A BUJDOSÓ
A BUJDOSÓ
Volt egy időszaka tanulóifjú éveimnek, amikor a régi Vasárnapi Újság ócska évfolyamain kívül semmiféle más olvasmányban nem részesülhettem. Egy pusztai házban éltem az öreganyámnál, és a háznál a kalendáriumon kívül csak a megfakult Vasárnapi Újság találtatott. Talán százszor is végigböngésztem a régi újságokat, és ezért sok képre, sok olvasmányra emlékszem még manapság is. Az ötvenes évekbeli fametszetek, a régi novellák és a gólyafészkes házikó a címlapon talán örökre emlékezetemben lesznek.
Különösen egy régi fametszet jut ma az eszembe, amelynek a címe ez volt: „Utazás az Alföldön zivatarban.” Esőverte pusztai tájon, tengelyig érő sárban bandukol egy parasztszekér. Az utasoknak az orruk sem látszik az akkor divatos szűrgallér-köpönyegből. És a kocsis a levegőbe emeli ostorát. Az utasok ketten vannak, egy nő meg egy férfi. Megy a szekér az alföldi pusztaságon, és a lovacskák ugyancsak erőlködnek, hogy előrejussanak a fekete sárban. A képhez az akkor divatos magyarázatot pedig Jókai Mór írta. S megírta benne, hogy így utazott ő is valamikor szeretett Rózájával végig az alföldi pusztákon, bujdosva, menekülve... S ezért elevenedik meg előttem legelőször a régi fametszet, mielőtt feladatomhoz, Jókai bujdosásának a történetéhez fognék. A parasztszekér megy-megy az úttalan úton, az utasok köpenyeikbe rejtőznek, és áldják a mindent eltakaró sűrű záporesőt. A költő és a színésznő egymáshoz simulnak, egymás kezét fogják, és a tekintetük összekapcsolódik. Olyan szerelemmel ülnek egymás mellett, amilyenről nekünk manapság már csak akkor lehet fogalmunk, ha Jókai regényt olvasunk. Hiába mondják a bölcselkedők, hogy a szerelem mindig egyforma volt és lesz. Nem, nem, a szerelemnek is voltak korszakai, amikor megnyilvánulásaiban, formáiban, mindent átalakító tulajdonságaival nagyszerűbben, mondhatni, ünnepélyesebben, jambuslábakon jelent meg a közvélemény előtt. Ekkor a negyvenes évek színészkedő,147 pózoló, mesterkélt korszakában – a köztudatban élt a Petőfi szerelme. A legnagyobb lírikus sem tudta szerelmét olyan formában a nyilvánosság előtt megbeszélni, hogy bizonyos színészies cafrangok ne jelentkezzenek a boldog szerelem megéneklésében. Ahány szerelmes szív akkor Magyarországon dobogott, mind úgy akart szeretni, mint Petőfi szerette Juliskáját. Hogyne kívánta volna Petőfit követni a szerelem tudományában a jó barát, Jókai Mór, amikor pláne Laborfalvi Róza sokkal alkalmasabb és tanultabb volt színésznő létére a szerelmi érzelmek, formák és játékok végigcsinálásához, mint a fiatal Szendrey Júlia, aki mégiscsak könyvekből ismerte csupán odáig a szerelmet, amíg Petőfi igazában meg nem ismertette vele. A legőszintébb, a legigazibb szerelem sem nélkülözte e korban azt a bizonyos rivaldai irányt, amelyet manapság nem tudunk már megérteni. A kor volt olyan, hogy letérdeplés, deklamáció és sóhajtozás nélkül nem lehetett hinni a szerelemben, és Róza bizonyára szerette a görögtüzes romantikát a privát életben is, hisz a másik élete, a színésznői élete tökéletesen a görögtűz és a romantika jegyében folyt le.
És ezért kell, hogy nagyon boldogok lettek légyen, amikor az alföldi pusztaságon zuhogó záporesőben menekültek az ismeretlenség felé – a halál, a börtön elől. A kötél, amelynek árnyéka ott lebegett minden magyar feje felett, a golyó, amely röppenve fúródott a honfiszívekbe, a rejtelmes messzi börtönök, amelyeknek borzalmait akkor még csupán csak sejteni lehetett – a szörnyű veszedelem, amely Gyulán, menekülés közben, összetalálkoztatta Móricot Rózával, talán csak arra volt jó, hogy fokozza szívük szerelmének regényességét. A halál gondolata nem dermeszthette meg a két romantikust, hisz íme együtt vannak, egymás kezét fogják, egymás szemébe néznek, amíg a parasztszekér csendesen gördül tova a bujdosók útjain.
