INCZÉDY LÁSZLÓ
INCZÉDY LÁSZLÓ
Olyan nagy temetése volt, mint később a háborúban elesett Zubolynak. A hírlapírók katonás rendben vonultak a gyászkocsi után a József körúton végig. És a Józsefváros, valamint a Ferencváros belső, városi részeiben minden kocsmában, minden valamirevaló asztaltársaságban tort ültek a tiszteletére. Legalább egy tucat függetlenségi és forradalmi asztaltársaságnak volt elnöke vagy tagja a középtermetű, ritkás szakállú szerkesztő a Múzeum körúti Gyolcsvendéglőtől a ferencvárosi Svertetzkyig.
Abban a korban élte világát, mikor a függetlenségi eszme Pesten és Budán a kisebb, kertes kocsmahelyiségekben virágzott. Minden kerületben volt asztaltársaság, amely a hazafias ünnepélyeket rendezte, a magyar szabadság nagy napjait emlékezetben tartotta, költőket, forradalmárokat, sőt bombamerénylőket nevelt, mint a Hentzi-szobor példája is mutatta.
Az asztaltársaságok koszorúzták meg Kossuth sírját, küldtek tiltakozást Fejérváry Géza báróhoz, midőn a negyvennyolcas honvédeket akarta rávenni, hogy az októberi gyásznapon Hentzi szobrát is meglátogassák, gyűléseket rendeztek, amelyek a kormány ténykedései ellen demonstráltak, megfestették Rákóczi vagy Kossuth arcképét, körmönfont pohárköszöntőket gyártottak, amelyekkel az új tagokat üdvözölték, szónoki iskolát csináltak, belekeverték a nőket a politikai életbe, külön asztaltársaságot szerveztek az asszonyok részére, ahol nem mindig ittak kávét, és dölyfösen lenézték azt a világot, amely nem tartozott az asztaltársaság kebelébe. Nagy hatalom voltak ők valamikor, házat vett a kocsmáros, akinek födele alatt a hazáért ittak, képviselőjelölt lett az elnök, aki már az asztaltársaság ülései alatt megtanulta a házszabályokat.
Volt ugyan már írói kör, de oda csak a „stréberek” vagy a „kártyások” látogatnak el, akikről később Szabó Bandi anekdotákat ír. Inczédy254 László az ő kedves asztaltársasága körében kereste a dicsőséget, az új eszméket, a társalgás élvezetét, mert megvetette a modern nemzedéket. Hosszú szárú pipája volt, nappal a vezércikk megírásánál némely tömény alkohollal sarkantyúzta agyvelejét, ez azonban nem zavarta írásbeli készségét, míg az estilap lezárása után a józsefvárosi kocsmákban keresett feledést, üdülést kispörkölt és bor mellett, mint akkoriban az üldözött hazafiak nagy része.
Pedig nem mindennapi költői tehetség volt ez a szarvasi származású férfi, lehetett volna ragyogó, mint Bartha Miklós, a hírlapírópályán, ha jobban bírja az életet, az érvényesülést, a haladást. De ő egy lemondó kézmozdulattal intézett el életbe vágó dolgokat, mint ez azoknak az embereknek szokása, akik a betűvel annyira jóllaktak, hogy töméntelen italt kell meginniok az emésztéshez. Mindig legyintett, mindig lemondott, mert céltalannak látta az eszmét, amelyet lelkéből hitt; mindig sietve félrevonult, ha politikai dicsőségek kínálkoztak feléje, mert egész életében kákavérű, megalkuvó, meggyőződés nélküli politikusokkal volt dolga; férfi volt a szerkesztői asztalnál, valamint az íróasztalnál, aki tudott megvetni életet és boldogulást, mert nem akart azon az úton haladni, ahová az aktív politikusokat előbb-utóbb sodorja a szennyes magyar politika. Egytől egyig ismerte azokat az embereket, akik a magyar függetlenségi eszme szélkakasai, letéteményesei voltak az ő korában, azért menekült előlük mellékutcák írószobáiba, midőn mindennapi dolgát bevégezte.
A svindlerek korszaka volt ez, az elmúlt század vége, amikor jó darabig nem mutatkozott más a politikai porondon, mint szélhámos. Ha lapozgatunk az évek nagyhangú történetében, nyilvánvaló lesz előttünk, hogy Inczédy Lászlónak nem a képviselőházban vagy a pártkörben volt a helye, hanem a Svertetzky-féle kocsmában. Költő volt, emberismerettel, lélekbelátással verte meg a sors; a ravaszdi, tisztátalan kezek elől elbújt az egyszerűbb, naivabb, hiszékenyebb asztaltársaságoknál, ahol megtalálta a maga rajongóit, valódi hívőit, a függetlenségi gondolat aszkétáit, akik ezért az ideálért legfeljebb nagyokat ittanak, de hasznot belőle sohasem húztak.
Itt voltak furcsa, ma már félbolondnak vagy különcnek tetsző barátai, akik családi életet, a megvagyonosodás reményét, az életben való boldogulást feláldozták azért, hogy kocsmában is lehessenek, és napról napra a függetlenségi politikáért lelkesedjenek. És akinek már semmije sem volt, az vala a legbecsületesebb hívője Kossuth ideáljának, mert255 már mindent elvett tőle az élet, csak a hitét hagyta meg. Hány ember ment tönkre a polgárság sorából, akik komolyan vették a politikai szélhámosokat, és már csak abból éltek, hogy mohón lesték a megváltó szót az asztaltársaság körében? Elfogyott boruk, meghalt feleségük, házuk dobra került, de ők estéről estére ott ültek Kossuth vagy Rákóczi arcképe alatt, és a prófétát várták, aki majd kimondja az igazi igét!
