„NIOBE RÓZA” – A KÖLTŐ ÖZVEGYE
„NIOBE RÓZA” – A KÖLTŐ ÖZVEGYE
Még meglehetősen számosan élünk abból a nemzedékből, amely nemzedék Vajda Jánost testi szemeivel látta.
Magam is sokszor megfordultam a Hatvani utcában, ama szürke napernyős, szürke cilinderes, császárszakállas, merev öreg úriember után, aki szertartásos külsejével, valamely nyugalmazott diplomatának vagy penziós udvari hivatalnoknak látszott.
Az arcképekről aligha lehetne ráismerni az öreg Vajda Jánosra, aki talán a legmogorvább férfiú volt a Belvárosban, holott a régi Belváros még akkor telve volt mindenféle furcsa különcökkel, akik a régi Pestből itt maradtak, és sehogyan se tudták megszokni az átalakult város atmoszféráját. Lépten-nyomon beleütköztek ez idő tájt valakibe, akit embergyűlölővé tett a hirtelen nekilendülő fővárosi élet, mert már tulajdonképpen az 1885-i országos kiállítás óta kezdődött a lárma, kopogás, tolongás a pesti utcákon. Mind hangosabban tülkölt a lóvonatú. Azután pedig már az utcára sem volt érdemes kilépni, amikor az első villamoskocsi végigcsengetett a Nagykörúton. Akkoriban még sokan éltek Pesten és Budán, akik sohasem tartották érdemesnek megnézni a régi városi élet felforgatóját, az új Nagykörutat.
Vajda János se nagyon sokat forgolódott a Nagykörút környékén, legfeljebb a Tompa utcába járt el, de akkor még alig volt kiépülve a mostani Ferenc körút. Hogy miért járt a Tompa utcába – holott Tompa Mihályról, költőtársáról, mint afféle szuverén, nem sokat tartott –, éppen a következő sorok óhajtják megértetni a mai olvasóval.
Vajda szerelme a Tompa utcában lakott, mégpedig a 13-as számú házban, a neve Bartos Róza, amely névhez a rideg külsejű költő még egy keresztnevet adományozott fejedelmi jogon. Ő maga becéző szóval Niobénak nevezte el hölgyét, amint ez ma is olvasható a megsárgult levélborítékon.180
Niobe kedvéért hagyogatta el Vajda János a Belvárost, holott azelőttiben innen nemigen szokott kimozdulni.
Jó darabig lakott a nevezetes Hét Bagoly, Petőfi egykori apósának, Szendrey Ignácnak a háza szomszédságában a Képíró utcában. A Hét Bagolyba csak azért nem költözött be, mert annak hónapos szobácskái ez idő tájt telve voltak mindenféle fűzfapoétákkal, akik valósággal kultuszt űztek az itteni lakbérrel való adóssággal, mert hiszen a ház tulajdonképpen Petőfi Sándoré lett volna, ha Szendrey Júlia férje el nem tűnik a segesvári csata után. (De az öreg Szendrey nem volt költészetkedvelő ember. Egymás után dobálta ki a nem fizető költőket.)
A Belvárosban lakott a Vasárnapi Újság szerkesztője, Nagy Miklós, akihez Vajdát baráti kötelék fűzte, egyben leghűségesebb szerkesztője is volt az összeférhetetlen természetű költőnek. A Belvárosban még javában álltak azok a kocsmák, ahová a Vajda János előtti írónemzedék szívesen járogatott, a Sebestyén téren Vörösmarty Mihály Csigája, valamint nem zárták be a többit sem, de Vajda János hagyogatta itt őket, miután ideges gyomorbántalmait fokozták e kisvendéglők zsíros eledelei. Öregedvén: kedvelni kezdte Szikszay Ferenc kosztját, akinek vendéglője akkor Pest nevezetessége volt a Múzeum körút és a Kerepesi út sarkán. Itt kedvére jóllakhatott a kákabélű nagyvárosi ember, de a nadrágszíjat eresztő vérmes képű vidéki úr is. Csak Vajdának volt kifogása mindig a koszt ellen, bár Szikszay személyesen kedveskedett neki a tányér széléről is lelógó rostélyosokkal.
Vajda rendszerint egyedül ült valamely sarokasztalnál, és vasvillatekintetekkel méregette a gyanútlan vidékit, ha az egyéb hely hiányában az asztalához közeledett. (Ehm János, a Szikszay vendéglő későbbi restaurációsa, sokszor dicsekedett, hogy pincér korában ő volt Vajda János kedvence, mert ő tudta leginkább elhessegetni az ismeretlen asztaltársakat Vajda mellől. Valamit súgott a fülükbe, mire azok a jámborok, akik már előzőleg alig bírtak megküzdeni Vajda villámló tekintetével, ijedten elmenekültek. Mit súgott Ehm János a vendégek fülébe? Bizonyára nem azt, hogy a híres-nevezetes költő ül velük egy asztalnál, hiszen akkor még mostanáig is ott ülnének az országos híresség bámulói.)
