KISFALUDY KÁROLY
KISFALUDY KÁROLY
A Kisfaludyak a magyar költészet romantikus korszakából valók, amikor boldog emberek laktak Magyarországon, akik hittek a költészetben, szerelemben. E korszak kezdete előtt azt is elhitték, hogy az erdőkben tündérek táncolnak, mint a nimfák egykor a latin ligetekben... hogy a Balatonban holdvilágos éjjeleken hableányok énekelnek… a hegyeken borongó várromokban, Szigligetben, Badacsonyban a regék fehér hősnői merengenek alá az országút dalnokára – amint az öregebb Kisfaludy, aki Himfy néven mindnyájunk jó ismerőse, ezt alaposan elhitette.
Az ifjabbik Kisfaludy, akit a vígjátékírónak szokás nevezni: ellentétben bátyjával, a Zala megyei táblabíróval és szigligeti szőlőbirtokossal, a Balaton-parti szelíd pincék helyett a pesti Úri utcában tölti éveit, és bár korán leveti a főhadnagyi ruhát – nemes dalia létére több asszonyszívben idéz elő zavarokat a múlt század húszas éveiben. Elhalványodott memoárokban, dédanyáink leveleiben gyakran olvashatjuk K. K. nevét gáláns kalandok kapcsolatában. Hisz Károlynak minden olyan tulajdonság rendelkezésére áll, hogy álmokba ringassa a női gondolatokat, amelyek a múlt század húszas éveiben Pesten regényesebbek voltak, mint valaha.
A gazdag polgárasszony, valamint a főúri világ elmerengve hallgatja a Nemzeti Színházban Kisfaludy múzsáját. Nincsen olyan pesti szalon, amelynek asztaláról hiányzana az Aurora című évkönyvecske, amelyet az egykori katonatiszt szerkeszt. Hazafias költeményei („A honvágy”, a „Rákosi szántó a török alatt”) fennen dobogtatják az ifjúság szívét, míg vidám elbeszélésein urambátyámék is nagyokat kacagnak a téli délutánokon. Így nem csodálható, hogy az ifjabbik Kisfaludy nemcsak regényes megjelenésével (Pestre úgy állított be, mint egy hóbortos festőművész, a vándorpiktorok ez idő tájt szokásos vad külsejében), de irodalmi munkásságával is feltűnő szerephez jutott a horgolt térítőkkel14 bevont pesti szalonokban, a gitárt vagy hárfát pendítő szép leányok rajta felejtették szemüket, ha ablakuk alatt elsétált az öreg Kazinczyval, akiről éppen ez idő tájt neveznek el egy kabátot a magyar szabók. Károly e regényességgel telített, regényességre áhítozó, a rendkívüliségre vágyakozó pesti úri világban bízvást élhette volna a Don Juanok röpke életét. Ámde Károly csak külsejében maradt meg az Olaszországot járt egykori katonatisztnek, a Bécsben mulatozó és festegető magyar nemes ifjúnak. Nem vett ecsetet kezébe, és nem írt szerelmes levelet szép hölgyekhez. Károly Pesten, a húszas és harmincas években, olyan szent életet élt, mint a magyarság kiválasztott költője, aki érzi nagy hivatását. Kisfaludy Károllyal kezdődik az igazi magyar irodalom. Úri utcai szállásán pipaszóra szívesen látta magánál barátait, e korszak fiatal íróit, eldiskurálgatott velük komoly hangon, mint obsitos katonához és sokat tapasztalt férfihoz illik. E korszak írói szavakat, új kifejezéseket fabrikáltak, amikor együtt üldögéltek. Ez volt a szenvedélyük. Pipáztak, és a gyönyörű magyar nyelv szavait csiszolgatták, cserélgették. Egy-egy átpipázott délután egy tucat új magyar szót is kitaláltak, amelyeket ezentúl felhasználtak irodalmi műveikben, mint egy csendes összeesküvés titkos jelszavát. (Az olvasó bámulattal eresztette ölébe a legújabb Aurora könyvet. Száz és száz új szót talált, amelynek értelmét nem is sejtette.) Ámde ez nem zavarta a nyelvújítókat, tovább fáradoztak azért a koszorúért, amellyel az irodalomtörténet száz esztendő múlva tiszteli meg őket.