Az asszony menti a férjét. A színésznő szökteti a költőt.
A szerelmes nő – a korban, észben és tapasztalatokban gazdagabb nő erős karjaival átölelve a gyöngéd, szőke ifjút ragadja magával, hogy megmentse szerelmének, boldogságának.
A költő szomorú volt, és csupán az tartotta vissza a végső kétségbeeséstől, hogy a felesége, a derék, hatalmas Róza szorította a kezét, és csókolgatta az arcát.
– Mi lesz velem – mormogta elgondolkodva a költő. – Te sem lehetsz örökké mellettem. Elpusztulok egyedül, kétségbeesésemben.
– Nem fogsz elpusztulni. Mert neked élned kell a honért.148
– A hon elveszett. Nincs már többé Magyarország. Nincs többé szükség magyar íróra.
– Tehát élned kell értem, Móric. És amíg az én szerelmemet bírod, amíg az én karom tart téged átölelve, esküszöm neked itt, Isten szabad ege alatt, hogy addig nem érhet bántás, addig biztonságban van az életed.
A költő megcsókolta Róza homlokát.
– Te vagy az én védőangyalom. Szeress, Róza, kérlek, nagyon szeress, mert a te szerelmed most már az egyetlen, ami megmaradt életemből. Ments meg, rejts el, Róza, és én örökké foglak szeretni – úgy, ahogy férfi még sohasem szeretett.
Az eső zuhogott a pusztaság felett, és bealkonyodott az idő. Se közel, se távol nem látszott emberi lak, sem falu, sem csárda, pedig csuromvíz volt már a ruhájuk.
A költőt a hideg borzongatta, pedig még csak augusztusban voltak.
– Hová megyünk, Róza? Meddig tart ez a céltalan bujdosás? Egyszer csak úgyis reám bukkan az ellenség, és akkor elveszett minden.
– Ismétlem, ne félj, mentve leszel. Már hetek óta foglalkozom én a gondolattal, hogy hol találok számodra alkalmas rejtekhelyet, ahol veszélytelenül megvonulhatsz a vész elől. Előbb azon gondolkoztam, hogy külföldre szöktetlek, ott lennél mégis a legnagyobb biztonságban; de azt az én lobogó szerelmem nem bírja ki, hogy esetleg esztendőkig ne lássalak. Beláthatod, hogy veled nem mehetek, mert a színészetet nem hagyhatom el. Mi lennék én, ha többé színésznő nem volnék? Elmúlna egyszer tán a te szerelmed is, ha többé színpadon nem láthatnál. Hisz ott szerettél meg, ott ébredt fel szíveinkben a mindenható szerelem, a színpad varázslatos világában. Ezért itthon kell maradnod a hazában, ahol néha, titkon meglátogathatlak, megcsókolhatlak, bátoríthatlak.
– Hol van olyan hely e feldúlt honban, ahol biztonságban érezheti magát a bujdosó magyar?
Róza megsimogatta a költő arcát.
– Ha számításom nem csal, holnapra elérjük azt a helyet, ahol az eget nem borítják a vész fellegei. Van egy kis falu a Bükk rengetegében, alig néhány száz pór lakja a helységet. Szénégetők, fóldmívesek, egyszerű emberek, akik nem törődnek azzal a világgal, amely az ő falucskájuk határán túl vagyon. Telepi Györgynek, a komikusnak van itt férjnél a nővére, Csáki Benjámin földbirtokosnál. Abban a házban te biztonságban149 leszel. Az egyszerű, derék emberek bizony nem árulnak el soha. A Bükk rengetegében senki sem fog keresni.
– A kezedben van az életem, Róza. Azt teszel velem, amit jónak látsz. Hadd rejtsen el a sötét Bükk az ellenség elől.
A kocsis, aki eddig csupán hátát mutatta utasainak, most megfordult. Kerek képű, fekete bajuszú, elszánt arcú fiatal férfi volt a kocsis. Izmos vállai nem közönséges testi erőt sejtettek a férfiban.
– Kérlek, Jókai – szólalt meg –, az alkonyatban valami falut veszek észre a távolban. Jó lenne, ha elfoglalnád helyedet mellettem. Az inasnak nem szokás úrnője mellett ülni még a mostani felfordult világban sem.
– Igaza van Rákóczy uramnak – mondta Róza. – Eredj csak, fiacskám, a kocsisülésre. Pedig be fáj a szívem érted.