De megebédelvén itt Vajda, lehetőleg gyorsan és elégedetlenül távozott – egy másik vendéglőbe. Rendszerint a Gyolcs-féle vendéglőt választotta erre a célra, mert itt két óráig is lehetett ebédelni. A Gyolcs a Múzeum körúton volt, szemben a Sándor utcával, és idejártak ebédelni181 a Magyarország munkatársai, valamint a vámház két órakor végző hivatalnokai. Vajda itt már nem volt olyan válogatós asztaltársak szempontjából. Csak akkor ugrott fel az asztaltól, ha jelenlétében versekről, költészetről beszélgettek. Ilyenkor otthagyta második ebédjét is, amelyhez pedig jobb étvággyal ült le, mint az elsőhöz.
Evés közben jön meg az étvágy. Elseje tájékán, amikor Vajda János zsebében volt még az a kegydíj, amelyet, mint számfeletti sajtóirodai tisztviselő húzott Tisza Kálmán óta a miniszterelnökségtől – vagy Nagy Miklós angyalos bankót is adott írói honorárium fejében ócska bugyellárisából – Vajda nagy lelki tusakodás után elhatározta, hogy harmadszor is megebédel.
A Kálvin téri torony mutatója szerint már elmúlt két óra, a legtöbb pesti vendéglőben elmúlott az ebédelés ideje. Csak olyan helyen várják még ebéddel a vendégeket, ahová előkelő urak, képviselők, későn kelő gavallérok szoktak járni. Pest kisváros volt, minden vendéglőnek ismerték itt az étlapját, szokását. Vajda jól tudta, hogy három órakor is kap még ebédet a Kishíd utcai Vadászkürtben, amely ebben az időben különös hírességre tett szert szárnyasai és vadpecsenyéi révén. A harmadik ebéd tehát késő délután a Vadászkürtben folyt le, méla csendben, zavartalanul, az óraketyegést visszhangzó étteremben, amilyenek e fogadók szoktak lenni, amikor már mindenki megebédelt.
Ismétlem, ezt a harmadik ebédet Vajda János csak ritkán engedhette meg magának.
Hogyan, milyen körülmények között ismerkedett meg a költő Bartos Niobe Rózával: erre nézve kevés mondanivalójuk van a Vajda-életrajzoknak. Az ismeretségről bővebbet nem tudnak mondani sem Mikes Lajos doktor, sem Palágyi Lajos, akik a Jelenkor című nagyszerű hetilap idejében mint munkatársak gyakran érintkeztek a megöregedett Vajdával, aki élete utolsó éveiben munkatársa volt a Jelenkornak is.
Annyit sikerült megállapítani, hogy Niobe önálló hölgy volt, akinek saját háztartása volt a Tompa utca 13-as számú házának első emeletén. Sem az említett urak, sem mások nem kóstolták soha Niobe főztjét, de valami rendkívülinek kellett annak lenni, miután a gyomrával kényeskedő költőt elszakította megszokott kocsmáitól.
Ezernyolcszáznyolcvanat írtak a plébánosok a házassági könyvekbe, amikor Vajda János darab időre eltűnik régi fogadóiból. Nem lehet182 mogorva arcát látni sem a Szikszay vendéglő sarkában, nem delektálja a délutáni, zavartalan csendességet a Vadászkürt ebédlőjében. Az öreg Szikszay, aki nagy tisztelője volt az irodalomnak is – hisz a Nemzeti Színház vendéglőse volt –, bizonyosan észrevette, hogy üresen marad egy teríték az ebédnél, de Vajda János már máskor is megsértődött a tolakodó asztaltársak miatt, és darab időre kimaradt.
Mint a világ egyik legzárkózottabb emberéhez illik, még egyetlen barátjával, Nagy Miklóssal sem közölte azt a nevezetes változást, amely életében beállott: megházasodott. Sohasem lehetett megtudni, kik voltak a tanúi az esküvőnél, holott későbben az esztergomi egyházmegye papi bíróságánál folytatott válóperében Vajda ugyancsak sürgeti az ágytól és asztaltól való elválasztást. Ámde borítsunk fátyolt a múlt időkre. Az özvegy Niobe ma is él hatvanhárom esztendősen, betegen, szegényen, elhagyatottan egy abbáziai villa padlásszobájában, de mikor fiatal, versre hangoló és a főzőkanalat művészettel forgató úrhölgy volt: bizony megaranyozta a hatvanadik év felé ballagó költő napjait.
