REVICZKY ÉS AZ ÉJJEL
REVICZKY ÉS AZ ÉJJEL
Reviczky Gyula, „az utolsó szentimentális” abból a felvidéki költőinvázióból eredt, amely a hetvenes-nyolcvanas esztendők táján elárasztotta a fiatal Budapestet. Azt lehetne mondani, hogy a költők ez idő tájt furmányos szekerén jöttek Budapestre, ellentétben a kutyagoló régi vitézekkel és a mai Orient-expressz vonattal érkező költő urakkal. A felvidéki gimnáziumok udvarán nemcsak az akácfacsemetékkel együtt növekedtek a költők, és a levegőben az őszi pókfonállal együtt úsztak a borongós Tompa Mihály, az akkortájt ismerőssé válott Heine és a Lisznyai Kálmán rímei. Benedek, a Családi Kör egykori szerkesztője a népszerűségben csaknem már Petőfivel vetekedett, és lóháton, Zrínyi-mentében járta be a hazát, előfizetőket és hirdetéseket gyűjtvén. A költői haj- és szakállszőröknek kurrens értéke volt, és soha jobb dolguk nem volt Magyarországon a költőknek, mint ebben az időben. Már két pengőt is fizettek egy versért a kiadók, és Mikszáth Kálmán öt forintot kapott egy novelláért a Családi Kör-től. Balázs Sándor barna felöltőjét ismerte az egész ország, mert az írók fölváltva viselték. Szegeden vagy Aranyos-Maróton egyforma tisztelettel bámulták meg az emberek a kopott köpönyeget:
– Ebben a kabátban kereste Balázs Sándor a Petőfi nyomait Erdélyben.
Mindenképpen kívánatos dolog volt tehát a költői pálya. A kis felvidéki gimnáziumok ebben az időben csupán szolgabírót vagy költőt neveltek.
Egyszerre benépesedtek a pesti kávéházak a felvidéki költőkkel. Az alföldi humuszon még mély álomban voltak a tehetségek, a felvidéki hó alól már kibújtak a tavasz első virágocskái.
Reviczky Gyula elfoglalta a helyét a Korona kávéházban és éppen úgy kezdett élni, mint a többi költők ebben az időben. Szilvóriumot ivott a régi Ferencziben, és újságpapírokkal tömte tele a cipőjét. Nem258 volt szép fiú, szilaj sem volt, verekedő sem volt, adósságcsináló sem volt. Mégis szilvóriumot ivott, mint kortársai, akik a pálinkásüveg fenekén keresték a költészetet. Az öreg Benedeket körülbelül mágnásnak tartották, mert neki whiskyre, sőt abszintre is tellett, mint akár Anyégin Eugénnek vagy Musset Alfrédnak.
Egy fakó, szürke, beteg fiatalember volt, a barna kenyeret néha penészesen is látta, a Ferenczi kávéház éjjeli hölgy vendégei még egyáltalában nem ismerték el költőnek, mégis szilvóriumot ivott szegény, mint a mészárosnyakú költők, akikből későbben rendes emberek lettek. Mert a szilvóriumozás után lefeküdtek, nyugodtan, mélyen aludtak, és nem égették a lámpát reggelig, hogy német könyveket olvassanak. És nem csendült föl a magányukban egy sikoltás, őrjöngő asszonyi hang.
Az anyja hangja.
Valamikor másféleképpen fogják megírni a Reviczky Gyula életrajzát, ha majd egyszer divatba jön való és igaz dolgokat írni.
Arról a szegény tót cselédről, aki „az utolsó szentimentális”-nak életet adott, mostanában még sokkal kevesebbet tudunk, mint amennyit megérdemelne. Annyi bizonyos, hogy a goethei igazság érvényesült a Reviczky születésénél. A gőgös és léha Reviczkyektől csak hiúságát örökölte, amely hiúság elhúzta őt a rendes emberek társaságából, mert nem volt jó ruhája. A rímek, versek, hangulatok annak a szegény tót cselédleánynak a szívéből fakadtak, amely szív alatt a névtelen gyermek megfogamzott.
És Reviczky Gyula nem emlékezett az anyjára. Csak a hangját, a sikoltását, őrjöngő kacagását hallotta, amikor egyedül volt.
Dobogó szívére szorította a két tenyerét, és úgy hallgatta az éjből a sikoltást.
Mert még azt sem tudta teljes bizonyossággal, hogy él-e vagy meghalt-e az édesanyja.
Iskolába azért nem járatták, mert a gyöngéd nevelőanya nem akarta, hogy a kis Gyulát az utcán megszólítsa egy lerongyolt külsejű, elhervadt, öreg tót asszonyka, aki gallyat vitt a kezében, amellyel a legyeket hessegette el magáról.
Mert nem mindig volt csendes a rongyos tót asszonyka. Néha rájött az őrjöngés, és ilyenkor sikoltozva, kacagva szaladt az utcákon, mezőkön, amíg valahol az erdő mélyén összerogyott. Ezért egyszer megkorbácsolta Reviczky úr. (Gyulának néha úgy rémlett, hogy álmában259 vagy a gyermekkor messzi ködfátyolképei között látja a megkorbácsolást.)
Hetek, hónapok múltak el, a rongyos tót asszonyka eltűnt a környékről. Isten tudja, hol és merre bolyongott, hol aludt, hol evett. Bolyongott, amint a felvidéken még ma is találkozni kóborló elmebetegekkel. Egyik faluban megverik őket, a másikban ennivalót vetnek nekik. Amilyen a falu.
Erdők, mezők bokrai, fái látták csak a csendesen dúdolgató tót asszonykát, az emberek közé csak akkor ment, ha már nagyon megéhezett.
Megállott a címeres kapujú Reviczky-ház kőkerítése mellett és ott ácsorgott csendesen, amíg észrevették. (Gyulának úgy rémlett szívdobogásos éjjeleken, hogy látta a vaskosaras ablakból a rongyos, elvadult asszonyt éhesen álldogálni a kapu mellett, és a tekintete találkozott annak az asszonynak fénytelen, szomorú tekintetével.)
A kutyák ugattak az udvaron, és a cselédek ennivalót dobtak a koldusasszonynak, hogy csak már odábbálljon.
És a fiúcska odabent a házban nőtt, növekedett.
Csak egyszerre híre jött, hogy a szegény tót asszonyka megfagyott télen az erdőben.
De tavasszal újra látták.
Máskor azt mesélték, hogy részeg parasztok agyonverték. De ez sem bizonyult igaznak, mert ősszel látták a vetések között csavarogni.
Ez volt az utolsó nyom.
Mire a fiúcska felnövekedett volna, a rongyos koldusasszony eltűnt a vidékről.
Kisírt szemekkel, agyonfáradt szívvel nézte a piszkos pesti hajnalokat a fakó, beesett képű fiatalember, mert aludni nem tudott a messzi országutakról feléje sikoltó hangtól.
Így történt, hogy Reviczky Gyula felnövekedvén, híres emberré lévén, még mindig pálinkát ivott éjszaka. Pedig a Ferencziben egy leány már büszkén mutatott rá:
– Ez volt az, aki rólam verseket írt.
(1910)260
