A MAGYAR IRODALOM GYÖNGYHALÁSZA
A MAGYAR IRODALOM GYÖNGYHALÁSZA
A közelmúlt emlékezetes években bizonyos feszült viszonylat keletkezett a magyar irodalom és a magyar közönség között. Szinte nyoma veszett annak a szerető barátságnak, amely még a háború előtt is összefűzte az írókat és olvasókat. Az olvasó fölcsapott szigorú fináncnak, aki régen kedvelt írói munkáiban is mindenféle dugáru után szimatolt. A leggyakrabban a destrukció nevű dugárut keresték, és szinte boldogok voltak némely olvasók, ha egyik-másik íróra rásüthették a destruktív jelzőt.
Mit is neveztek Magyarországon írói destrukciónak az elmúlt években?
Körülbelül destrukciónak nevezték mindazt, ami újszerű, a sablontól eltérő és tehetséges. Destruktív, volt mindaz, ami nem a tömegek nyelvén hangzott. Ami tehát a műveletlenek által nem volt könnyen megérthető. Destruktív volt a gondolat, amely magasabbra szárnyalt a kunyhók háztetőinél. Destruktív volt a vérző igazság, mert azt mondták604 róla, hogy a forradalmak maradványa. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között az írók is gyanakodók lettek, mint akár az olvasóik. Sohasem lehetett tudni, hogy egy ártatlannak tetsző mondat mögött a fináncszemlészek nem keresnek-e rejtett célzatokat, gonosz eszméket, megégetni való bűbájosságokat. Valóban csak a magyar nép áldott flegmáján múlott, hogy a forradalmak összeomlása után sem állítottak föl máglyákat, amelyeken könyveket égettek volna el. Ilyenformán aztán a közelmúlt években nem is volt többé szokásban az írókat tehetségük szerint megítélni, mert az írói tehetséget lehetett pótolni hangosan hirdetett, a tömegek ízlésére apelláló politikai meggyőződésekkel. Politikából élt az egész kis magyar glóbusz, az írók voltaképpen csak akkor kellettek a komor olvasónak, ha azok íróasztaluk csöndjéből maguk is a fórumra léptek, és hirdetői lettek a korszellem frázisainak.
Az az író, akinek kedvéért ma este itt összegyűltünk: sohasem lépett ki íróasztala mélységes csöndjéből, akár kedvezett az időjárás odakünn, akár viharok zúgtak. Némán dolgozott, mint a gyöngyhalász. Szinte társtalanul járt, amióta legjobb barátját, Ady Endrét elvesztette. Egyedülvalóságában, magányában méltó síremléket állított Ady Endrének azokkal a hatalmas kötetekkel, amelyekben egy költő megírja egy másik költő élettörténetét. Valóban rá lehet vésni a magyar irodalomban példátlanul álló síremlékre: Emelte a leghűbb barát. Ady Endre, halála után, nyilván elérkezett volna népszerűsége mai terjedelméhez Révész Béla életrajzai és tanulmányai nélkül is, de a hű barát végeredményben mégiscsak egyengette az utat, hogy Ady Endre néhány évvel halála után olyan ismert költője lett a magyarságnak, mint akár Petőfi Sándor.
De beszéljünk most valamit Révész Béláról is, akiről vajmi keveset tud művein kívül a nagyközönség, mert nyilvánosság előtt még sohasem szerepelt. Amióta én ismerem (csaknem negyed százada), Révész Béla mindig csak dolgozott. Olyan hallatlan gondossággal, aprólékossággal, odaadó figyelemmel, apostoli önfeláldozással, mint senki más a korabeli magyar írók közül. Az írói legendák szerint külföldön szoktak ilyen írók lenni, akik álmukból is fölriadnak, ha egy ékezetet vagy egy vesszőt kifelejtettek munkájukból. Magyarországon tudtommal Révész605 Béla az egyedül való, aki oly gondosan írja műveit, mint hajdanában a középkori barátok másolták a bibliát. Ez az önemésztő műgond bizonyára együtt született Révész Bélával. Nem láthatta ezt barátjától, Ady Endrétől, aki tudvalevőleg törlés, változtatás nélkül, egy ültében folyamatosan írta meg legnehezebbnek látszó verseit is. Azt lehetne mondani, hogy Adynak nagy játék – igaz, hogy vérbe menő játék volt az írás –, amíg Révész Bélának az egész életet jelenti. Egy szív közepéből jövő kiáltás minden szava, amely kiáltás addig kering a levegőben, mint a párját kereső madár... Nem csodálható, hogy az aluszékony szívűek közül nehezen értik meg Révész Béla mondanivalóit.
Kicsoda hát Révész Béla?
Révész Béla a magyar irodalom gyöngyhalásza.
Legalábbis annyi dolguk lesz valaha a nyelvtudósoknak a Révész Béla újszerű, néha fantasztikus szógyöngyeivel, mint valaha Ady Endre új szavaival volt és van, mert Adyban még mindig találnak megfejthetetlenségeket azok, akik a verseket magyarázni szokták. Révész Béla és Ady Endre egy testvér az új magyar irodalomban. Révész azt a nemes prózát írja, amelyet még senki más nem írt magyar nyelven, mint ahogy Ady-verseket sem írtak Ady előtt magyarul. Muzsikus költő, bűvész egy személyben. Akárcsak Ady Endre, amikor még a földön járt. Mondhatnám őt a magyar próza Ady Endréjének is, mert hiszen végeredményében mindketten a magyar szó gyémántköszörűsei. A kiválasztottak testi és lelki szenvedései jellemzik életüket, különös mártíromságukat; amíg irodalmunkban olyan magasra emelkednek a sablonos, mindennapi irodalom fölé, hogy az ember el sem hinné gyötrődésüket, amikor az általuk produkált dús ékköveket látná. Ady és Révész Béla az új magyar irodalom aranyművesei. Az előbbi már személyében eltávozott a bűvös műhelyből, de a másik aranyműves még szorgalmasan folytatja a varázslatos munkát.
(1925)606
