„HELIKONI GYŰLDE”
„HELIKONI GYŰLDE”
Magyar fantáziával csak túl a Dunán képzelhető a költők helikoni ünnepélye.
A dombok közül itt nyájas visszhang felel az utazó kedveskedő gondolatára. A merengő vándort szakadatlanul buzdítják a világi dolgoktól való elvonulásra a hűs erdők és az álmodó szőlőskertek. Európa legfényesebb szemétől, a Balatontól tanulják meg az emberek a tekintetet, amelyet az enyhe égboltozatra vetnek. Fehéres falvak és városkák legelésznek a szemhatár zöld rétjében; minden faluban egy ősi öblözetű, zsalugáteres udvarház, hogy elmenőben azt gondolhatjuk róla, tán itt lakott Berzsenyi Dániel; minden domboldalon présház, amelyen az évszám azt az időt mutatja, amikor a zalai táblabíró még nem állott megkopaszodott fővel a füredi sétányon, hanem verseket írt Rózájához Badacsonyban: minden vadszőlős paplakban költészkedő plébánost sejtünk, aki a méhesben talán éppen az „Árpád” című eposzt írogatja ; a bakonyi szél és a varjúkárogás azt a postakocsit kíséri, amelyen Széphalomról Kazinczy úr irodalomirányító epistolája érkezik Niklára, és oly messzi tekintetű, madaras kedvű úrhölgyek, régi dalokat és még régibb mendemondákat gyűjtögető magyar urak laknak a tó környékén, akikről bízvást feltehetjük, hogy néhanapján leveszik a polcról Kisfaludy Károly acélmetszetes Aurórá-ját, amelyet még a dédapjuk vásárolt Pesten, az őszi vásáron.
Nem csoda, hogy e tájon született a legtöbb magyar költő a múlt században, amikor a költészet kertjében a klasszikus kürtök zendülését a romantikus üvegharangok és szélhárfák zenélése váltotta fel. Nem csoda, hogy a tájon, amerre a római légiók vonultak, egy szélsóhajtásos estén – amíg a ház asszonya kenyeret dagasztott, vagy a sertéseket etette – a magános lelkű Berzsenyihez betért egy régi utazásban a csapattól29 elmaradt római kapitány, és a földi bajok, a zordon esték ellen Ovidot ajánlotta figyelmébe. Nem csoda, hogy Vörösmarty a Fejér megyei tavak és mezők között Árpád madarának kiáltását hallotta az álomtalan éj felhői alatt, hisz minden hagyomány szerint itt pihent meg az ősvezér. Az is természetes, hogy a zirci monostor fehér papjai annyi költőt neveltek Magyarországnak, hiszen ebben az ősi iskolában mindig tárt karokkal várták az irodalmi égboltozat jelenségeit. – És manapság is, ha a zalai parton visz utunk szekéren vagy kocsin, meglepnek azok a drágalátos elképzelések, amelyek itt a kiégett tűzhányókból áradnak ki, miután a salak és a romboló tűz eltakarodott a hegyek mélyéből, és helyettük andalgó dal- és szőlőtermelő táj maradott. Nem csoda, hogy Magyarországnak e legszebb és legdúsabb hegyeiben a megelégedett szőlőbirtokos a mindennapi beszédtől eltérő, külön költői nyelven fejezte ki érzelmeit Istenéhez és embertársaihoz. Nem csoda, hogy a badacsonyi nedvekkel telt poháron át a völgyben füstölgő, békés kémények megelégedettségében, az elmenő ősapák búcsúdalát hallgatva a várromok és hegyek mögül: megszépült minden látnivaló Kisfaludy úr és társai szemében, egyetlen földi báj lett a rózsalevél-szeplős lányka, mindig emelkedett szívű és sohase csüggeteg a magyar múlt idő, a testi nyavalyák közül a szerelmi hideglelésnek van jelentősége, és a szemhatáron a legboldogabb Magyarország terül el.
Ahol minden országútra hajló falomb arra kéri a vándort, hogy néki éneket mondjon, ahol a borpiros őszben az álombéli Csokonai is elmegy a falu alatt, ahol az írás és olvasás és az irodalomkedvelés éppen olyan úri tulajdonság, mint a többi magyar nobilitás: a költők is engednek a gúnytól és megvetéstől félelmező szemérmetességükből, és közelebb jönnek a földhöz olimpjaikról. Itt nem kell szégyellni, hogy szüret után a telet íróasztal mellett tölti a szőlőbirtokos; itt nem mutatnak a gúny hegyes mutatóujjával a meglett férfiú után az utcán, aki szabad idejében a Rózsakőnél verseket szerkeszt a hölgyhöz, aki a nagymosástól nem ér rá a szép szavak meghallgatására: itt nem lepődik meg az adópénztáros, ha a falusi birtokos úr adókönyvecskéjében hazafias költeményekre talál, mert éppen nem volt egyéb papirosa odahaza; itt divat a költészet és a költészettel járó furcsaság. A nemes főúr, a nagy emlékezetű Festetics György sem azért gyűjtötte maga köré helikoni ünnepélyre az akkori magyar költőket, hogy mulasson hóbortosságukon vagy félszegségükön, mindenre képes hiúságukon vagy beteges önérzetükön; hanem meghívta őket a nemzeti ünnepélyre, hogy30 együttlétükben feltalálják az élőszavas barátságot, amely barátkozás odáig csupán lassú levelezésre szorítkozott; kicseréljék a magányban sokszor megforgatott gondolatokat nemzeti létünkről, irodalmunk fejlesztéséről, színről színre láthassák egymás emberségét, amelyet a „széphalomi” remete országszerte kiágazó levelezésében a gúny nyilaival sebezgetett; ünnepeljék egymást, mintha egyszerre tartanák a dicsőséges névnapjukat... És a költők dicséretére legyen mondva, nem vesztek össze a helikoni mulatságon. Nem lesz baj azokkal sem, akik most száz esztendő múltán a régi szentek búcsújáró helyére kegyeletesen elzarándokolnak.
(1921)31
