A VAJDA
A VAJDA
…Nem írja róla egyetlen lexikon sem, és mégis úgy nézem alakját a tőle mindinkább távolodó Magyarországból, mint az utolsó Háry Jánosét vagy a holdbéli Klímius Mikusét, akit utoljára elevenen láttunk a magyar mondavilág fantasztikus alakjai közül. Nem olyan szertelen, mint a németek Münchhausen bárója, nem is olyan diabolikus, mint a debreceni Hatvani professzor; nem forgószélben röpködő kóbor diák, még csak eszelős, spanyol Don Quijote sem: mégis valamennyinek atyafia szürke, bő pantallójában, mikor a Deák Ferenc-korabeli táblabírák véglegesen lehúzták már a lábukról a kuruckodó, sarkantyús csizmát, de a vitézkötést a cúgos cipőjük felett viselték. R. Eötvös Károly a messziségből mindinkább hasonlatossá leend ama régi magyar figurákhoz, akik Kossuth elmúlása után más híján mesemondásból, fantasztikumból, történelmi anekdotából, szép hazugságokból éltek. De az ő igazi kora már a század végére esik, amikor nem lehet többé vizitbe járni azzal a nesszel, hogy Türr István vagy Garibaldi ágyúinak dörgését hallották az elmúlt nedves éjszakán... Reálisabb alapra, közelebb a valósághoz kellett helyezni mondanivalóinkat, ha azt akartuk, hogy azok hitelre találjanak. R. Eötvös Károly mondanivalóiban, irodalmi munkáiban, ügyvédi és politikai működésében tartotta magát a realitások divatjához: mindig előkeresett a valóságból egy mustármagnyi igazságot, amelyhez hozzákötötte magyaros, táblabírós fantáziája pókfonalait – amelyek mind sűrűbbek lettek az élet őszi mezőin –, mindig kikeresett a történelemből (leginkább az ő élete közelmúltjából) egy valóban feltalálható – néha már a kamrában rozsdásodó – járomszöget, amelyhez dunántúli fantáziájával mesebeli kocsikat és a kocsikon ülő legendás utasokat épített, mint akár a garabonciás diák, aki azzal állított be a vendéglátó házakhoz, hogy a távoli szekérzörgés valóban tündérek utazását jelenti... Azt mondják, hogy az alföldi ember a maga délibábjai révén érti leginkább a fantasztikus mondanivalókat. R. Eötvös Károly191 bizonyságot tett arról, hogy a dunántúliak tudják jobban a legendák, mesemondások kicifrázását, kifaragását, kihímezését, mert álmodozó tájaikon több az olyan emlék, amelyhez hímzést lehet varrni.
A vajda, amint közönségesen nevezték őt társaságban azok a pestiek, akik már nem elégednek meg vala a Víg Cimbora című kalendárium százesztendős élceivel, sem a bolthajtásos pesti kiskocsmák fokhagymás rostélyoshoz való anekdotáival, akik már a kávéházi cikóriaszagért, valamint a kabanosz szivar füstjéért szívesebben töltik napjaikat a kávéfőző helyen: voltaképpen ezek a hiszékeny pestiek voltak az okozói annak, hogy R. Eötvös – a vajda – mindig kedvet kapjon a mesemondáshoz, amikor a kerekasztal közepén elfoglalta helyét. A vajda hallgatósága leginkább olyan emberekből tellett ki, akik a kávéházban, Eötvös Károly szájából akartak magyar történelmet tanulni, mert ez mindennél könnyebben ment ama anekdoták, történetkék, mesemondások révén, amelyekkel Eötvös Károlynak telve volt minden bő zsebe. Memorizált a vajda a kávéházi karosszékben, mint akár a régi magyarok az emlékezetes nagy fák alá helyezett ülőkéken, mikor családjuk körében visszaemlékeznek életük nevezetesebb eseményeire. Eötvös Károly mesemondásainak az volt a titka, hogy megszépítette a múlt időket, mint ahogyan egy öreg magyar tekintetes úr elgondolja, hogyan is kellett volna élnie.
Vén pesti kályhagyáros ült a jobb oldalán, és a vajda lappadó szempillái alól a Balaton tavát látta, amelynek regebeli tájain gyermekkorát töltötte. Itt, a kávéházban, persze, már úgy mondta el történetét, mintha Gyulai Pál, a híres kritikus is csak egész életében a Balaton körül utazgatott volna, mert Gyulai Pál híres goromba ember volt, és ezért bizonyos népszerűség övezte.
