A HIMNUSZ BÖLCSŐJÉNÉL
A HIMNUSZ BÖLCSŐJÉNÉL
Martinovicsék legördülő feje a budai mezőn: jó darab időre elvette kedvét az összeesküvésektől táblabíráknak, literátoroknak és a többi fennkölt lelkű magyaroknak, akik már ebben az időben, csaknem minden vármegyében, Dunántúl és Tisza mentén az esti faggyúgyertya világánál, könyvek kisbetűi mögött keresik a mindennapi mámort, nem pedig a kancsó hajtogatásában. A kúriák falain még ott függnek a nagypeleskei jegyző szerszámai, a tarsoly, a rezes kard, a kalpag, de a ház ura már a lovas embert várja, aki a börtönben megjavult Kazinczy Ferencnek valamely legutóbbi levelét másolatban hozza. Igaz, hogy az udvarházakban még nem ismerik azt a szokást, hogy előfizetni lehet a vértanú újságjára, de az áhítatos kezek másolásában forgó leveleiért több mérföldnyire is elküldenek, mert ezek a levelek az új, vértelen összeesküvést hirdetik: a nyelvújítást. A széphalomi uraság jól ismerte fajtáját, a tespedők, a rossz múlt idők ócska szalmazsákján is szívesen hentergő magyart. A brünni várban, ahol a „Káté”-ért huzamos ideig üldögélt, tűnődő rab módjára alaposan kigondolta, hogyan folytatja további életét, ha ismét a napvilágra kerül. A tizennyolcadik század immár avult, kijátszott kártya Mária Terézia és II. József kora, viszont a „szabad polgár” eszméiben megegyezett hazafiaknak leütik a fejét: – valami új dologgal kell előállani, amely ártatlan és jámbor színezetű legyen, hogy félrevezesse a helytartóság szimatát, viszont legyen benne mag, amely egykor kirepülhet, mint a pisztoly magja, vagy terebély fává növekszik a jövendőben, mint a tölgy magja. Könyvei, amelyek vele raboskodtak, tanácsot adtak a hosszú álmatlan éjszakákon. A vérévé, testévé válott irodalmi kedv felgyújtotta a sötétség éveiben az útmutató lámpást. A szent férfiú kitalálta a börtönben nemzete megtérítésének a módját. És mikor a hét szomorú esztendő után a munkácsi vártorony alól Bányácska felé fordította szekere rúdját, oly vidám és fiatalos volt a rabviselt ember, mintha az idő alatt legalábbis az aranycsinálás21 titkát találta volna. Valóban nem is lehet egyébnek nevezni a nyelvújítás kitalálását, mint aranycsinálásnak, amely a magyar irodalomnak szerezte az aranyat, míg a feltalálójának elvitte az utolsó rezét is.
Ágis költőjének berceli kúriája már üres, a hajporos testőr ellovagolt Szabolcs vármegyéből; Révai, a legjelesebb nyelvész a jottisták vezéreként küzd az ypszilonisták ellen; az alagyákat egészen elfelejtette, különben is sokat betegeskedik a szegény piarista; Virág Benedek, a penziós szerzetes budai kis házában azt a romantikus életet éli, amelyet őelőtte senki se merészelt, és őutána is csak a szilaj, vadmadár szívósságú Petőfi próbált: a verseiből megélni (1805-ben!); – Csokonai már haldoklik Debrecenben, és Kölcsey Ferenc még tanulóifjú, amikor Kazinczy írogatni kezdi leveleit az új „összeesküvés”, a nyelvújítás érdekében. Szerencsére nem volt postamestere Széphalomnak, mert az első fél esztendőben világgá ment volna attól a határtalan levelezéstől, amelyet a vértanúságból irodalmi vezérré emelkedett szent férfiú kifejtett. Manapság is el lehet bújni e levelekben, mint egy emberöltő könyvtárában, a mostani világ elől. Bizonyosan voltak olyanok is, akik nem túlságosan örvendeztek e nagy levélírói készségnek, különösen olyanok, akiket az irodalom pénzbeli pártfogásáért zaklatott, amint manapság se kapnak választ mindenünnen az írók, akik most is, mint akár száz és egynéhány esztendő előtt, felhívják a társadalom oszlopait az irodalom támogatására. A Kazinczy korában se kellett az irodalom