Niobe Tompa utcai ebédéi! Benedek Aladár (Náray Iván), aki darab ideig szinte vetélytársa volt Vajdának a hevülékeny közönség kegyeiben, azt beszélte egyszer, hogy Vajda János hirtelen házasságának az volt a fő előmozdítója, hogy a költő fogai veszedelmesen romlani kezdtek. A költő nem bírta megenni a vendéglők kemény húsételeit; valami olyanra vágyakozott, amely nemcsak az ő szája íze szerint főtt vagy sült a konyhán, hanem rossz fogait is tekintetbe veszi a szakácsné.
Niobe művészien tudott főzni Vajda János számára. Sohasem evett Vajda János olyan marhahúsokat a Szikszayban, még ha megelőzte a déli harangszót is, mint amilyent Bartos Róza tett elébe. És a szárnyasok – azok a kappanok, fácánok, pulykák, foglyok, szalonkák, amelyek egykor a Kishíd utcába csalogatták a költőt – most megállás nélkül vitték a messzi Tompa utcába, ahol bizonyára kedve szerint egyedül ülhetett az asztalnál. Versek születtek Niobe Róza kedvéért, de erről beszéljen az irodalomtörténelem.
Ki tudja, meddig tartott volna Vajda János boldogsága, ha a vakeset egy olyan kemény kacsát nem kormányoz a pesti piacra, amelyet még Bartos Róza sem tudott porhanyóra megsütni.
Erről a kacsáról a költő saját kezű, birtokomban levő levele számol be.183
Kedves Róza!
Reggel 8-kor megérkeztem ide, hol elhatároztam, hogy csak Rohitsra megyek, ahova délben érek, és ahonnan talán még ma délután másik levelet teszek postára neked. – De te, mihelyt e soraimat veszed, kérlek, tudósíts azonnal, megkapta-e Nagy Miklós a levelet? Egész úton azon aggódtam, hogy nem vesztetted-e el? Leveledet címezd nevemre, u. p. Pörtschach,
Sauerbrunn Bad
Rohits mellett.
Rohits mellett.
Az a víziló, aki beszállott a coupémba, Siófokig jött, onnan egyedül maradtam idáig, és vagy 4 órát alhattam.
Ha Nagy Miklós levelét elvesztetted volna, akkor azonnal rohanj hozzá, mondd el neki, hogy legalább idejében segíthessen magán, és mással írasson.
A kacsa oly irtózatosan kemény volt, hogy elfáradt az állam, míg egy combját megettem, és az új töltelék megest kitörött a fogamból. – Ez lehetett a kacsák Mathusaleme.
Tiszteltetem Hazay úrékat.
Csókollak János
Pragerhof VIII 12. 1881.
9 óra.
9 óra.
Kívül ez a címzés:
Tek. Vajda Jánosné, szül. Bartos Niobe Róza úrnő Ngnak,
Budapest, Tompa utca 13. sz. I. em.
Budapest, Tompa utca 13. sz. I. em.
Rohitsból visszajövet, sohase tette be lábát Vajda János a Tompa utcába. Azt kell gondolnunk nekünk, messzi maradékoknak, hogy a kemény kacsát nem tudta elfelejteni és megbocsátani.
Negyven-egynéhány esztendő múlott el a kemény kacsa óta, a költő elment a földről a Parnasszusra, minden iskolakönyvben tanulják a Niobéról szóló versét.184
Imádja más a változékony holdat,
A kacéron keringő csillagot;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, én néked hódolok.
A kacéron keringő csillagot;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, én néked hódolok.
Negyven-egynéhány esztendő múlva életjelt adott magáról Niobe: özvegy Vajda Jánosné. E sorok írójához küldött egy terjedelmes levelet, amelyben azt írja, hogy halálát érzi közeledni, némely végintézkedéseket kíván tenni. Így elküldte „imádott Jánosa” két arcképét is, amelyeket minden hányattatás közepette megőrzött végig az egész életen át. Bár nagy nyomorúságban várja a halált egy abbáziai villa padlásán (a Villa Stiglitzben), a képeket ajándékul szánta, egyiket a Magyar Nemzeti Múzeumnak, a másikat Vajda János szülőhelyének: Vál községnek. E sorok írójára mint a végrendelet végrehajtójára, megdicsőült férjének egyetlen megmaradott levelét hagyományozta.
(1924)185