Rajongás, ifjúság, Inczédy László korszaka engem is vitt a józsefvárosi utcákon, ahol a kocsmakertben nagyot dobbant a kugligolyó, nemzetiszínű volt a pohár, és estenden halkan, kocogva megjelent Inczédy László, hogy híveivel megbeszélje a napi politikai eseményeket. Mindenki huncut volt, csak a Svertetzky vendégei igaz emberek!
Egy ilyen kocsmában, ha jól emlékszem: Ligeti úré volt, aki nagyon kövér ember létére, mozdulni sem tudott a söntésből, azt főzték ki a függetlenségi eszme rajongói, hogy fel kell robbantani a Hentzi-szobrot Budán, mielőtt Fejérváry Géza terve sikerülne. A miniszter ugyanis napidíj mellett vidéki 48-as honvédeket verbuváltatott Budán, akik majd a Budavár májusi bevétele napján a szokásos öreg honvédek országos gyűléséről a szoborhoz zarándokolnak, és azt kegyeletesen megkoszorúzzák, mint hősökhöz illik, az elesett hős emlékét. Nagy forrongást idézett elő a honvédelmi miniszter terve Magyarországon, holott mindenki tudta, hogy egyéb jelentősége nincs a dolognak, mint kedveskedni Ferenc Józsefnek.
Ligeti vendéglőjében lázban égtek az arcok, amikor erről a dologról beszéltek az asztaltársaság tagjai. Akkoriban jelent meg az Olvasd című hetilap, amely király sértő vezércikkével az egész országban feltűnést keltett, hogy több kiadást kellett belőle nyomtatni. Naiv, csöndes, eseménytelen élet volt Magyarországon, egy királysértés felkavarta a közvéleményt. A királysértő cikket Pongrátz Béla írta, aki valamikor jeles, vallásos költőnek indult, Jézusról írt egy kötet tehetséges verset, később királysértésekért többször bezárták. Kis termetű, szelíd tekintetű, filozopter külsejű, sokat nyomorgó anarchista lett. Mi tette ezzé? Asszony, csalódás, örökös bánat, végtelen szegénység, alkohol.
Az Olvasd szerkesztője, Szeless Adorján, akiről sok rosszat írtak valamikor az újságok, Ferenc József-kabátos, fekete pofaszakállas, csinosnak mondott, kövér, nagy termetű ember volt. Beszédes kék szemei voltak, mint a jó rábeszélőknek. Inkább érvényesülés céljából járt az Inczédy-társaságba, mint a barátai kedvéért. Egyébként nem látszott se művelt, se különösen tehetséges embernek. A kis Pongrátzot a hóna256 (alatt vitte, mint Boz regényeiben viszik a gyermekeket a betörők. (Ő vállalta a bombamerénylet végrehajtását a vasszobor ellen. Jelen volt még a társaságban Seffer (Sáfár) László, aki mint régi meggyőződéses függetlenségi hírlapíró, Inczédy jobbján ült. Rybánszky József, egy 48 után itt lengyeleskedő gavallér ivadéka, törvényszéki tudósító volt valamelyik kisebb lapnál, de komor, komoly, szótalan ivó és rajongó volt.
Még egy vidám, szőke szakállú, oroszlánüstökű, nagy orrú férfiú lengedezett a társaságban, aki oly kevéssé érdeklődött az összeesküvés iránt, hogy egész idő alatt verset írt a kocsmai kiszolgáló leányhoz. Benedek Aladár volt ő, egykor a „Királyné költőjé”-nek nevezték, mert a Fortunából, ahová bankóhamisításért csukva volt, Erzsébet királyné kegyelme szabadította ki. Öregségére kocsmajáró, aki minden fehérszemélynek verset ír, aki a kocsmák környékén találkozott. Mondják, nagyon tehetséges volt, és hatvanéves korában is szép sikerei voltak a lányoknál. Ő nem hitte a bombamerényletet, amelyet néhány nap múlva valóban elkövetett Szeless Adorján. Persze a bombának nagyobb volt a füstje, mint a lángja, a szobor alig sérült meg, de összeesküvőink jó darab ideig bujdokoltak. Szeless állítólag Párizsba szökött, kis Pongrátz vidékre menekült, Seffer mindent tagadott, Inczédy László nem mutatkozott a megszokott kocsmáiban.
Boldog, naiv élet volt akkor! Sokan tudtak az összeesküvőkről a József- és Ferencvárosban működő asztaltársaságoknál, zárt ajtók mögött ünnepelték a hősöket, míg a rendőrség állítólag lázasan nyomozott. A kis Pongrátz, rongyosabban, mint valaha, előkerült, hogy leülje az újabb királysértésért rámért hat hónapot. Szeless is megunta a Párizsban való bujdosást, hazajött, és számtiszt lett a pénzügyminisztériumiban.
Inczédy László pipára gyújtott, messzire eldobta a fidibuszt: – Ennyit ér az egész magyar függetlenségi politika! – mondta a Hentzi-szobor dolgáról beszélve. Nem tette be lábát többé Ligeti kocsmájába.
(1922)257
