ŐSZI DÉLUTÁNOK CHOLNOKY VIKTORRAL
ŐSZI DÉLUTÁNOK CHOLNOKY VIKTORRAL
Ferencvárosi kis utcáknak álomfejtő varrógéphangja; budai hegyeknek (a Gellértnek főként) sárga kulisszája; messze füstölgő kéményeknek fehér árnnyá válott füstfaragója; a lépéseknek másvilágias koppanása (mintha az ember észre se venné, csak a végén tudja, hogy mily messze útra megy); kapukból kiosonó árnyak a messziségben; kis boltok, amelyekbe a vevők vásárolni a másvilágról járnak; emberek, akik csupán erre a délutánra kaptak kimenőt, egy régi író memoárjából, és most a fal mellett, észrevétlenül szeretnének elérkezni régi ismerősük házához, hogy megkérdezzék tőlük: mi újság azóta, mióta a boszorkánymester teleírott árkusok közé, az íróasztalába zárta őket?; göndör farkú kis kutyák, amelyek oly sürgetősen szaladnak az utcán, mintha piros pecséttel lezárt levelét vinnék egy hiába várakozó szerelmesnek; és valaki beszél, zongorázik, énekel láthatatlanul egy nyitott ablak ezeregy éjszakai mesékkel telehímzett fehér függönye mögött, talán az a nő, akibe mindig szerelmesek voltunk, mióta élünk, s akivel nem találkozhattunk soha... megállunk, és a messzi égboltozatra nézünk, amelyen az ősz felhői olyan figurákat szőnek, mintha elhalványodott köddé, álommá válott ismerőseink nézegetnének vissza a túlvilágról, ahonnan többé sohasem szabadulhatnak sert és bort inni a Ráday utcába vagy a Kinizsibe vagy a Madáchba, amely utcák összevissza keresztezik a Ferencvárost, hogy Cholnoky Viktor még akkor is eltéveszti néha az utat, ha komoly elhatározással haza akar menni a koporsó szagú bérház harmadik emeletére... (Ez az író csodálatosképpen mindig olyan házakban lakott, ahol az asztalosok reggeltől estig enyvet főztek; mintha jó előre hozzászoktatni óhajtották volna a szaghoz, amely örökös parfümje leend.) Ezek a felfelé meg lefelé mendegélő utcák, amelyek olyan nagy neveket viseltek, mint az öreg nemesasszonyságok ideáljai, akikről kávécskánál megemlékezni szoktak; ezek az életunt bérházak, amelyeknek sohasem húzták ki a sorsjegyét, s különös szenzációjuk volt, ha dombos kapualjakba betolta a verklis kintornáját, amely a messzi, mulató, boldog Pestről énekelt; a hegyes, völgyes, garádicsos Bakáts tér tejszagú, hófehér kötényes szülésznőivel, tömjénszagú harangozóival, az utolsó kenetre siető karinges káplánjaival, áhítatos harangszavaival: látta őt leggyakrabban a holttetem sovány, másvilágiasan pókhálós arcú, Don Quijote zörgő lépteivel járkáló írót, aki zöld és sárga alkoholokkal kísérletezvén (mint egy tudós439 laboratóriumában), nemegyszer szerette volna megidézni fölényes elméje elé Belzebubot, s az ötödik dimenzióba oly könnyen szökdösött át a Kinizsi utcából, mint egy láthatatlan csempész a fináncok orra előtt. Rózsa bácsinak nagy koporsóraktára volt egy Bakáts téri pincében, és Viktor éjszaka megdöngette a különös magazin vasajtaját, hajót akart venni, hogy elutazhasson azokhoz, akik nagy messziségekből (hogy csak az ő füle hallotta meg) üzeneteket küldtek szellemhangokon. A legyek, ezek a szárnyas levélhordók, elfogyasztott ismerőseink, barátaink mondanivalóit közvetítették őszi szemtelenkedéseikkel. Az Angyal utcában egy hordóba zárva tartogatnak egy pohos, vastag derekú ferencvárosi polgárt, aki a boszorkány szolgáló után bújt be egyszer a csaplyukon, és most minden jámbor keresztény emberek segítenek leinni a bort a fuldokló polgárról. És ismerte a kísérteteket (akik éjféltájban a Bakáts téri szülészeti klinika körül ólálkodtak, hogy kisgyereket lopjanak fehér lepedőjük alá) – egykori szép asszonyokat, akik bábák lószőrös díványain feküdtek át délutánokat, minden harmadik, negyedik hónap fordulóján, és vénségükre igyekeztek leimádkozni bűneiket – szinte név szerint ismerte. Én elhittem neki, hogy a malacpiros vállú, tébolyszemű hentesné, aki már tavaly meghalt, többször erőszakosan megszólítja őt a vásárcsarnok körüli forgószélben, midőn éppen Klivényit és sörét látogatta meg estefelé – mert hiszen mindnyájan ismerjük, akik egykor sovány fiatalemberek voltunk, a kövérebb hölgyek vágyteli pillantásait a lengő-meredező lábszárak után. (Szinte csodálatos, hogy a röpke táncmesterek oly soká életben maradnak.)