A takarókból, a meleg szép asszony mellől nem szívesen bontakozott ki a gyöngéd szőke költő. Háromszor is visszafordult, hogy összecsókolóddzék a feleségével, mint aki messzi útra indul. Rákóczy János – Kossuth egykori titkára, menekülésben társa a költőnek – dörmögött is nagy, fekete bajusza alatt:
– Ráérsz a csókolódzással, Jókai. Tartsd meg csókjaidat arra az időre, amikor majd igazán búcsút kell venned Róza asszonytól.
A költő erre a szóra halaványabb lett a rendesnél, és szótlanul, némán foglalta el helyét Rákóczy mellett. Hallgatta is, nem is a bronzarcú férfi beszédét, aki jövendő terveit mesélgette. Beáll valami urasághoz kocsisnak, ahol senki sem fogja sejteni kilétét.
– Valahová a Szepességbe megyek, ahol senki sem ismer – mondta. – Aztán majd csak kibírom valahogy a bujdosást a kocsiskodással. Szeretem a lovat.
Valami nótát kezdett hegyesen fütyörészni, és a lovak közé csapott. Az „inas” az ülésből hátranézett, és könnyes szemmel rebegte:
– Róza, Róza, mi lesz velem, ha többé nem látlak?
– Minden hónapban meglátogatlak, fiacskám... De most már elég legyen a sírásból. Itt vagyunk a falu szélén.
Egy hosszú termetű kálvinista pap ült a sakktábla fölé hajolva a paplak udvari szobájában, és minden figyelmét a sakkfigurák kötötték le. A hosszú szárú pipa kialudt szájában, és a pap szórakozottan szívogatta az üres pipát. Nagy csontú, nagy fejű barna ember volt a pap, akinek150 arcán mély barázdákat vont az idő, habár még nem lehetett koros ember. Levendulaszag terjengett a szobában, és vastag egyházi könyvek álltak a sarokban.
A sakktábla másik oldalán fejét karjára támasztva egy szőke szakállú, kék szemű, halavány arcú fiatalember ült. A tekintete neki is a sakktábla figuráira volt szegezve, de azon a tekinteten látszott, hogy a mögötte levő gondolatok nem a sakkfigurákkal foglalkoznak, hanem valahol messzi-messzi járnak, messzi a sakkozó Rácz tiszteletes úrtól, messzi a tardonai paplaktól.
– Önön van a húzás sora, tisztelt barátom – mondta a pap, miután hosszas fontolgatás után mozdított egyet a sakkfigurán.
A szőke ifjú összerázkódott a megszólításra, és ideges nyugtalansággal emelkedett fel.
– Hagyjuk a játékot mára, tiszteletes úr, holnap folytatjuk a játszmát, nyugtalanság gyötör. Rózáról egy hónap óta nem hallottam hírt.
A pap nyugodtan emelte fel a fejét. Azok közül a megfontolt, csendes vérű emberek közül való volt, akik talán még akkor sem csodálkoznának valami szerfelett, ha ágyú dördülne el a székük alatt. A természetben, a magányban, a csöndességben élő embereknek az a kiválasztott boldog nyugalma látszott a tardonai papról, aki az élettől többé már semmit sem akar, mint azt, hogy minden megmaradjon a régi rendben.
Némi szemrehányással csóválta meg a fejét, mialatt a sakkfigurákat elrakosgatta:
– Hiába, a költők vérmérséklete mégiscsak másforma, mint a miénk. Nem értem önt, Jókai úr, mit nyugtalankodik örökösen? Hisz a múlt hónapban is itt volt őnagysága! Valóban csak egy szerelmes menyecske képes arra, hogy ezt a rengeteg utat megtegye a fővárosból Tardonára. Én bizony nem vállalkoznék tíz esztendeig sem ilyen nagy útra.
– Tiszteletes úr bizonyára nem volt sohasem szerelmes – mormogta a szőke ifjú.
– Dehogyisnem voltam – kiáltott fel a hatalmas pap. – Voltam és vagyok is én hűséges hitvesembe szerelmes, de már csak így, a magam módja szerint.
– Hát a féltékenységet ismeri-e, tiszteletes úr? Amikor a levegőre, a szélre, a lehetetlenségre is féltékeny az, aki szeret? A színpad, a színház151 nagyon alkalmatos arra, hogy elfelejtesse velünk szívünk bánatát, hogy elszórakoztasson, elaltasson a fájdalom elől!