a fenének sem; még a szép lelkű Beleznayné is cserbenhagyta Kármánt, pedig egy generálisnéhoz természetszerűleg illett volna, hogy rajongjon egy ábrándos, civil ifjúért. De a bányácskai földesúr minden szent remetesége mellett sem felejtette el, hogy az emberekkel erőszakoskodni kell, ha valamit el akarunk érni. A Thurn-Taxisok postaszekerei, Biasini gyorskocsijai, a karriolok és a cigánypostások addig hordozták a széphalmi leveleket, amíg az ablakszögön lógó komáromi kalendárium mellett az udvarházakban érdeklődni kezdtek a tekintetes urak az iránt is, hogy miféle bolondságon töri a fejét a „Káté” lemásolója. – Ha nem lett volna oly nemes férfiú a levélíró: száz esztendő múlva még gyanúba is vehetnénk, hogy olykor tréfás nyelvújítási kísérleteivel még a magyarok nadrágszíjszakajtó, nevető izmaira is számított, mert hisz a megnevettetés már sikert jelent – mint manapság is megpróbálják a küzdelmes életet folytató, szegény írók, hogy bolondnak teszik magukat, vagy a22 lábuk helyett a kezükön mennek be a kiadó irodájába, mint a manézsba a bohóc. – Ha mulattatni nem is volt szándéka a remetének, feltűnőséget kelteni mindenesetre óhajtott. Így indult az új, vértelen nemzeti forradalom.
A széphalomi levelek azonban sokfelé örömet is okoztak, például a költőknél és egyéb literátoroknál, ahová biztatást, dicséretet és a művek kiadásának ígéretét is elvitték, sőt a legszegényebb Virág Benedeknek némi pénzmagocskát is. A költők újra tollat téptek a szomszédasszony gúnárjából, és felhígították a beszáradt kalamárist. Különösen nagy élmény, az egész életre feledhetetlen élmény volt Kazinczy levele annak a félszemű, árva ifjúnak, aki Kölcsey Ferenc néven a debreceni kollégiumban deákoskodott, látta Vitéz mellbeteg arcát a péterfiai ablakocskán kitekingetni, és tán ő is üldögélt valaha a csittvári krónika hordaja körül Jókai regényhőseivel együtt. Habár ez utóbbi körülmény nem valószínű a melankolikus, zárkózott ifjú életében, inkább elhisszük róla, hogy franciául és németül tanulgatott, az enciklopédistákat olvasgatta, és csendesen készülgetett arra a nagy nemzeti forradalomra, amelyet a véres, háborús forradalmakkal szemben Beöthy Zsolt egyszer pantallóforradalomnak nevezett. A széphalomi varázslómesternek könnyű dolga volt a mélabús, érzékeny ifjúval. (Keményebb lelkeket is megtört, mint például: a nyakas, apjának se szófogadó és még akkor nem is nagyon művelt Berzsenyi Dánielt.) A beteges állapotú, anyja halálát mindvégig gyászoló széplélek szelíd bárányként közeledett a nagy célú, börtönviselt vértanúhoz, tanítványnak szegődött a mesterhez, akinek tekintete oly messzire ért a magyar jövendőbe, hogy azt az ifjú Kölcsey fel sem foghatá... (Ha Kazinczyt nem vetik tömlöcre a Martinovics-pörben, ha az országgyűlések nem szegülnek ellen a magyar nyelv érvényességének, ha a kassai iskolafelügyelőt vallása miatt el nem csapják hivatalából [csupa történelmi ha-k!], – talán egészen másként alakul a magyar tizenkilencedik század. Kazinczy, a század magyar forradalmainak a kovásza, mindvégig Daphnéja lábainál marad, és élesztő híján a fuvola lelkű Kölcsey sem leend vezére a szónokok forradalmának.) De Kazinczynak szüksége volt Kölcseyre, mint a viharnak a tölgyre, mint a fájdalomnak a könnyre, mint a köszörűkőnek a kardra. Néha úgy tűnik fel a szereplése, mintha nem volna egyéb, mint az erőtlenedő remete hangja a magyar mitológiai erdőből, máskor23 az ötvenesztendős és vezérségét fáradtan viselő fejedelemnek a kijelölt trónörököse; minden esetben ő az a megbízható ifjú barát, akinek karjába szívesen fogódznak séta közben a