„Perl öcsém” tömögette a vajda csibukját, és az ördöngös Károlyi Gábor emlékiratairól mesélgetett, amelyeket a hagyomány szerint sohasem írt Károlyi Gábor.
Pesti városatyáknak Sobri Jóskáról, a bakonyi betyárról mondogatott történeteket, holott már régen csak hírből maradt meg ennek a romantikus alaknak az emléke. Nem, a csendőrség jöttével többé senki sem félt attól, hogy eleven betyárral találkozik, mégis hosszú téli éjszakák teltek el a poshadt kávéházi levegőben édesded mesemondással, amikor persze nem beszélt senki más, mint a vajda.192
…Azt lehetne mondani, hogy Eötvös Károly volt az utolsó kávéházi mesemondó, aki elvonatkoztatta magát a maga korától, kis báránysipkáját a fejére húzva, karosszékében elterülve, álmosan hunyorítva: még leeső éjjelen is azt tudta mondani, hogy hipp, hopp, ugorjunk vissza negyven-ötven esztendőt az időben... Hiába kezdte történeteit olyanformán, mintha veszprémi fiskus korában történtek volna.
Eötvös mesemondásaiban sok olyan legenda volt, amelyeket valaha ő is csak hallhatott a magához hasonlatos mesemondó régi magyaroktól, akik már fényesíteni kezdték a meséket. Mesekincstár volt a vajda memóriája, a fantáziája, az éjszakázó kedve révén. Az asztalnál üldögélő hallgató odaképzelte magát, ahová a vajda vitte magával a tarisznyájában: „csendillás” dunántúli szüretekre, bakonyi utazásokra, összeboruló erdei utakon, ahol őskori fekete ruhájában mutatkozik a disznópásztor, a balatoni partokra, amelyeken persze hiába kereste volna a jámbor utazó a megfelelő helyeket, ha Eötvös mesemondásai alapján útra kel. Mert talán éppen azért mesélgetett a pesti kávéházban R. Eötvös, nem pedig valahol egy várpalotai szüreten, ahol a vén szilvafák parazsát olyan emberek is körülülik, akik maguk is emlékeznek a múlt idők történeteire, mert itt, a kávéház dohányfüstjében senkinek se jutott eszébe kételkedni a céhmester külsejű, feketekávéval és borral táplálkozó öregember mesemondásaiban. Sohasem hallottam arról, hogy K. Eötvös valaha a veszprémieknek mondott volna mesét, holott regéléseiben csaknem minden embert felemlegetett Veszprémből. (Ámbátor egy írónál [ha nem éppen a maga memoárjait írja meg] nem is olyan nagyon fontos, hogy csupán igazat írjon azokról, akik amúgy is a temetőbe költöztek.)
Ám egyszer csak elhagyta a regék országútjaival behintett Dunántúlt, az ősrengeteg kiismerhetetlenségében zúgó Bakonyerdőt, halpikkely módjára fénylő Balatont a kávéházi mesemondó, és a Tisza mellé ereszkedett a fantáziájával, ama Eszlár környékére, amely kisközség a múlt század végén világhírű lett.
Nevezetes napok voltak azok, amikor a dunántúli vajda székhelyét a pesti kávéházból a nyíregyházi Betyár kávéházba tette át, holott az itten dívó lármás összejövetelek miatt nem nagyon lehetett szó békességes mesemondásokról. (R. Eötvös, a tiszaeszlári zsidók védője ezért inkább magánházaknál tartózkodott, ahol békességes családi lámpások alatt nyugodtabban lehetett diskurálni langyos múlt idők és forróságos jelenek felől.)193
Akkoriban láncokkal volt elkerítve a nyíregyházi piacon álló törvényház, mint a dogepalota Velencében. Erre bizony szükség is volt, mert izgatott tömegek kiáltoztak a láncokon túlról a megyei pandúrokra, akik Henter várnagy vezérletével még javában feszültek betyáros ruházataikban. A piactér közelében állott ama földszintes nádtetős vendégfogadó (amelyhez annyi legenda fűződött, mint valami Jókai-regénybeli fogadóhoz, itt folytak le ama híres kártyacsaták, amelyek az adásvételen kívül a nyírvidéki nemesurak alatt megmozgatták a földet – de itt csördültek el messzehangzó kongatásokkal a különböző megyei bálok, amelyeknek egyik tragikus eseménye volt ama Stadion gróf, az osztrák miniszter