A pap legyintett, és pipára gyújtott:
– Tekintetes úr, már megint olyanokat beszél, amire én nem mondhatok mást, mint hogy bolondság. Nincs olyan színháza a világnak, amely elfelejtetné őnagyságával a tekintetes urat. Szereti önt az a derék, gyönyörű asszony, ahogyan csak asszony szerethet. A minapában is nem eljött pórnő ruhájában, gyalogszerrel, úttalan utakon, hogy tekintetes urat láthassa? Tekintetes úr a hibás, nem hallgat a szavára. Őnagysága azt mondta, hogy írjon, dolgozzék: a munka a legjobb orvosság. A tekintetes úr pedig még csak a kezébe sem vette azokat a pompás hollótollakat, amelyeket én szedtem az erdőn. Pedig lehetne írogatni, senki sem zavarná.
A szőke ifjú szomorú mosollyal fordította el a fejét:
– Vajon kinek írnék? Hisz azt se tudom, hogy van-e még ország, van-e még nemzet, amelynek költőkre vagyon szüksége?
– Hát ez is igaz – vélekedett a pap. – De hát dolgozhat az ember a saját passziójából is.
– Én nem dolgozom passzióból – felelt a szőke költő, és vállat vont. – Én már csak akkor tudok írni, ha van egy ország, amelyik elolvassa munkámat. Őszintén megvallva, sohasem dolgoztam volna, ha nem lett volna muszáj. A „muszáj” nagy úr, és az adta mindig kezembe a tollat.
Rácz tiszteletes úr erre nem tudott mit felelni. Elhallgatott, és a levegőbe nézett. Később hosszas hallgatás után rukkolt csak ki avval, amit gondolt:
– Én pedig azt hittem eddig, hogy a tekintetes úr azért írt, mert belső ösztöne parancsolta. Kár, igazán kár, hogy megíratlan marad a sok szép történet, ami itt, a Bükk rengetegében el volt idáig rejtve. A dédesi várrom, a Bükk sziklatömbje, az Odvas-kő vagy a Szentlélekhegyen levő Pálos-kolostor romjai mind költő tollára volnának méltók. Bezzeg az én kollégám, Tompa Mihály nem lustálkodna a tekintetes úr helyén... Ősz- és télhónap alatt megírta volna az egész Bükköt.
A költő elgondolkozott:
– Ki tudja: tán megírom még én is valaha... De jobb erről nem is beszélni. Vége már az én életemnek.
Kezet fogott a pappal, és elhagyta a lelkészházat. Karácsony hetében járt az idő, friss hó borította a Bükk rengetegét. A költő bekecsébe152 burkolózott, fejébe húzta báránybőr sapkáját, és görbe botjára támaszkodva végigballagott a falun. Az az egy-két járókelő, akivel találkozott, tétova zavarral tért ki a fiatalember útjából, akiről Tardonán már régen megállapították, hogy nincs rendben szegény egészen, hiányzik egy-két kereke... Ahogyan a görbe sétabotját eldobálja a réten, amint utánaszalad a repülő botnak, majd a fából farigcsált malmok, amelyekkel a patak partján órákig eljátszadozik, régen tudtul adták a becsületes tardonaiaknak, hogy a szegény szőke ifjú nem tiszta eszű. Úgy is bántak vele, mint gyermekkel vagy bolonddal szokás. Szépen kitértek az útjából.
A költő pedig végigment a falun, és sem jobbra, sem balra nem nézve, ment felfelé, egyenesen a rengetegnek, amerre a szénégetők keskeny gyalogútja kanyargott. Ismerte ezt az utat, megtette sokszor, hisz egyebet sem tett hónapok óta, mint bolyongott a rengetegben. A természetnél keresvén gyógyulást szíve nagy sebére, de a természet nem tudta megvigasztalni. Hogyan is vigasztalódhatott volna meg, amikor nem tudta, hogy Magyarország-e az még, amit a Bükk sziklatömbjéről a messzeségben lát, vagy pedig valami idegen tartomány. A kis falucskába is eljutott az aradi gyásznap híre, megjött Komárom elestéről a hír. A felhők hozták vagy a szél? Ki tudná azt, hogy a balhír mily rejtélyes utakon és módokon jut el mindenhová? A rengeteg szénégetője, az erdei pásztor egy napon csak hírt kap arról, hogy a hazája elveszett, pedig esztendőszámra alig lát embert.
– Mi történt Petőfivel? – vetette fel magában néha a kérdést a költő.
