ÖREG ÍRÓ ALKONYA
ÖREG ÍRÓ ALKONYA
A Farkasréten pénteken alkonyattal egy tölgyfa koporsót bocsátottak a földbe, amelyben egy elfelejtett öreg magyar író indult el következendő pályafutására, hogy néhány esztendő múlva mint szomorúfűz vagy temetői nefelejcs virág alakjában jelentkezzen a napvilágon.
Amíg élt, addig is virágzott Erdélyi Gyula, furcsa, tipikus magyar virág, kis muskátli a magyar irodalom kertjében, vagy tán csak vadrózsabokor valahol a Kis-svábhegy tájékán, ahol viharoknak, szeleknek és esőknek ötvenhat esztendeig ellenállott.
Egykor az egész ország ismerte nevét, szép, szomorú regényeket, tréfás novellákat és jóízű elbeszéléseket írogatván a hetvenes évek közlönyeibe. Később, midőn megöregedett, mind kevesebben tudták, hogy a furcsa, sőt bohókás külsejű öregúr egykor a Pesti Napló regényírója volt, és halála napjáig rajongó, dolgos kedvű és örökkön álmodozó író maradt.
Erdélyi Gyula semmi más nem volt, mint író. Az irodalom keresztes vitézei közül való, aki fanatikus rajongással szerette, kereste, küzdötte a maga Jeruzsálemét: az írást.
Erdélyi Gyula mindig írt. A hetvenes évek közlönyei nem győzték munkáit felvenni, regénye, novellája nyomban készen volt. Ugyanezért ő volt az a híres magyar író, akinek egy milliomos könyvkiadó vállalat húsz forintot fizetett egy regényéért. Tehetségének szaporasága okozta, hogy sohasem becsülték meg kellően. Tömérdek írás maradt utána, egy középkori szent lovag imádatával rótta egymás mellé az apró, madárkörmöcskékhez hasonlatos betűket, hogy újabb és újabb munkákkal gyönyörködtessen. Megírta emlékiratait, megírt mindent, amit látott, hallott vagy érzett. Szorgalmasabb írót nem ismertem, az írása könnyed, folyékony, álmodozó, mint egy bő patak folyása, de a parton füzek és vízivirágok kísérik útjában.228
Azt hiszem, az utolsó magyar romantikus írót tettük sírba a farkasréti temetőben.
Ha az írás nem is volt mindig regényes, az íróember örökké egy nagyszerű, kalandos, a mai világban már fel nem található figura volt. A hatvanas-hetvenes évek mozgalmas irodalmi színpadáról maradt itt, és benne pontosan láthattuk, hogy milyenek voltak azok az írók, akik a Komlóban, Csigában és a Magyarország és a Nagyvilág-ban tanulták meg az irodalom szalonjában való mozgolódást. Barettot hordtak és aranyos karperecet. Az irodalomról nagy I betűvel beszéltek, és a vágyak, dicsőségek tetőpontja az volt, hogy Kuliffay mellékelje lapjához az író arcképét. Szent rajongás áhítata ült meg az éjjeli kávéház füstös levegőjében, Reviczky, Balázs Sándor és Erdélyi Gyula versenyt rajonganak elérhetetlen ideáljaikért, jókedvűen, boldogan koplalnak, mindennap hálát adva Istennek, hogy írók lehettek.
Erdélyi Gyula egész életében, még tegnap, tegnapelőtt is barettban járt. Írói hivatásának külső jelvényeit: kopottas köpönyegét, bodros nyakkendőjét, szegénységét olyan gavalléros kedvvel viselte, mintha ő volna a világon a leggazdagabb ember, mintha a szívek kincsét fel lehetne váltani a prózai világban. Táblabírós humorral és költői kedéllyel tárgyalt a budai végrehajtóval, valamint a Krisztinaváros temetésrendezőjével, akitől előleget kért saját temetésére. Borongós jókedvén át az elmúlt hatvanas-hetvenes évek írói világa valóban olyan regényesnek, nagyszerűnek látszott, mintha az akkor született, akkor élt írók sokkal különbek lettek volna, mint a maiak.
A hetvenes években magyar író – Erdélyi Gyula – egy különös, olykor cinikus, máskor szentimentálisnak tetsző álláspontra helyezkedett a körülötte levő világgal már akkor, midőn első művével írónak avatták. A világ tehet, amit akar: az író szívvilága azonban nem változik, rossz emberek nincsenek, csak jók, a nőket lovagi áhítattal tisztelni kötelessége, és az atyaúristen is sarkantyús csizmában jár égi birodalmában. Szülői és hazaszereteten épült fel a régi író költői mechanizmusa, és a nőt szeretni, nagyon szeretni, csupán törvényes formával illett az elbeszélésben.
Jó Erdélyi Gyulával a tipikus magyar író szállott sírba. Pörge kis kalapja, jóságos tekintete és nemes, finom alakja, amint eltűnik a Farkasrét humuszában, bízvást el lehet mondani, hogy az utolsó rajongó író, az utolsó szent magyar író távozott. Az élet – amely azóta az írókat kellős közepébe ragadta az üzleti tevékenységnek – Erdélyi Gyulával és229 társaival csupán hegyoldali szőlőskertjeit és csendes lugasait ismertette meg. A magyar írók utolsója volt ő, aki képzeletben még mindig a Csigát látta Európa központjának, és a Kis-svábhegyen álmodozva helyezte el fehér fejét a kövön. És míg tekintete elkalandozott arra messze, a Dunán túl a füstbe borult Pesten, keze szorgalmasan jegyezgette gondolatait. Csaknem minden gondolatát feljegyezte – ennyire megbecsülte hivatását –, és a jegyzetekből egykor majd kiderül, hogy Erdélyi Gyula mindig poétázgatott még önmagával is. Színes, regényes, hazafias gondolatai apró papirosdarabokra jegyzetten, egykor tán nagy útmutatói lesznek a jövendő Beöthy Zsoltjának, aki a forradalom utáni magyar író alakját akarja megrajzolni.
Pongrátz Béla, Gáspár Imre és Erdélyi Gyula hajdanán a világot próbálták kilódítani sarkaiból a Komló kertjében. És ma, ugye, mily idegenül hangzanak ezek a nevek? Pedig írók voltak, elismert, nevezetes írók, akik elérték mindazt, amit a hetvenes években az írói pályán elérni lehetett: arcképük megjelent a Budapesti Bazár-ban. Az utolsó esztendőkben egymás után eltávoztak, kórházból, halottas kamrából, mint ahogy fiatal korukban írott költeményeikben ezt maguknak kívánták. Ezért a tiszavirág életű dicsőségért jöttek a földre a messzi csillagokból. Nyomorúságos, de boldog és egész életet éltek: mindvégig a múzsa árva gyermekei voltak. Írók, csupán írók. És ez trombitaharsogásként zengett végig életükön.
A hős Erdélyi Gyula követte barátait. Az előttünk levő nemzedék íróinak sírboltján körülbelül megfordíthatjuk a címerpajzsot.
(1912)230
