CHOLNOKY VIKTORRÓL
CHOLNOKY VIKTORRÓL
Nem vagyok valami szentimentális ember, de most nem tagadhatom el, hogy erős megindultságot érzek e magányos órában, amidőn az ő nevét leírom, Viktorét, aki talán ebben a negyedórában ballag hazafelé a József körúton, és félszegen, rövidlátóan mendegél a falak mellett, mintha csak tegnap érkezett volna meg a veszprémi vonattal Pestre, és azon bizonytalankodna, hogy hová is lett a régi bodegás a József körútról, akit tízezer esztendő előtt ismert. Mostanában, úgy tudom, hogy magányosan jár – ha ugyan jár éjszaka valahová –, míg ezelőtt, éjjeli szerkesztő korában, egy öreg korrektor bácsit ültetett maga mellé, a hallgatag és komor metrompázst,* éjjel, reggelig nyitva tartó vendéglőkben, ahol nyomdászoknak friss sört csapolnak, valamint egy-két aludni nem tudó újságírónak... De ez már nagyon régen volt. Talán tíz esztendeje, talán több. Cholnoky vastag török cigarettáját hajnalban a Király utcában szívja egy sörházban, és itt bizonyosan megtalálom, midőn már leadta a Pesti Napló utolsó kolumnáját. Tehát elindultam, és Viktort itt gyakran felkerestem.
* metteur en pages: (nyomdai) tördelő. (Szerk. jegyzete)
Jeles memoárírók harminc-negyven esztendő múltával is pontosan bejegyzik a dialógusokat. Nem vállalkozom ezen bizonytalan értékű emlékezetpróbára, mert nem is igen beszélgettünk olyan dolgokról, amelyek másokat is érdekelhetnének. Igen személyes természetű megbeszélések voltak ezek az együttlétek, a kiadóról, a szerkesztőségről, a felszolgálólány regényéről és az öreg Kiss Józsefről, akinek akkoriban hetenként írt, és emiatt olyan ellenséges viszonyban voltak, mint két hadviselő tábor előőrsei: a fegyver ravasza felhúzva, és már a hét első napján megkezdődött a háború a megírandó cikk körül – vajon egyáltalában megírja-e Cholnoky a cikket? Pontosabban emlékszem erre, mint a memoárírók: az öreg Kissnek állandóan Cholnoky járt az eszében,433 vajon becsapja-e Cholnoky, vajon nem hazud-e betegséget, vajon ott lesz a cikk kellő időre – mint az elátkozott vadász kergeti az erdőn a fehér szarvast reggeltől estélig. Így múltak az évek.
Ebben az időben – a hajnali sörözés idején – vajmi keveset dolgozott Cholnoky. Szerette az ódon angol regényeket, és szerette Kovács bácsit, a vén korrektort, aki olyanforma történeteket tudott mesélni, mint az öreg vidéki emberek: egy lóról, amely volt, egy hűséges kutyáról, a szomszédjairól, és sohasem hallott vagy ismert emberekről. Megfontoltan elgondolkozva hallgatott ilyenkor Cholnoky, sajátságos, szomorú, furcsa arca, amely keskeny és bánatos volt, mint valamely csodadoktoré egy biedermeier regényből: megértően mosolygott az öreg korrektor bácsi panaszain. Igen, tíz-egynéhány esztendő előtt romantikusán üldögéltünk ott, a serházban, hajnalban, mint a társaság a Három muskatérosból vagy valamely más hasonló regényből, csak éppen a dialógusnak nem voltak kiemelkedő momentumai. Azokról a dolgokról pláne szemérmetesen hallgattunk, amely dolgokat megírni szokás. Az irodalom, az eleven, élő irodalom, amelyről az éjjeli pincérek vitázó kávéházi költők révén jobban vannak értesülve, mint jómagam e helyen, kis csárdában, a Király utcában künn rekedt az ajtón, bár a jelenlevők, még a hallgatag metrompázst is beleértve, azért gyülekeztünk össze, hogy Cholnokyban, magunkban, az együttlétünkben az irodalmat, az írókat megtiszteljük, és egy pohár kiürítésével megünnepeljük. Olyan volt az irodalom e reggeleken, mint egy szomorú, jó és otthon egyedül sírdogáló feleség, aki ugyan mindig az ember eszében van, de róla sohasem beszél... Talán egyetlenegyszer beszéltünk Petőfi Zoltánról, mert Kovács úr ismerte azt a debreceni polgárt és atyafiságát, akinél Petőfi Zoltán színész korában lakott. Ám ekkor is többnyire a debreceni polgár rokonságáról folyt a diskurzus. – Az isten áldja meg Kovács bácsit, hogy annyi mindenféle ismerőse volt, vajon miről is beszélgettünk volna az ő ismerősei nélkül?