fiának az esete, akit főhadnagy létére a vendéglősné arcul ütött) – a vendégfogadóban a tiszaeszlári pör idején olyan tarkabarka társaság gyülekezett össze, amilyent még őszi nagyvásárkor sem láttak a meszelt falak. Pesti és külföldi hírlapírók tanyáztak itt, akik nem is voltak mindig olyan formájúak, amint a közönség a képes élclapokból elképzelte a skriblereket, sőt volt közöttük olyan tűrhető megjelenésű úriember is, akivel bátran lehetett volna négyest táncolni bármely vidéki kisasszonynak... De a nagyvendéglőben ütötték fel tanyájukat azok az urak, akiket a közvélemény a tiszaeszlári pör vezéreinek ismert. Őszi falevélszínű felöltőjében ide toppant be az ecetvirág arculatú Ónody Géza, akinek húgai (az egyik későbben Zathureczkyné lett) csaknem egész vagyonukat feláldozták azért, hogy a tiszaeszlári pört dűlőre vigyék. A férfias kisasszonyok lovaglóostorral jártak, és azzal fenyegetőztek, hogy ágy alá kergetik mindazokat az urakat, akik a tiszaeszlári pörben ellenük vannak – így R. Eötvös Károlyt is. Végeredményben azonban a felpaprikázott hölgyek nem követtek el semmi nevezeteset, csak a hozományukat költötték el a bátyjuk, Ónody Géza, Verhovay és a többiek segítségével. Öregségükre igen erős, fekete szivarokat szívtak, és csendes mosollyal beszélgettek akkori ismerősükről, a hebegő Tóth Béláról, akinek az anyja Majthényi baronesz volt.
Persze, az utcákon, ezeken a térdig poros, akácfákkal szegélyezett, nádfedelű házas, girbegurba, falusias utcákon, ahol még mindig aszerint építették a házakat, hogy ellenségének vagy komájának tekintette a gazda a tőszomszédját: az utcákon már mozgalmasabb világ volt, mikor a nagy szakállú zsidókat az úgynevezett „Kisbörtönből” (amelyből később finánckaszárnya lett) a börtönőrök reggelenként a törvényházba vezették. Lárma, káromkodás, jajveszékelés, imádkozás kísérte ezeknek a falusi vadlibáknak a lépteit aszerint, ki milyen párthoz tartozott194 az utcai járókelők közül. A legenda szerint jöttek még Amerikából is – ami akkor nem volt olyan mindennapi utazás – kíváncsiak, akik a Kisbörtön táján várták a rabok felvonulását, de voltak itt sokan Palesztinából és Galíciából is. A kis nyíregyházi könyvnyomdában, amelyet ezelőtt negyven esztendővel „Ébredjünk!”-nyomdának neveztek: Ónody Géza írta a röpiratait... A vármegyeháza felől Henter várnagy vezette kézen fogva a nagy pör koronatanúját, Scharff Móricot.
R. Eötvös Károly bármiként beszélt is későbben a pesti kávéházban: nemigen érezte jól magát a felfordult városban, ahová már a tanyai tirpákokat is behajtotta a kíváncsiság, anélkül hogy vasárnap lett volna, és nagy imakönyveiket magukkal hozták volna. A bokortanyákra is elszivárgott a híre Solymosi Eszter, az eszlári leányka eltűnésének, és a nyúlbőrt kereső utazók elől elbújtak a parasztleánykák. R. Eötvös, aki a tiszaeszlári bűnpör védelmezésében okkal vagy ok nélkül (mert a hagyomány szerint az igazságot egy Heumann nevű nyíregyházi ügyvéd nyomozta ki) világhírre tett szert, sokáig volt mutogatás tárgya a piacon, amikor régi ügyvéd módjára, felöltője zsebébe gyűrt irataival, egykedvűséget mutatva, félméteres léptekkel végigballagott. A legizgalmasabb tárgyalási napokon se hagyta el mesemondó kedve (amit becsületére kell írni ennek a Háry Jánosba ojtott mesélgetőnek), és a Magyar Koronához címzett gyógyszertár sarkán, ahol a városi intelligencia találkozni szokott, aznapon, amikor a kis Scharff Móric szemébe mondta az apjának, a nagy szakállú templomszolgának, hogy a kulcslyukon át látta, amikor Solymosi Eszter nyakát elvágták, R. Eötvös Károly belekapaszkodván a nagyapám kabátjának a gomblyukába, így kezdett beszélni:
– Veszprémi fiskus koromban történt...
(1926)195
