MISKOLCI KOSZORÚ
MISKOLCI KOSZORÚ
Kedves Miklós, azt kérdezed, hogyan éreztem magam Miskolcon, a múlt heti Petőfi-ünnepélyen?
Ez a város a szép nők és az öreg költők városa – ilyen úri város volt valamikor Arad, ilyen kultúrszomjúságban fölhevült ajkú Nagyvárad, amíg a háború és a megszállás lompossá és festékessé nem kente a női szoknyákat.
Miskolc lett az északkeleti kultúra, miután a körülötte fénylő lámpások, a harangszavas Kassa, a szenvedélyes és szeles lányvár kialudtak.
Miskolcon, mint többnyire észak felé: a nők többet álmodnak, mert az utcák sötétek esténként; több ráérő idejük van szemük látását könyvek kis betűin fényesítgetni, mert az ékszereiket nem vehetik elő mindennap; a hajuk őszülő fürtéivel sem kacérkodnak, mert hiszen az elvonult háborúk és forradalmak erre engedélyt adtak már a menyecskéknek is. Pestre nemigen vágyakoznak, mert ismerik a középszerűségében és balkáni ízléstelenségében zülledező várost, hanem inkább szeretnék magukat a gyorsvonattal Párizsba vagy Nizzába vitetni. (Többekkel találkoztam, akik már a tavalyi télen is megfordultak a francia Riviérán.) Ilyen város lehetett a régi, szent Oroszországban az egykori Odessza, ilyen volt a régi monarchiában Lemberg vagy Prága, ahonnan a nők az operák meghallgatására Moszkvába és Bécsbe jártak.
Itt, Miskolcon a legtöbb nő úgy tűnt föl nekem, mintha egy nagyvilági regényhős, vagy legalábbis a Vasgyáros című társadalmi színműből volna száműzve. Szellemesek, ha az ifjúság páholyából nézik az életet, és ötputtonyos tokaji bort tartogatnak a vendégeiknek, ha már próbáltak valamit az életben. Az utazó hódolatán nem csodálkoznak, nyakuk és keblük bájai fölött; szemük a játékosságot fülbevalóiktól tanulja. Már régen kiment a divatból, hogy a helyőrség új főhadnagyát várják, ellenben a nevezetesebb tenoristák győznek itt is, mint mindenütt a világon. Apró bevásárlásaik céljából gyakran utaznak a gyorsvonattal176 Pestre, de ezzel nem is dicsekednek. – Kérded, hogy érzelmesek-e? Semmi esetre, mint a szenyorák Szevillában, hanem bizonyos hűvösséggel, amilyen a légkör itt, az Avas alatt. Nem hinném, hogy szokásban volna szerelem miatt meghalni, amint még Pesten mostanában sem ment ki a divatból. Kiábrándult, józan regények az itteniek, a Szinva folyócska hídján nem vet keresztet senki a víz fölött.
Ami a költőket illeti: bájosán ragaszkodnak az öreg Lévay József emlékéhez, akinek elmúltával többé nem sokat számítanak azok a poéták, akik már nem járnak Kazinczy-kabátban. A tiszteletre méltó öregúr, akit harmonikás nadrágjában, pátriárka egykedvűségével néhány év előtt magam is láttam a kaszinó felé baktatni: jó darab időre befüttyentette itt az útját a borotvált modern költőknek, akik néha borozás nélkül is mámorosnak vagy félbolondnak teszik magukat. Ha itt valaki ismét a város költője akar lenni, annak legalábbis akadémikusnak kell lenni, művelni kell az ódát, a komoly lírát, és nem szabad megretirálni a nehéz borok elől. A régi, megkopott házak mentén tulajdonképpen napjainkban is Lévay József törékeny, őszbe borult alakja suhan tova, amikor költészetre fordul a beszéd. Nagyon megbecsülték itt az öregurat, mert ő is rátarti volt. Tudtommal sohasem írt kölcsönkérő leveleket, nem rendezett kollektát, tekintélyes hivatalt viselt, és egy napig sem volt a szegényház vagy kórház lakója, mint máshol a költők, akik ráöregedtek a város nyakára. Szent öreg – akire még a női pletyka sem tud rosszat mondani: sohasem öntötték le vízzel vagy egyébbel az emeletről az elhagyott menyasszonyok, mint ez némely költővel megesett, törvénytelen gyermekek sem sírnak utána. Szent férfi volt, aki mindenütt a háziasszony bal oldalán ülhetett volna.
Még csak annyit, hogy korán reggel kell innen elutazni, amikor az ember barátai még alusznak, mert egyébkor sohasem jutna ki az állomásra.
(1923)177