már hajladozó vállú, de ideáljaikért mindvégig küzdő férfiak. Egyszer famulus, aki tanítója diktandójára sastollat hegyez a régi baráti penna helyett, hogy a mesterét kötekedő kedvében, igazságtevésében, bírói ítéletmondásában is híven kövesse, pedig olyan hívek felett kell bírálatot mondani, mint a holt Csokonai és a vérmes Berzsenyi; másszor úgy tűnik fel, hogy megunta az öreg vezér irányítását, szembeszáll a széphalomi eszmékkel, és ő, a Szép Lenka írója, a magyar pusztákon érthetetlenül hangzó furulyaszóban hallja a nemzeti melódiát, pedig ennek a furulyának szilaj és forgószélként eljövendő mestere még csak évek múltán fogan meg Hrúz Mária szíve alatt... Az egykori szentimentális ifjú mind feljebb lépdel a lépcsőkön, amerre a nemzeti fantomok merészelnek járni. Emésztő láng ég a fél szemében, amelytől Kossuth is megretten a követek asztalánál, nem csapkodja kardjának tokjával az asztalt, de századoknak síri mélységéből kong a hangja, amikor a magyar nyelv jogait követeli. Pergamenszínű arcával, korán őszült fejével, nyolcszáz esztendő fanatikus hitével néha úgy tűnik ez a férfiú, mint a közelgő századközép előreküldött álma, míg az egykori mester, a neológ faltörő kosokkal, a csány, a rény, az egély szavakkal parittyázó öreg Kazinczy mindinkább közeledik a kert felé, ahová ellensége: az egész régi Magyarország madárijesztőnek állította ki.
És ebben a felcsigázott hangulatú, a szónoki lendület legmagasabb hullámaival lendülő korszakban, midőn minden ember magyarnak és hazafinak tartotta magát a Kárpátoktól a tengerig, midőn a Kazinczy-kabátos literátorok már Kölcsey szónoklatait próbálgatják otthon, a tükör előtt: – ebben a korszakban születik meg a Himnusz, amely századok méltóságteljes áhítatát és imádságát éppen úgy tartalmazza, mint azt a fenséges pátoszt, amellyel a tizenkilencedik század szónokai magával az úristennel is dikcióznak a nemzet ügyéről. Magyarok imádsága lett, mert éppen úgy ágaskodik soraiban a nemzet napkeletről hozott büszkesége, mint a Duna–Tisza közén vállalt keresztényi alázatossága leborul. A költő Kölcsey írhatott irodalmilag értékesebb verseket, de a magyar rétorok legelseje nem adhatott ki lelkéből hatalmasabb nemzeti hangot.
De Kazinczy és Kölcsey nem képzelhető el egymás nélkül, bármily feledékeny is volt az elsőhöz a túlhaladott kor. A „pantallóforradalom”24 új harci eszközökre tett szert a szónokok magyarázó, lelket ébresztgető előadásában, újabb és újabb rétorok versengenek Kölcsey dicsőségéért, az ifjú Magyarország bálványozásáért – kiment a divatból a gyalogpostás, aki a remete levelével szalad fölkelteni a szundikáló nemzetet. Ébren volt már mindenki az országban, és Kölcsey Himnusza nyitott fülekre talál. – És mikor idáig eljutott az egyszemű üstökös a nemzeti égboltozaton: szembetalálkozott az örök magyar fátummal. (Ámbátor hozzá kegyelmesebb volt a sors, mint mesteréhez, Kazinczyhoz, nem kellett vénségére öreg írnokként, futkározó, kivénült költőként a halált inkább esdve, mint félve, vén szegénységben tölteni végső éveit – mint akár a mai íróknak, ha idejében el nem menekülnek a reménytelen pályáról.) Eljutott odáig, ahová minden dicsőséges út vezet, akár a bohó peleskei jegyző, akár a vértanú Kazinczy, akár a nemzet bálványa, a Himnusz költője járja be az utat – eljutott egy csöndes falusi házikóig, ahol a hosszú Szatmár megyei őszökön, a kerékkötő országút mentén, kopasz fején az örök báránybőr süveggel, vendéget és híreket várva, a múlt időkön lehet merengeni. Ott messze, ahol az ország szíve dobog, már a zempléni fiskális gyújtogatja a szíveket.
(1923)25