Petőfiről – a jó barátról – senki sem tudott semmi bizonyosat. A hollószárnyú hír még nem merte teljes bizonyossággal tudtul adni, hogy a csillag lefutott a magyar égboltozatról. Aminthogy régen elmúlott csillagoknak a helyén még mindig látni véljük a csillag ragyogását, pedig csak káprázik a szemünk.
A költő fölfelé haladt a rengetegbe. Eléré a szentléleki Pálos-kolostor erdővel borított romjait. Itt szeretett merengeni, ahol száz esztendők előtti hallgatag szerzeteseknek fehér árnyai jelentek meg képzeletében. A néma pálosok nesztelenül suhantak tova a fák között, és a költő tágra nyitott szemmel, a lelkével nézett utánuk. Talán már ekkor látta valahol a rengeteg sűrűjéből kibontakozni „a barátfalvi levita” alakját. Csodálatos lelkében már ébredezett a dudorfalvi pap gyönyörűséges története, holott ő maga még mit sem tudott felőle.
Ott merengett a kolostor romjai között, és a szívét talán jobban hasogatta153 a fájdalom hazája és a saját sorsa felett, mint máskor. A „bujdosó” egyik legszomorúbb napja volt az, amikor szívébe férkőzött a kétség, a féltékenység, messzi levő hitvese iránt. „Mindenki elhagyott, ő is elhagyott” – gondolja a szegény „bujdosó” – és lenn a mélyben, ahol a hegyi út kanyarog a falu felé, egy szán halad csörögve a havas tájon át. Amolyan fekete, rozoga szán, amilyent a szénégetők használnak. A törpe lovak nyakában keservesen zörög a kolomp.
A költő lelkét a bús csillagok világából ez a szánzörgés hozza vissza a földre. A szíve megdobban, és a lélegzete elhagyja. Érzi, sőt biztosan tudja, hogy azon a csendesen haladó szánon ülő, bekötött fejű, kendőkbe burkolt nőalak senki más, mint az ő drága védőangyala.
– Róza! – kiáltja teli tüdővel, de a rengeteg elnyeli hangját.
Futva, sapkáját elveszítve vágtat le a bús romok közül, hogy visszatérjen a boldog, szerelmes életbe. Fut, mint aki eszét elveszítette, hogy megtalálja helyette szívét. Hegyen, völgyön, rengetegen keresztül nyargal a szán után, és midőn egy útkanyarodónál elébe kerül a járműnek, csaknem összeroskadva, szinte ájultan esik a karjaiba az imádott, a drága feleségnek.
Percekig nem tud megszólalni, csak a szeme él, gyönyörű kék szeme, amely mintha a mennyországba nézne, midőn a Róza könnyteli szemébe néz.
Ott tartják egymást átölelve, a bujdosó költő és a gyönyörű művésznő.
– Karácsonyi ajándékot hoztam, Móric. Egy menedéklevelet Klapkától és egy tucat aranyat az édesanyádtól, melyiknek örülsz jobban?
– Neked, drága Róza! Tenélküled mit sem érne nékem a szabadság, sem édesanyám aranya. Te drága, te királynőm, te lelkem... Most már újra ember lettem, hogy téged látlak. A poklok borzalmas sötétjéből, a kétségbeesés, az öngyilkosság mélységéből szabadítottál meg. Rózám, a mennyországban érzem magam.
Az asszony sírt, nevetett. És derék karjaival a kebléhez szorította az ifjút, akinek ő volt ekkor mindene.
A negyvenkilencediki karácsony talán a legboldogabb volt Jókai valamennyi karácsonya között. Akkor tért vissza halottaiból, akkor támasztotta fel a tetszhalott bujdosót az asszony csókjaival, szerelmével.
Kézen fogva mentek a falu felé, és Jókai úgy kiáltozott a téli délutánban, mint egy játékos gyermek. Köveket ugrott keresztül, és teli tüdőből nevetett, pedig az asszony már korholta is egy kicsit.154
– Mórickám, a pap megírta, hogy nem dolgozol. Hát most ezzel vége lesz a henye, lusta életnek. Látom, hogy kezembe kell venni a dolgot, mert tökéletesen elrenyhülsz. A budai hegyek között, az Adliczer-vendéglőben találtam neked egy szobácskát. Ott majd szépen bezárlak, fiacskám, és adok neked szép lila tintát, jó sima papirost, aztán esténként felolvasod nekem azt, amit napközben írtál. Vége a vakációnak, Móric!
De Móric csak nevetett. Bánta is ő a munkát. Mellette volt a derék, hatalmas, szép asszony, aki abban az időben többet ért neki a mennyországnál.
(1910)
