senki nem jön el a temetésére. A „Bulcsu Károly-asztaltársaság” jelentette tehát szomorodott szívvel, hogy a legjobb barát jeles honfi, sok nemes irányú mozgalomnak kezdeményezője: Macskás Pál elhunyt, temetése ekkor és ekkor lesz a vízivárosi temetőben; egy ismeretlen pesti kisnyomdában kinyomatta a gyászjelentést, mégpedig huszonöt példányban, kifizette az árát, és a hóna alá vette a paksamétát.
– No, öreg Macskás, ezt jól csináltad – mondta megelégedéssel, mert délután, mire egy óbudai kocsmában megcímezte és feladta a legközelebbi postahivatalban az első gyászjelentést önmagának, a másodikat ama régi asztaltársaságnak: nagyot változott az időjárás. A havas fellegek közül szinte reménytelenül bukkant fel a telihold, valóban céltalan volt küzdeni a jeges záporral, a csorgó éjszakával, süvítező kéményekkel. Macskás megelégedetten könyökölt ágyában.
– No, levélhordó uram – gondolta magában. S előre nevetett a levélhordó meglepetésén, aki a pártecédulát a postán kézhez kapja, aki a levelet hozza az ismeretlen házhoz.
Reggel hosszú leskelődés után a sárban, fagyban, rossz időben egykedvű levélhordó már elballagott az óbudai sziget házikója előtt, a gyászjelentést azonban elfelejtette beadni, hiába nézett utána Macskás úr, hogy a szíve csaknem kiugrott helyéről. Csak másnap hozta a levélhordó a gyászjelentést, anélkül hogy nagyobb fontosságot tulajdonított volna a postai küldeménynek.
– Macskás Pál? – kérdezte a kapuajtón kopogtatva, és a sárkaparó hiába kínálkozott a cipőjének.
Az öreg hivatalnok erőt vett izgalmán...
– Mi az már megint? – kérdezte türelmetlenül, mintha örökkön zavarnák. Kinyitotta az utcai ablakot, átvette a gyászjelentést a saját haláláról, és egy hatoskát csúsztatott az óbudai postás kezébe. Majd előkereste ünnepélyes, zsinóron függő csíptetőjét a hálókabátján, a gyászjelentést kiterítette maga előtt, mint egy térképet.
– Vízivárosi temető? Ugyan merre is van ez a temető? – kérdezte az ablak alatt álldogáló levélhordót.
A postások, pláne az öregebbek amúgy is mindent tudnak a világon;142
Macskás jóízűen hallgatta a levélhordó magyarázatát a vízivárosi temetőről.
– Délután három órakor...
– Korán sötétedik – felelt a levélhordó, s elment a télies ösvényen.
– Jobb időt is választhatott volna a temetéséhez ez az úriember – mondta Macskás. – Szerencséje, hogy olyan napon van, amikor amúgy sem dohányozhatok. Elmegyek tehát szegény atyámfia temetésére.
