JEGYZETEK A SZÁZÉVES KÖLTŐHÖZ
JEGYZETEK A SZÁZÉVES KÖLTŐHÖZ
Csatatéri halála – mint gyöngéd nagyapáink mondták: „eltűnése” – óta most már végérvényesen túlvilági szellemalakban, a holdsugár mélaságával, az emlékezet könnygyémántos fátyolán át tér vissza a költő Magyarországba, midőn a születési anyakönyvek felett, Petrovics Sándor nevén a századik esztendő porszemeit eregeti a magyarság homokórája. Hivatottak és hívatlanok készülődnek a költő születésnapjának megünneplésére; torkok köszörültetnek, amelyekben a gégeorvos nem látja a hamisság hangszálait, de a messziről, figyelmesen hallgató megérzi az ezópi róka hangjait; terhes lelkiismeretek, amelyek a tegnapok magyarságpusztulásától álomtalanok: megkönnyebbülést várnak52 a naptól, amikor hűséget fogadhatnak a legelevenebb, a nemzet szívkamrájából fogantatott költőnek.
A jövendő távlatában úgy tűnik fel ez a csodálatos évforduló, mint valamely nemzeti ünnep, amikor majd összeölelkeznek és sírnak az ország romjai felett mindazok, akikben egy csöppnyi magyar vér rekedt… Vajon elég hatalmas-e még a nemzeti álommá válott Petőfi, hogy újra szíven ragadja a magyarságot, mint életében, korántsem eléggé megbecsült alakjában cselekedte?
A nemzeti lelkiismeret már 1849 szeptemberében, a költő köztudomásúvá lett halála után ébredezett, és a Keleten szokásos legendákat, mesemondásokat, altató regéket szövögette a költő szörnyű halála köré, hogy megenyhítse a fájdalom párnáit. Nem véletlen az, hogy Petőfi elestét évtizedeken át „eltűnésnek” nevezi a magyarság költői hajlandóságokra alkalmas közvéleménye: nem csodálható most már (hetven esztendő hűvös távolságából), hogy a nemzeti lelkiismeretnek édesded volt a hírlelés, hogy a segesvári csata után itt is, ott is látták a bujdosó költőt: – sokan elmenekültek a szabadságharc összeomló templomából, érdemesek és érdemtelenek keltek át a határon a boldog külföld felé, álomriasztó, kísérteties volt a gondolat, hogy Petőfi valóban halálával pecsételte meg az eszmét, amelynek darab ideig dicsőségesen lengő zászlaja alatt neki csak egy vászon katonazubbony jutott. És még későbben is, midőn évtizedek múltával a magyarság visszatért megszokott tennivalójához, a politikához, az emigránsok felvették félig kiszívott pipáikat, a bölcsek „orientálódtak” az új világ felé, a honleányok, akik a gyászfátyol alatt nem látták meg, hogy milyen bajszuk volt Haynau dragonyosainak, unokáiknak mesélgették a branyiszkói csatát megelőző bálat; évtizedek múltán is jó altatószer volt a Manasses-féle hazugság, hogy Petőfi Szibériában él. Sőt pár esztendő előtt a világháború idején is megjelent egy magyar újságban egy vladivosztoki levél, amely oly sok esztendő múlva sem hagyta sírjában megpihenni a nemzet lelkiismeretévé válott költőt; a levél szerint Petőfi Japánban él.
Ha élne: százesztendős lenne, amely kor nem ritkaság Ázsiában, mint az utazási könyvekből tudjuk. De a vladivosztoki hadifogoly nem látta őt, csak hallomásból írta levelét. Egyetlen ember volt [Kápli Lajos kisbaboti (Győr megyei) evangélikus lelkész], aki hite szerint 1851. július közepén vendégül látta Petőfi Sándort. Levelében felemlítette, hogy nem tévedhetett Petőfi személyében, mert 49 előtt négyszer is találkozott a költővel.53
De most nem is ezzel a kérdéssel óhajtunk foglalkozni, hogy 1849 után látta-e még valaki Petőfit. Ne bolygassuk a régi sírt, nyugodjunk meg benne, hogy a költő a segesvári csatában „eltűnt”.
Pár évvel előbb még élt a miskolci Lévay József, a költő, akiről köztudomású volt, hogy barátja volt Petőfinek. 1918 februárjában közölte velem Kövessdi Várady Aurél kolozsvári ügyvéd úr levélben, hogy édesanyja életben van, és látta Petőfi Sándort. Azóta négy esztendő múlott el, nagy idő az élet rokkáján, amely már alig láthatólag pörög a mind sötétebbé váló télidőben. Ki tudná, él-e még a nagyasszony?
Láthatták Petőfit olyanok is, akik most csak kilencvenesztendősek. Hiszen a tizenöt-tizenhat esztendős ifjak, leányok megjegyezhették maguknak a költő alakját, ha tudták, hogy Petőfi az, akit látnak. Régente, az ótemetők tanúsága szerint: gyakori volt a kilencvenesztendős ember Magyarországon. Vajon az elnehezedett, gyötrelmesen súlyos megélhetés nem engedné már az öregeket a kellő esztendőkig életben maradni?
Maradt-e valaki a segesvári csatából, aki látta?
(1922)
