FANNI HAGYOMÁNYAI
FANNI HAGYOMÁNYAI
„Ó, be jó itt!... veteményeskertünk ajtaja megett, melyen a gyümölcsösbe járnak” – kezdi naplóját ismét, több mint száz esztendő múlva a szentimentális hölgy, aki, íme, e pokoli napokban ismét divatba jött, hogy a békéscsabai könyvkiadó szokatlanul szép és nemes kiállításban, 250 példányban, a műbarátok részére kinyomtassa. Az elmúlt században alig van könyv, amelyre többször volnánk hivatkozással magyar irodalmunkban, mint Fanni hagyományaira. Egy sokszor gúnyolt, de a szívek mélyén dédelgetett iskolának volt az első és maga nemében tökéletes képviselője; amint egy öreg könyvkereskedő feljegyzései között olvasom, az első magyarul megjelent szépirodalmi mű, amely komoly könyvkereskedői sikert jelentett mindjárt megjelenésekor. Fanni szentimentalizmusa az érzelgősség, amely örökké él az ifjú, de idősebb hölgyek szívében is; amelyről nem szokás beszélni, mert oly gyengéd, hogy a szó már nem bírja, amint a selyembélést nem állja a daróc. (Az emberi szó sohasem lehet oly finom, hogy a penna vagy a vonó lendületeit vagy elmélyedéseit megközelítse. Hangosan olvasni aligha lehet Fanni hagyományait, valamint színpadon sem mondhatná el őt a legjobb színésznő; a szó szárnyain sólyommá válhatik a gondolat, ha például Shakespeare írta a szöveget, de a romantikát, az érzelmességet, a keserves és kesernyés világfájdalmat még inkább értjük meg egy jó némajátékból, mint a szóval előadott művekből. Fanni hagyományait nemigen lehet a beteg grófnénak felolvasni; csöndes magány, kerek lámpafény vagy a távoli füzesek mögött leselkedő őszi délután alkalmas az ő mellbeteg lelkének a megértéséhez. Nemrégiben Ferenczy kisasszony, egy halott hölgy hátrahagyott írásaiból jelent meg egy könyv, amelyet a modern Fanni hagyományainak lehet nevezni.)
A tragikus végzetében szinte titokzatos és még napjainkig felderítetlen életű Kármán József bizonyosan nem gondolt arra, hogy száz év múlva újra kiadja könyvét a békéscsabai Tevan, és a közönség (1917-ben!) egy hét alatt elkapkodja, amikor Fanni hagyományait egy nő mulattatására vagy meghódítására az Urániában kinyomtatja. A Bécs közelében élő, titkos és elzárt, előkelő dáma, akinek a megközelítése végett Kármán József, a pesti szalonok és arisztokrata nők kedvelt társalgója, életének egy részét a császár városában tölti, lehorgasztott fővel, magában beszélgetve bolyong a leeresztett zsalugáteres villaház körül: nagyon ritka ajándékot kapott szerelmesétől Fanni hagyományaival. Mert az szinte kétségtelen, hogy egy nőnek, mégpedig egy érzelgős és ábrándvilágba elmerült nőnek írták Fanni hagyományait. Szinte sajnálatos ilyenkor – e nemesen nyomtatott könyv újabb forgatásánál –, hogy nem ismerjük Kármán József életének intim részleteit, nem éppen „A magyar irodalom budoirjából” (amely újabban megjelent memoire-szerű könyvecske nem mindig megbízható), hanem talán a Jókai fantáziáján át, aki nagy kedvvel és élethű megértéssel szeretett írni a múlt század előéveiről. Ámde nem volna hálátlan feladat egy modern penna részére sem: megrajzolni Fanni hagyományai írójának rejtélyes szerelmét, aki névtelen kócsagmadárként maradt a magyar helikonban, még nevét sem tudjuk teljes bizonyossággal, a Nógrád megyei halott költő magával vitte titkát a temetőbe. Azt hiszem, hogy újabb íróink közül Lakatos Lászlónak volna méltó feladat e szerelem megírása, hogy végképpen az érzelmes század hangján fejezzem be levelemet.
(1917)