Ámde Viktor nappal is úgy ment az utcán, mintha egy mélyhegedű zenéjére hallgatna, amelyet csak ő hall. A zengő, mély hang a messziségből felhangzott ablaka alatt őszi délutánokon, mintha egy képzeletbeli kéményseprő kezdene zenélni a háztetőn, miután a magasban kormos öltönyét ledobta. Az asszony, aki oly egyszerű és jó volt, mint a rántott leves, és szinte olyan szerepet töltött be Viktor mellett, mint az ereklye, amelyet nyakláncon viselnek, fiatalemberek, a babonák, hamelni patkányfogó módjára andalgó kéjnők, vérpiros álmú, imádkozó pesti asszonyok, a meredélyen holdkóros elszántsággal járó leányok ellen, az asszony esténként tán szemét meresztgetve észlelte, hogyan érkeznek meg a konyhaasztal köré (amelyen Viktor írt és ivott) a másvilági vendégek. Kisbőgősök, alt énekesek, különös velencei zenészek kísérik őket az ajtóig (a színházba Viktor elment, ha Shylockról, a zsidóról játszottak, mert abban régi velencei zene pendült fel), vén dunántúli440 urak, kopasz, fáradt, Kisfaludy-képű táblabírák jöttek karonfogva szélhámos léptű, szárazlevél-hangú nyurga lovagokkal, akik tán zirci vagy veszprémi papok falba épített szekrényeiből léptek ki, és nyomban mindent el akartak mondani, mint türelmetlen panaszosok, arról, hogy mit szenvedtek, szerettek; jajongtak a bakonyi széllel, károgtak a Sobri tölgyfáin hintázó varjakkal... eljöttek, mintha pártfogást, barátságot kérnének Pestre szakadt honfitársuktól, az álomlátó Cholnoky Viktortól, aki maga csak annyit ismert az élet boldogságaiból, amelyet két kis nagyon szegény gyerek (az egyik neve Bulcsu, a másikét már nem tudom) mondott el neki a harmadik emeleti olcsó lakáskában, e földi élet végtelenül megalázó elviseléséről, Surányi őméltósága bohócszakálláról, a Pesti Napló szemvakító korrigálásáról, a legfinomabb magyar elme napi tűzifává való felfűrészeléséről, és a nyomdászok és a kis hírlapírók hajnali zugkocsmájáról, ahol végre kedve szerint érezhette magát őrültnek, mint Kemény Zsigmond.
Most is száradnak pelenkák a Kinizsi utcában, de már nem a Cholnoky Bulcsúéi.
Viktor módos ember lett: könyve és újságcikke jelent meg, a kis Pongrátz Bélán, a Vendéglősök Újságjának munkatársán kívül mások is méltányolták Viktor tehetségét. Talán tisztelői akadnak a Józsefvárosban… vagy közelebb hozza magát az érvényesüléshez a József körúton… Elhagyta a Ferencvárost, és ezután nemsokára meghalt.
(1919)
