HUNYADY VAGY EGY KÜLÖNÖS FIATALEMBER
HUNYADY VAGY EGY KÜLÖNÖS FIATALEMBER
Hunyady költő volt, és itt járt-kelt Budapesten – amilyen tágas ez a város, az áhítatos Margitszigettől a Royal szállodáig, majd a Rudas fürdőig, ahol atyja, egy történelmileg már megjegyzett úriember, bizonyos Bródy Sándor tanyázott, az ágyban szivarozott, a körméig szívta a szivart, hogy majdnem felgyújtotta az ágyat.
A fiatalember az említett helyekhez vezető útvonalakon ballagott köhögősen, és a Petőfi Zoltánok, Reviczky Gyulák és más tizenkilencedik századbeli írói fantomok örök betegségét, a tüdővészt emlegetve különös barátai körében, sőt még úratyja előtt is, aki bár elég lompos ember volt, a fentebb említett beszállóhelyeken való tartózkodási idejében: a fiatal költők „tüdővész” néven emlegetett betegségét nem nagyon szerette.
– Már megbeszélték a vörös Lévy doktorral, az orvosok pápájával, hogy a tüdővész nem komoly betegség. Ha komolyan beteg akarsz lenni: a szíveddel legyen bajod – mond az ifjú költő atyja, Bródy Sándor, amikor fia betegségének históriáit néha meghallgatta.
– És különben is jegyezd meg, hogy egyetlen komoly beteg ember van Budapesten, az pedig senki más, mint Krúdy Gyula, a nők örök bolondja, akit emiatti betegsége miatt amúgy is kipárnázott falak közé szánnak előbb vagy utóbb. De lehet, hogy már holnap – mond egyet szippantva tövig égett szivarcsutkáján Bródy Sándor.
– Most pedig add ide a nadrágom, mert fel akarok kelni – folytatta Bródy Sándor úgy a Margitszigeten, a Royalban vagy a Rudas fürdőben, amikor Hunyady Sándor nevű fia meglátogatta délidőben, amikor már számítani lehetett arra, hogy a nagy író felébredt, és kedve lesz a felkeléshez.632
– Hunyady Sándri! – mondták a vicces költők a nagykávéház karzatán, ahol egy „Béla” nevű főpincér segítségével töltötték el nappaljaikat és éjszakáikat, mikor Hunyady petőfis, de inkább petőfizoltános alakja beimbolygott a nagykávéház karzatára, ahol a költőtársak csak ceruzával írogatták tele a fehér papirosokat, mert a kávés nem adott nekik tintát azóta, mióta a brokátszékekre öntözték a tintát.
Itt, a régi írói karzaton a kávéházban, ahol a legkülönbözőbb hadjáratok stratégiai tervei fogamzottak meg az öreg és tehetségtelen Irodalom ellen már „háború előtt”, ahol tán Cholnoky Viktor, a legjobb hangú magyar hírlapíró is „vén paralitikusnak” számított – itt, a Kosztolányi Dezsők, Karinthy Frigyesek kávéházi karzatán bontogatta ki a fentebb megnevezett szomorkás, köhögős fiatalember életprogramját, például Füst Milánnak (aki még a tökalsót sem ismerte) vagy a szentek szentjének, Osvát Ernőnek:
– Bár írónak kellene lennem, de inkább kártyás leszek. Csak gondoljuk meg, hogy milyen úri módja van egy szerencsés kártyásnak, mint például Szemere Miklósnak! – Egészen egyszerűen azt csinálja, ami neki a legjobban esik. – Tudniillik akkor ébred fel, amikor akar, mert kártyajáték az ördögök jóvoltából minden időben van a világon. Felkelhet az ágyból tehát akár éjfélkor is, mindig talál megfelelő partnereket, akik tovább viszik a szerencse útjain. Nem kell tisztelnie vagy szeretnie senkit se, mert az ő igazi barátai a kártyalapocskákra vannak ráföstve, és sok ezerszámra hozza őket forgalomba a kártyagyár. Stüsszi vadásszal és Tell Vilmossal mindenütt lehet találkozni a világon, ők mindenütt hű barátok. Ezért inkább kártyás leszek, mint író – mond Hunyady, amikor Osvát a fiatal írókat hipnotizáló szemüvegén át ránézett a kávéház karzatán – a New York kávéház karzatán –, ahol rendes szokása szerint kedvelt íróit idomította, mint valami állatszelídítő.
De Hunyady kártyás akart lenni, és nem lehetett idomítani, talán esztendőkig se. Pedig inkább kedvezőtlen volt kártyajárása, mint kedvező, rosszindulatú széljárás vitte szerencsehajóját, mind hosszadalmasabban köhögött, nemcsak gyenge tüdeje miatt, hanem a kártyázás okozta izgalomtól is. Mégse engedett „barátai unszolásának”, hogy felvegye az írói tollat, míg csak volt egy pakli kártya Pesten, amelyet a kedvéért felbontottak.
De jött egy idő, amikor Hunyady Sándor a folytonos kártyázás révén végképp tönkrement. No, addig se volt valami nagyon gazdag633 ember, de voltak legalább még kipróbálatlan babonái, „kabalái”, kártya-szisztémái, amelyeknek birtokában milliomosnak érezte magát, aki akkor „üti meg a bankot”, amikor akarja. (Ezt a vérbeli kártyásoknak nem is kell bővebben magyarázni.) – Aztán fiatal volt, körülötte a fiatalok barátaival, a jószívű öregekkel (ilyenek is voltak a múlt időben), behízelgő modora és becsületes jelleme volt. Mindene megvolt tehát, hogy pénz hiányában is tovább kártyázhasson.
Míg aztán körülbelül harmincötödik esztendejében, jött egy nap, amikor minden elveszett, a babonák, a „kabalák”, szisztémák, tervek; elveszett a hitel; elveszett az önbizalom... Csak a becsület maradt meg.
„Sándorka” – amint „Petőfi Zoltánka” nyomán némelyek nevezték – lehajtott fővel kullogott az utcán, öngyilkossági tervekkel foglalkozott (ami nem volt ritkaság a családjában), amikor Lázár Miklós, a Déli Hírlap szerkesztője megszólította:
– Gyere a lapomhoz, majd embert nevelek belőled.
... Körülbelül így kezdődött Hunyady Sándor élete, már itt-ott őszülő halántékkal, tapasztalatokkal megtelten és reménytelenül. És lám, sikerült. „Megütötte a bankot” – ha nem is a zöldasztal mellett, hanem egy sokkal nagyobb asztalnál. Az élet, az irodalom asztalánál.
(1931)634