Egyszer Veszprémben jártam... Dél volt, ünnepnap volt, diákok sétáltak a piacon, és a toronyban méltóságteljesen kongott egy harang. Az öcsémet kerestem itt, aki diák volt, és kosztban lakott valahol, valamerre. Egy diákot megszólítottam, véletlenül a barátját, aki szívesen ajánlkozott, hogy elvezet a kosztosházhoz.
– A várban lakik, Rozsoséknál.434
A veszprémi várat érdemes megnézni azoknak, akik szeretik az ódon regényeket. Scott Waltert vagy akár Cholnokyt. Itt született, itt gyerekeskedett, és erre járt az iskolába. Egy ódon kis háznak az udvarán álldogáltam, és diák öcsémmel beszélgettem, mialatt magamban mindig Cholnoky Viktorra gondoltam. Kis kert volt az udvar végében, nem nagyobb egy kávéházi asztalnál, aztán a hegy meredeken, sok öles mélységgel szabott határt a kertecskének. És odalent mindenféle házak, udvarok, szobák, amelyekbe úgy be lehetett látni, mint egy panoráma ablakán, kémények füstölögnek, és a távolban, túl a városon szürkén kanyarogva húzódik az országút, gömbös fejű fák között. Lila párákba vész a távol, a nyájas hegyeknek csak körvonalait látni, Kisfaludy versei csengenek a levegőben, és a Bakony zúgását hallani valamerről.
Ez az országút, amely kanyarogva vész el a síkon, megint csak Cholnokyt juttatta eszembe. Innen indult el, e furcsa házikók közül, bizonyosan kocsin utazott, és a város, mint egy színes, tarka álomkép maradozott el a kocsi mögött. Már csak a veszprémi várat látja, a püspöki templomot, és a Bakony messziről zúg utána. Megy, mendegél Budapest felé, hogy tovább olvassa a veszprémi történeteket az ódon angol regényekből, és halljon az ismeretlen ismerősökről hajnalban egy öreg korrektor bácsi előadásaiban. E kis, régi házak, e csöndes utcák és ablakok, amelyek mögött diákok tanulnak, a tiszta és bezárt kapujú papi házak, kopott kövek és a furcsa, nyájas emberek vele maradnak a világ végezetéig. Ezen pünkösdi, napsugáros délben, az idegen házikó kis kertjében, az ismeretlen várost szemlélve a hegyről, Cholnoky Viktor karaktere jobban kibontakozott előttem, mint akkor, amidőn órák hosszáig vele szemben üldögéltem. Ez a furcsa, ódon és romantikus szagú városka kellett ahhoz, hogy Cholnokyból az a sajátságos, egyedülvaló író legyen, akinek a hangjában régi templomok régi harangjának a szava cseng, és furcsa köntösű hőseiben ott rejtőznek a veszprémi emberek, akiket gyermekkorában látott. A lila színű síkság, melyet enyhe dunántúli hegyek a Kisfaludy rendezésében határolnak, a Bakony, amelynek zúgása, szele, esője a Cholnoky írásaiban visszhangzik, és a lépcsők, amelyek itt utcát jelentenek, mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Cholnokyból olyan író váljon, mint amilyen lett. Kár, igazán kár, hogy nem találkoztam egyetlen emberrel sem az utcán, aki incroyable-korabeli frakkot viselne, de bizonyos, hogy a Cholnoky gyermekkorában még az öltözködésük is másforma lehetett az idevalósiaknak.435
Ezeket a dolgokat gondoltam ott magamban a veszprémi várban, és csupán azért nem gondolkozhattam tovább Cholnokyról, mert egy kedves és molett asszonyka nyájasan reám tekintett, és hogy a veszprémi pünkösdöt ne felejthessem el, csókra nyújtotta gömbölyű kezét.
