SZÉP ERNŐ
SZÉP ERNŐ
A nem boldog és a nem megelégedett költők közül való a szerző, akinek könyvére ma jegyzeteimet írom.
Boldog írók talán csak azok a szegény, szánalmas tehetségtelenek, akik a városban szaladgálnak, kabátgombokat ragadnak meg, míg elállják az utcai közlekedést: saját magukat magasztalván és kritikusaikat szidalmazván. Ó, mennyire szánom e zavaros fiatalembereket, akik utcai népszónoklatokkal hívják fel magukra a közönség közömbösségét! Olyanok ők, mint a facér színészek, akik nemzeti ügyet szeretnének csinálni állástalanságukból, „Érvényesülj társadalmi úton, ha kritikusaid sanda tekintete nyugtalanít!” – írja maradékainak a városi bolond, aki önműveibe szerelmesen, órákig lesi az utca túlsó feléről saját művét a könyvkereskedő kirakatában. Csaknem hálásan megemeli kalapját azok előtt, akik az új könyvet észreveszik a többiek között. Nemegyszer megragadja a szerencsét idegen embereknek való bemutatkozása (Ráth Mór boltja előtt érte ily véletlen a vidéki ispánt, aki gazdasági könyv után félszegen szimatolt, miközben egy író a túlsó oldalról abban a kellemes meggyőződésben ringatódzott, hogy az ő aznap megjelent könyvét bámulja a szögletes gentleman, akit fél órai várakozás után csaknem karonfogva vezetett be a könyvkereskedésbe); ugyanekkor a jegyzőkönyvecskéjébe jegyzi azoknak a járókelőknek a nevét, akik nem méltatják egyetlen pillantásra sem az új regényt vagy költeményeskönyvet, sőt hangosan tréfás megjegyzést tesznek az író füle hallatára: bosszú, gyűlölködés kíséri a gyanútlan sétálót.
A költő, akinek nevét a jegyzet elé írtam, még sohasem leste meg egyetlen vevőjét sem. Grand seigneur módjára nem törődik azzal, hogy könyveit olvassák, bár a legelterjedtebb újságokba szokott írni. Az Est hasábján vagy a titkos jegyzőkönyvecskébe: mindig önmagának ír. Versei, prózái leginkább azért jönnek létre, hogy egy melankolikus, merengést merengő és önmagában szenvedő, gyakran halni vágyó635 fiatalembert elmulattassanak. Ez a fiatalember maga a költő. Bizonyosan tudna a legordinárébb publikum kegyében is járni, házmesterlányok költője lenni, és kupecek száján röhejt fakasztani – e megalázó népszerűség elől (még csak előkelősdi pózzal se, csak egy fáradt legyintéssel) elvonul a költő, aki önmagának oly kérlelhetetlen kritikusa, mintha jó akaratú, de szigorú mostohaapja volna a költeményeinek.
Ezenkívül van valamely magányos fennköltség a költő álarca alatt, amely álarcban megfordul a zajló városban, az intrikus színházban, böfögő kabaréban, ahol néha fellép, mint a muzsikáló órák gyűjtője, kénytelen megválni néha egy drágaságától, mielőtt a hitelező elkótyavetyélné mindenét. Ennek a költőnek a színpadi bukfencei közben mindnyájan érezzük, hogy egy fájdalmas, küzdelmes, bensőségteljes élet furcsa grimasza a produkció, nem pedig a házmester színészkedő vágyakozása, aki alig várja a farsang napját, hogy piros orrot és csepűt ragasszon. Bizonyos, hogy a színpadi álarc alatt fensőbbséges fájdalom vonaglik, mint minden igaz költőben van valami Wittelsbach Lajos őrültségéből, aki önmaga is egyedül szerette végignézni a színházi előadásokat. Hogyan üldözheti a költőt e szívtelen város röheje, amely esténkint felhangzik a panorámákban, ahol a költő műveit a többivel együtt bemutatják! Kofák és zsírolvasztók ülnek a nézőtéren, és ítéletet mondanak a költő száműzött bábjain, holott e bábuknak testvérkéi csillagporos köpenyegben, lepkeléptekkel járnak a margitszigeti fák alatt, és tündérek módjára virágkehelyben vagy leányszívben töltik az éjszakát. Mily bántalom lehet egy igazi költő életében, hogy a szent magányból sorsa, keserve a világ zsibvásárába állítja panorámák kikiáltói mellé, akik együtt mutatják be a legkövérebb emberekkel és a lánctörővel! Ott áll, együtt a piac közepén azokkal, akiket szíve mélyéből megvet, a pesti utca költőivel, akik valamennyien szívesen utánoznák a kis Móricot, a Barokaldi tragikus bohócát, hogy a publikum figyelmét felkeltsék maguk iránt, ha nem félnének, hogy leveti őket is a ló, mint a szomorú gyereket.
Szép Ernőt, a kornak egyik legfinomabb költőjét, az írásaiból kell megítélni, nem pedig a színlapokról. A könyveit, a verseit, az elbeszéléseit kell elolvasni, amelyeket magának írt, mint egy szent, aki néptelen tájon végzi a nemes cselekedeteket, vagy egy énekesmadár, aki reggel magának fuvoláz az erdőben. Mélység, finomság, nemes veretek jellemzik minden sorát. A könyv, amely Jázminok illata címmel Tevannál most megjelent, azokat az elbeszéléseit tartalmazza, amelyek oly drágalátosak,636 gyengédek és leheletszerű elgondolások, mint egy igazi költő feljegyzései, aki sohasem gondol arra, hogy olvasók is vannak a világon. Egy finom, tiszta lelkű és gyermek szemű, sokat próbált férfi naplója ez a könyv az élet furcsaságairól.
(1917)637