Kisfaludy a baráti körön kívül alig fordult meg valahol Pesten. Még az írók szokásos kocsmázásánál is ritka vendég. Szállásán tartózkodik: új műveket ír éjjel-nappal, majd előveszi a régieket és javítgatja, csiszolgatja. Ő mindig talál írnivalót az asztalánál, nem ért rá álmatlansággal küzdeni, mert éjszakáit tollal a kezében a diósgyőri árkus fölött tölti. Egy vígjátékát négy nap alatt írja. Egy drámáját tíz nap alatt fejezi be. Mindig munkában van. A színházi sikerek édes érzülete sarkallja, hajtja újabb fáradalmakra. Repül kezében a lúdtoll, zörög a papiros, és a költő szíve minden kincsét igyekszik kiadni, mintha érezné korai elmúlását. Negyvenkét esztendőt élt, ámde az esztendőkből legfeljebb tizenötöt lehet számítani, amit Kisfaludy az irodalomnak szentelt. Emléke mély nyomot hagyott irodalmunkon.
Kisfaludy Károly látja meg Magyarországot olyannak, amilyen ez igazában volt. Az ő vígjátékaiban az eleven Magyarország mutatkozik. Napjainkban elmerengve nézzük a színházban e régi divatú, régi szójárású,15 régi kedvű embereket: mily boldogság volt egykor az élet hazánkban! Ezek a félszegségek, ezek a ravaszdiságok, ezek a hahoták: mind magyarok. Magyar divat volt a külfölddel való kacérkodás, a negély, a szeszély, a különcködés, amely dolgok a vígjátékíró tollat élesítették. (Amíg Csokonai Vitéz Mihály egypár évtizeddel előbb debreceni legátus módjára kurjant utána Dorottya és társai farsangi felvonulásának: Kisfaludy Károly egy művelt világfi szordínós jókedvével csipkedi honfitársai furcsaságait, nyegleségeit. Olyan ő mindig, mint az a régi, jó világbeli adoma, amely senkit sem bánt, de mindenkit megnevettet.) Az ő kedve a piros bort iszogató, jó emésztésű magyar táblabírák kedve, amikor még az öreg arcok is felpirosodnak a téli napsugárban. Az ő kedve, szatírája vonul később végig az egész tizenkilencedik század irodalmán, Jókai regényein, Mikszáth tréfáin.
A magyar szellemesség és társalgási hang színpadi megalapítója Kisfaludy Károly. Nemhiába mondották kortársai „világlátott” embernek. Mélyebben, alaposabban látott bele hazája arculatába, mint bárki előtte. Mintha a mesebeli király okuláréját viselte volna szemén, amelyen épp a valódiságukban mutatkoznak az emberek; úgy vette észre K. Károly azokat a hazai félszegségeket, furcsaságokat, enyhe ostobaságokat, amelyeket tán más is meglátott előtte, de leírni nem tartotta érdemesnek, mert hisz magyar tulajdonság volt.
Kisfaludy óta tudjuk, hogy az úriszéket ülő, nagyfejű táblabírák, kisisteni hatalmasságú alispánok, gőgös magyar nemesek cseppet sem félelmetes figurák, hanem olyan mulatságosak, mint akár a Don Quijote spanyoljai. A nők ugyan még harmattal táplálkoznak az ő műveiben is, mert Kisfaludy úr is gavallér volt, ámde valamelyest mégiscsak megismerhetjük az ő gazdag tollából dédanyáinkat, hogy nem falábon jártak a selyemszoknya alatt.
Az a tündéri Magyarország, amely e földrészen romokban hever: elevenen, a valóságban élt Kisfaludy műveiben. Egy gondtalan, megelégedett, kacagni vágyó nemzetnek írt vígjátékokat Kisfaludy. Milyen nehéz feladata van a mai vígjátékírónak!
(1920)16