Régente, midőn pedánsabbak voltak az emberek, az írókat is olyanformán osztályozták, mint például a madarakat. Mindenféle fő- és alosztályok voltak, külön a próza- és külön a versíróknak. Ma már nem olyan szigorúak a válaszfalak, a versírónak szabad belépni a prózaosztályba, és bízvást bejárhatja az írás mesterségének összes mezőit, ha különös örömet okoz ezzel magának, mint vasárnapi délután a Városliget mutatványosbódéit bejárja kedvesével a cipészlegény: mindenhol lehet mulatságot találni, a Hoppla-lovardában éppen úgy, mint a városligeti Pali bácsinál. – Ez igaz, de mégis most, e vasárnapi délután, midőn magam nem a rendes mutatványos helyen, a novella bódéjában szedem a belépőjegyet, hanem a barlangi vasútnál terelgetem befelé a bámészkodókat: odabent van Cholnoky, a csodaíró, és hat méter hosszú a szakálla – azon gondolkozom egy percig, hogy a régi pedáns irodalomtanárok vajon melyik osztályába az irodalomnak soroznák Cholnokyt? Költő vagy író? Természettudós vagy történelemíró? Publicista vagy romancier? Abban a tizenöt esztendőben, amely a veszprémi furcsa házak óta elmúlott Cholnoky feje felett, ez a kivételes ember írt mindent és mindenfélét, amit tollforgató emberek írni szoktak. A természettudomány a kisujjában látszik lenni, orvos, csillagász, matematikus és földrajzi utazó egyszerre. Mindent a legjobban, a legpontosabban tud. Az álnevek, amelyek mögé elrejtőzködött, egy európai tudós készségét, rátermettségét és hozzáértését szuggerálják az olvasónak. Ch. V. betűk mögött a Sorbonne vagy az oxfordi egyetem valamelyik kitűnőségére gondolunk, és egy gazdag, a tudomány minden kényelmével és pazar finomságával felszerelt írószobát látunk képzeletben, ahol a fehér kabátos asszisztens – egy rózsaszínű arcú, rajongó szemű fiatal tudós – mély meghajlással jelenti talán éppen az ázsiai sivatagok térképein méricskélő férfiúnak, hogy a Franklin Társulat igazgatója megjelent a legközelebbi cikkely átvételéért, és ezen csekket bátorkodja beküldeni a legmélyebb tisztelettel. Majd Sanghaj felé vitorlázni látjuk az álnevű tudóst, és a pompás francia gőzösről az óceánt szemléli. Később a vatikáni levéltárban üldögél, és Őszentsége különös engedélyével436 hozzá nem férhető könyvekben búvárkodik. A nagyszerű és a maguk nemében páratlan írói készséggel megírt tudományos cikkek íróját mindenhol sejtjük inkább, mint ott, ahol van, a kopár és megunt szerkesztőségi asztal mellett, vagy otthon egy szűk józsefvárosi lakásban, ahol tudomásom szerint sem földgömb, sem teleszkóp nem találódik. A magamfajta fabulázó író, aki abból a hazugságból él, ami éppen eszébe jut, rajongva és hódolattal mereszti szemét a csodálkozástól, midőn a pozitívumok, a tudományok mezőjén látja kapálgatni társát a fabulázásban, a kigondolásban. Hiszen az csak valahogyan megérthető volna, hogy a legjobb orvos Pesten Cholnoky, mert az utolsó évtizedet legalábbis négy-ötféle halálos betegséggel testében élte át. A legbetegebb ember, a legokosabb ember, a legfinomabb ember, aki szentimentalizmus és sírdogálás nélkül állapítja meg önmagán az idegsorvadástól kezdve a nikotinmérgezésig a legpompásabb betegségeket, amelyek közül egyetlenegy elegendő volna ahhoz, hogy az ember eltörje a tollat. Minek írni, amikor még az sem bizonyos, hogy a cikket befejezem valamikor? Szinte fenséges az a nyugalma és bölcsessége, amellyel megállapítja hűséges barátai