KOSZTOLÁNYI
KOSZTOLÁNYI
Mák: ez a címe egy sötétkék és bronznyomású verseskönyvnek, amely külső formájában az útinaplóra emlékeztet, amelyet egy kreol arcú, nyugtalanító szemű fiatal angol nő kezében láttam valahol egy hajó fedélzetén, amely Indiából jött. A Lady ékköves, napsütötte kezében idegesen mozgott a crayon: a legtöbb fehér lapra csak ennyit írt: „My Cherryblosem...” Aztán betűket, összefolyó szavakat. Ki tudja, kinek szólt a szerelmes megszólítás a trieszti kikötőben, valakinek tán, aki ottmaradt a gyarmatokon, és kendőjét lengeti a fehér kikötőből, egy gyermek vagy egy hadnagy? – íme e könyv is egy drágalátos útinapló, egy költő írt nekünk élményeiről, képeiről és érzelmeiről az utazásban, amelyet itt, Pesten vagy Budán tesz, halkan éldegélvén.
Nézzük a költőt, aki a magyaros ornamentikájú érzelmeket itt versekbe írja.
Kosztolányi Dezső, született Szabadkán anno ... megbukott a Petőfi Társaságban 1916-ban, midőn már régen egy-egy fejjel járt magasabban, mint azok a boldogtalan favágók, akik kilencven percentjét teszik minden nemzetek irodalmának, így a magyar irodalomnak is.
(Egyszer talán majd írok ezekről az elátkozott favágókról, akik valahol a másvilágon homlokon jelöltetnek, hogy egész életüket céltalan és haszon nélküli favágással töltsék, a szegény, mindennapi, sablonos írókról, akik sohasem tudnak kiválni az irodalmi szürkeségből, mert tehetség és hangulat nélkül fogtak a pályához, amint kereskedősegéd lesz vidéken a fiatalember. Életük végéig írnak, regényt vagy verset, mindenről, sok meggyőződéssel, de kéz nélkül, a mondanivalóik oly igazak, mint a közönséges élet, és talán ezért nem érdekesek. Mily bánatosan gondolok reájuk, midőn oly sűrűn látom a nevüket, mintha az egész magyar irodalmat ők csinálnák manapság. Oly céltalan az írásuk, mint az öreg barátnők levelezése egymás között; oly hiábavaló az erőlködésük, mint a gyöngytyúk éneke; sírni lehetne azon, hogy mily gondosan624 írják le a nevüket és elbeszélésüket, mindig csak azt, hogy: írta: Favágó; csak az vigasztaló sorsukban, hogy mindenki talál olvasót és közlönyt, mert mindent elolvasnak, és az öreg főszerkesztők, halálukat érezvén közeledni, igyekszenek megmérgezni a kutat, amelyből az utánuk élők inni akarnak.)
A magyar költők – mily jó szagú és borszagú hangzat volt ez valamikor, amikor még a költők a földön jártak, és minden vers jó volt, amelyet írtak – már régen megjelölték maguk között a Kosztolányi helyét. Valahol a szent Ady közelében van, de vajon fényesebb a csillag, ha fejünk felett ragyog, vagy a déli égboltozaton?
Tipikus modern költő, a szónak legnemesebb értelmében.
Ah, mily más a modern költői áhítat, mint eleinké!
Valamikor csak egy művelt ember volt Magyarországon, Petőfi Sándor. A legtöbb magyar költő furcsa, egyhangú bunda módjára csüngött a nemzeti ruhatárban. Esti időben meg lehetett ijedni tőlük, és a Komócsy-pörköltön túl nemigen terjed vágyakozásuk. A nyomdász rakta fel a pontosvesszőt, mert ezt nem értette a poéta.
Mostanában a műveltség és tanultság már nem érdemrend a költők mellén, még csak annyit sem ér, mint a cotillon-csillag, mert a legtermészetesebb dolog a világon, hogy az ember megtanulja azt, amit megtanulni szorgalommal és önfeláldozással lehet. A megtévesztésig lehet tudni Byron nyelvét (sajnos a legtöbben csak „Croker”-ig jutnak el), és már nem híres ember az a vidéki professzor, aki először tudott finnül Magyarországon. A neves modern költő könyvtárában eredeti köntösükben foglalnak helyet a földkerekség jó költői. Francia verset tudni nem ritkaság. Kínai novellákat ismerni: unalom. Talán legtöbbet mégiscsak az számít, ha valaki jól tudja Petőfi és Arany János nyelvét.
Kosztolányi Dezső költészetéről érzik, hogy körülbelül minden jó verset elolvasott, amit Krisztus születése óta írtak. Ő az a nagy műveltségű magyar, akiről Jókai még regényt írt. Ő az európai költő, akit a Kispipában meg nem értenek vala. És nekem olyan magyar és drága ő, mint akár Csokonai. A magyar szüretet jelképezi ő, midőn megérlelve a könyvtárnyi idegen könyvek gyümölcsit, kiforr a bor, és tokaji aszú lesz belőle. Gvadányi és Mária Terézia testőrei olvasgattak Lafontaine-t és a francia románt, hogy Peleskei nótáriust írjanak vidéki házukban, mint Kosztolányi Budán Virág Benedekről írja költeményét. Ez sovinisztább magyar költészet, mint Lisznyai apánké volt, és szerszámai, a duda és a cimbalom, a pusztai cigány kezéből művész kezében talál625 megértést. A magyar vidék, táj és hangulat, amely eleinknél nem volt fontosabb költői körülmény, mint legfeljebb egy tavaszi vagy őszi vers témája, az ő szemében csodálatos rézkarcok és tüneményes hangzatok képét ölti – mintha a Kosztolányi verséből tudnánk meg, hogy milyen egy magyar vidéki tájkép.
A verselése?
Zongoraművész játéka; ámde, mondom, szégyellném költői tehetsége mellett rímeit dicsérni, mert ezt is meg lehet tanulni.
(1916)626
