„EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA”
„EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA”
Valamikor már azt hittük, hogy azok a régi vidéki udvarházak, amelyeknek szegényességéről, rongyosságáról, düledezéséről annyi regényt és beszélyt írtak a múlt századbeli írók – amely utolsó, régi udvarházak szinte szimbólumai voltak a magyar nemesség, uraság, egy régi szép világ elmúlásának – már azt hittük, hogy az időtől, viszontagságoktól megtépázott emberi lakók végképp kimentek a divatból. Minden, városban, faluban bőven akadtak kőművesek, akik eljöttek malteros ládáikkal, vakolóikkal, ha valami fogyatékosság mutatkozott a házfalon; a cserepes elszántan mászott fel a legmeredekebb tetőre, mielőtt az őszi eső elkezdte volna a maga egykedvű nótáját; kéznél volt a dalos szobafestő, a koporsószagú asztalos, a forgácsos ács, ha a kapuk, ajtók, ablakok megtagadták az engedelmességet. Azt hittük, hogy már soha többé nem lakunk lyukas fedelű házban, mi, elkényeztetett huszadik századbeliek.
Most aztán újra kezdhetnék írni regényeiket és beszélyeiket az írók (ha ugyan valaki olvasná őket) a düledező, megvénült házakról, amelyeket nem követ új, friss házgeneráció, aminthogy az egykori nemesi udvarházakat se váltották fel újabb kúriák. A házak a háború óta nagyot öregedtek mindenütt a világon, de a legnagyobb szakálluk talán Pesten növekedett amaz épületeknek, amelyekre régi patríciusaink, városépítőink, háziuraink oly végtelenül büszkék voltak. Ezeknek a házaknak a tulajdonjoga jelentette valamikor a legnagyobb polgári önérzetet; a legfösvényebb háziurak is kedvesüknek, szerelmesüknek, dédelgetett élettársuknak tekintették a házukat, amely minden pazarló csinosítást, öltöztetést, díszítést megérdemel. Szinte neve volt a házban minden lépcsőfoknak, mint valami gyereknek; öreg jó barátok voltak a kapuk, az ajtók, amelyeknek egészségére vigyázni kell; a szemünk épsége volt az ablakunk; egészségünk, nyugalmunk, biztonságunk őrizője a házfedelünk. De végig a ház minden tartozékán, a visszhangos178 pincén, széltől dörmögő padláson, azon a bizonyos utolsó szögön ott csüngött a régi háziúr féltő tekintete. Természetes dolog volt a ház tatarozása, festése javítgatása; nem futott össze az utca népe, ha a kőművesek valahol állítgatni kezdték deszkavázaikat.
Most aztán, ha néha kedvünk kerekedik körülnézni a városon, régi örömeink, bánataink helyén, úgy érezzük, hogy valamely mulandóságféle érzés motoszkál a szívünk környékén, amely érzetért valaha a temetőkbe kellett mennünk. A régi, büszke háziurakkal elmentek a városból a régi, szép házak is, mintha ez az új generáció már nem szolgált volna rá, hogy apái gyönyörű, jó karban tartott házaiban lakjon. Az öregek felvették a hátukra a pompás, rendben tartott, ápolt, dédelgetett palotákat, bérházakat, és elvitték magukkal ama letűnt korszakba, ahova mi nem mehetünk utánuk. A házak, amelyek deli ifjúságukat, gyönyörködtető pompájukat az országos, majd a millenáris kiállítás idejében élték, itt maradtak ugyan, de manapság már építőjük se ismerne rájuk. Rettenetesen megszenvedték az elmúlt éveket, az elmúlott korszakokat, mint akár az emberek, akik az utolsó évtizedben itt maradtak. Az emberi fájdalmak, bajok, nyomorúságok beráncosították a házak arculatait is... Nagyon lehetséges téma volna egy új Gyulai Pálnak regényt írni mostanában ezzel a címmel: Egy régi pesti ház utolsó gazdája... A pesti házak története mindnyájunk keserves, szomorú élettörténete.
(1924)179