számára betegségeinek a stádiumát. A szenvedő Henrik legalább a németekre mondott kegyetlen vicceket, miközben égető kínjai gyötörték. Ez is valami ahhoz, hogy elviselhetőbb legyen az élet. Cholnoky sohasem ír rosszat, sohasem mond rosszat. A bölcsességgel mintha valami szerződést kötött volna, öreg zsidó papok mindentudásával látja az életet zajlani maga körül, észreveszi a Times-ban az óceánra induló hajók utasnévsorában az oxfordi egyetem tanulmányútra menő fiatal magántanárának nevét, és meglátja éjszaka ablakából a József körúton bandukoló újságírókat, és magában kiszámítja, hová mennek, miről beszélgetnek, és milyen színe van a kaszírnő szemének az éjjeli kávéházban. Holott talán éppen azelőtt tette le egy európai hírű orvostudósnak a könyvét valamelyik betegségéről, amelyet búskomolyan elvisel. Finom és pompás, mint egy ifjú angol lord, aki klubjában ebédel, miután a Hyde-parkban ügetett délután. A divatot együtt tanulta megismerni boldogult Eduárddal, és tudja, hogy Londonban hol mossák legfehérebben az ingeket. És olyan egyszerűen, olcsón öltözködik, mint egy segédtanító. Ismeri a rózsákat, mint a legjobb kertész valamelyik régi francia király udvarában, virág mégis ritkán illatozik asztalán. Csak a jeles szakember, Ehm János ismeri nála jobban a pezsgőket Budapesten, borokat, amelyeket csak Szemere Miklós tarthat pincéjében, és pálinkákat, amelyeket tudományosan kevernek437 New Yorkban fehér kabátos négerek, és a sörön kívül szilvóriummal delektálja kifáradt idegeit. Az üstökösökre gondol éjszaka, amelyek Kanada felett világítják meg ez órában a csillagsugáros éjt, és reggel kosztpénz kell az asszonynak. Csupa kontraszt, furcsaság, álombéli alak az egész ember. Rajongóknak és gyűjtőknek való, mint egy régi, ritka kis biblia vagy valamely ékköves gyűrű, amit egy porrá vált régi pápa sírboltjában találhat. Magyarország egyik legfurcsább és legtehetségesebb embere. És csak fiatal újságírók járnak éjszaka az ablaka alatt, és áhítattal figyelmeztetik egymást, hogy a legjobb újságíró lakásán még ég a lámpa, dolgozik-e a mester, vagy betegségeiben kínlódik? Ennek az országnak, ennek a magyar életnek minden igazságtalansága, gazsága, bitang tudatlansága szorítja össze a rajongó fiatalemberek öklét, midőn az olcsó függönyök mögött árván, magányosan pislog egy kis lámpás, mintha egyetlen kis csillag ragyogna őszi éjszaka a Kárpát felett.
A fiam, aki most a gimnáziumba jár, mire a rajongó korszakba jut, tizenhét vagy húszéves lesz, egy nevet fog megtanulni, amelyre minket még nem tanítottak. A Cholnoky Viktor neve lesz az. Támadnak majd romantikus írók, akik furcsa és emberi fantáziának alig képzelhető hősöket keresnek. Azok majd regényt írnak Cholnokyról. A chicagói vasgyárban dolgozó magyar munkás vasárnap délután a hazai lapokat olvasva, csodálkozva üt tenyerével az újságra: „Ejnye, nem is tudtam, hogy ilyen író van Magyarországon!” Úgy lehet, hogy még mindig divatban lesz akkor Magyarországon a Rákos porából feltámasztani akarni elment hősöket, akiket e rajongás után vágyakozó nemzetnek irigység és fösvénység nélkül oda lehet állítani. Mostanság, ezerkilencszáztizenegyben, valójában csak arról lehetne beszélni, hogy érdemes volt-e ezt az egész dolgot megírni? A kávéházban egy úr csodálkozva mondja: „Cholnoky? Mintha már hallottam volna ezt a nevet? Sebességmérő volt a repülőgépversenyen.”
(1911)438
