MAGYAR SZENTLÉLEK
MAGYAR SZENTLÉLEK
A nyomdafesték akkoriban még igen fénylő volt a papiroson, mámorítóbb hatása volt a szívre, mint a legfinomabb bornak, egyes józsefvárosi és ferencvárosi kocsmákban név szerint és személyesen ismerték Cholnoky Viktort, különösen olyan helyeken, ahol nyári időben lombos fa nyújtotta az asztal felett a hold felé karjait, a ferencvárosi plébánia pünkösdi harangjait a Madách utcában egy háromlábú íróasztalnál hallgatta a költő, miközben novellát vagy újságcikket írt olyan lapkiadóknak, akik már azóta maguk is a másvilágra mentek, mintha a sokszor megtagadott előleget vinnék az egykori munkatárs után... Még hősies, irigylésre méltó volt ez a korszak a ma ablakából, mert a megélhetés gondjai mellett ráértek az írók bizonyos ideálok, különösen eszmék,441 sajátságos világnézetek, furcsaságok és bolondságok felett eltűnődni, ezer panorámát mutatott a filozófia: az élet közönségességét, a kenyér árát, a suszter követelését; a mindenkori bajt el lehetett felejteni egy jó könyv felett vagy az íróasztalnál. Az írók még írói életet élnek e korban, írói ötletek, nemes eszmék vagy megírandó regények, félig kész beszélyek alakjai kísérgetik őket járásukban-kelésükben, nem kell egész nap azon törni a fejüket: honnan szereznek pénzt ebédre, vacsorára, gyerekpelenkára, mert a könyvkiadók és az újságok egy gazdag, terjedelmes ország kellős közepén élnek, versengenek egymással, gyűlölködnek, igyekeznek egymást lefőzni, megelőzni, amely körülmény némi csekély hasznot hozott az írónak. Árva szegénylegény volt ő akkor is, de a konkurencia nem hagyta, hogy végképpen kétségbeessék. Az irodalmi vállalatok úgy forognak, mint malomkövek, megállás nélkül. Malom udvarán talál táplálékot a legszürkébb verebecske is.
Még sokkal többen járkáltunk fekete vagy barna fővel, telve reménykedéssel ama gyümölcsérlelő korszakban, amely igaz, hogy megfehéríti majd a hajat, de elhozza az elismerést, a hírnevet, a sikert és az ezzel járó könnyed megélhetést: W. könyvkiadó jön, kopog az ajtón, bebocsátásért könyörög, kéziratot esdekel, de még választ sem kap – festegettük magunk előtt a jövendőt, mindazok, akik abban a korszakban ácsorogtunk könyvkiadói irodákban, amikor a tetszetősebb szépirodalmi könyveket több kiadásban is napvilágra hozták a kiadók, de ez nekünk, mohó ifjaknak nem volt elegendő, isten tudja, mi a csodát szerettünk volna az irodalmi pályán. Talán tiszteletet? Vagy háziuraságot? Nem baj, mondtuk, majd eljön annak is az ideje, ha megszürkültünk, mint őseink, ha megkopaszodtunk, mint az akadémikusok, ha majd Cholnoky Viktort kellő módon „felfedezik”, és tehetségének adóznak, akkor jön el az ideje a többi modern tehetségeseknek is. Viktor meghalt, mielőtt „felfedezték” volna, és talán ez az oka, hogy többé sohasem került rá a sor az írók elismerésére, az országos tiszteletre, a népszerűség gyümölcseinek leszaggatására, a sima, gondtalan megélhetésre. Az írók háborúkba, forradalomba, mindenféle olyan viszontagságba jutottak, amely az ő mesterségüknek sehogy sem kedvezett. És végül, mikor azt hitték, hogy már átették magukat az utolsó kásahegyen is, véget értek a megpróbáltatások, a nemzet kifáradt a rettenetes iramodásban, megpihen, és könyvet vesz kezébe: a hegyláncon túl442 megláttuk a Szegények országát, ahol az írónak már annyi papirosa és tintája sem volt, mint legfiatalabb kezdő korában.
Eljöttek a szürke fürtök, beköszöntött a repdeső ifjúság utáni bölcs józanság, elgörbült éppen úgy az író mutatóujja a sok pennafogástól, amint ezt valaha az öreg író kezén irigyelte, egy szekrényt telerakhat hurcolkodáskor azokkal a papirosokkal, amelyekből könyveket nyomtak a kedvéért – de hol van az átkínlódott, átreménykedett, terminustól kierőszakolt élet eredménye? Hol van a Szentlélek, amely galambszárnyaival már egykor kezdte megérinteni a nemzeti lelket, hol van az olvasási vágy, az irodalom megbecsülése, az írói pálya megelégedett emlékezete, a befutott pálya bére? Hol van az intelligens, kedves, finom magyar ember, aki az írók könyveit megvásárolta, a rajongó és lelkes magyar nő, aki az írók munkáit olvasta, a nemes lelkű ifjú, aki magasztos eszmét, helyes életfelfogást, finom magaviseletet, úri erkölcsöt tanult az írók könyveiből? – Nem jó dolog most ismerni az embereket, akiknek az irodalom íródik. A temetőben laknak ők, fejük fölött egy évszám...
Azok a józsefvárosi és ferencvárosi utcák, amerre Cholnoky Viktor éjszakai szerkesztő úr és beszélyíró törékeny, keskeny alakja járt, pünkösdkor bazsarózsát láthatnak ablakukban, az udvarkertekből bor és ser szaga áramlik, csak a vendégeknek kabátja porosabb, az arcok ráncosabbak, a kedvek csendesebbek, a reménységek halkabbak. A régi pajtások, barátok, írótársak, akik a bölcs Cholnokyval a kurta kocsmában Magyarország jövőjét színezgették, íróasztalaik mellett az álmokat leírták, tíz-tizenkét esztendő előtt még a legnagyobbat, a legégibb tüneményt várták önmaguktól, Viktortól, az országtól, a jövendőtől, nagyon elcsendesedtek hangos álmaikkal. Mostanában mindenki magának és magában álmodik, mintha már nem hinné, hogy a szomszédja megérti szavát, ha reménységeit el meri mondani.
(1922)443
