A HANVAI TÜCSÖK
A HANVAI TÜCSÖK
Tompa Mihály a nemzetnek bájos élménye.
A szerelmi korból való, amikor a tavasz drágalátos és az ősz emlékezetes volt magyar földön, a szabadságharc, mint egy fájdalmas álom, át- meg átremeg még a nemzet gondolatában, a Szeptember végén című vers gyászfátyola leng a hősök és a foglyok elfelejtett arcképein, a csendes házban, hol még az imént elvitt halott viaszgyertyáit lehet érezni, a hanvai kálvinista pap a Virágregék-et írogatja, éjjeliőrnek és sebzett szívű országnak magyarázza a csillagos éjszakát, Göncöl regéit és a honfoglaló pásztorok álmát a tejúton, valamint dalolni tanítja a búsongó pórleányt és az özvegy szívű kisasszonyokat. Tompa tavaszunk és őszünk volt egyszerre, amilyen bájjal teli szokott lenni e két évszak Tündérhonban, magyar földön.
A nemzet emlékei között ugyanolyan kivételes helye van Tompa Mihálynak, mint a rossz esztendőkre következő boldogabb esztendőknek. E nemzet mindig könnyen felejtett, és szívesen megbocsátott, mint egy fiatalasszony. A gyermekek még az aradi bitófák árnyékait látják a látóhatár felhőképeiben, kufsteini egérszelídítők szótlan, összeszorított ököllel várják a holnapot, gyászt jelentő fekete szegélyes papiroson leveleznek azok is, akik hiánytalanul megmenekültek a nemzeti107 fölindulásból, és a lelkek megnémultak, mint a mohácsi vész után madarak és lantosok: csupán Tompa Mihály, a verekedő Petőfi szelíd, nőies testvére pengeti hangszerét a felvidéken, versei kéziratban keringnek Rimaszombat környékén, még börtönszaga van papi talárjának, kedve mélabús, mint az őszi dal, és hangja oly elringató, mint a tücsök zenélése a régi házban, ahová hosszú viszontagságok után érkezik az emigráns. A tető leégett a nemzet házáról, a gólya hontalan lett az üszkös kéményen, de benn, a szilárdan megépített falakban a tücsök nyugodalmasan fújja esti dalát, mintha tudná, hogy egyszer vége lesz a kínnak, a szörnyű setétnek, a lehorgasztott fejű kétségbeesésnek.
Tompa Mihály, akinek emlékezete e századik szeptemberi napon úgy úszik felénk, mint a virág kelyhe a rozsdás mezőkön, oly enyheség volt a nemzet életében, mint a perzselő, lángos, tűzvészes nyár után következő langyos, piruló ecetfás, mélán félrehajtott fejű ősz, amikor a megszedett szőlőhegyeknek már visszhangjuk van, és az ember megbékül az élettel. A hanyatló egészségű református lelkész vigasztalója volt nemzetének, mint az árva gyermekek mellett az atya jó barátja; elkomolyodva, de megnyugtatólag intett hallgatást a még hörgő szenvedésnek, furulyájával megvigasztalódni tanította meg a fél lábát veszített pásztorok és hősök népét; halkan, elmélyedt költészettel, szellő módjára simogató virágregével, elhagyott kút mellett énekelgető pórleány zümmögő dalával gyógyítgatta a fogcsikorgató keservbe, tompult lemondásba merült országot.
Méla volt, mint az őszök Magyarországon. A nemzet költői között alig hervadó tölgyfalevél illeti meg búsongó homlokát. A hegedősök kései unokája volt, aki szívrepesztő küzdelmek után, újra szeretni tanította a magyarokat.
(1917)
