RÉGI FAMETSZETRŐL VALÓ PESTI ÚR
RÉGI FAMETSZETRŐL VALÓ PESTI ÚR
„Tavasz, szerelem idénye, jöttöd mi bánatos nekem!” – sóhajtottunk még nemrégen Puskinnal, talán tavaly, midőn a folyóparton őgyelegtünk, a budai tornyok harangütését áthozta a szél a Dunán, és tulajdonképpen semmi egyéb bajunk nem volt, mint az, hogy valamikor egy kedves nő kapaszkodott a karunkba a helyen, ahol a folyamban a Gellérthegy tükröződik, mint egy elmúlt századbeli páncélos vitéz az olajfestményen, aki a pókhálós tükörben látja magát. A tavaszok, a megújuló ibolyák és a kalendáriumi képek, s ahogyan a különböző költők fülünkbe muzsikálták a tavaszt, mióta a betűkkel megismerkedni szerencsénk volt: azt eredményezte, hogy az ember az új évszak fordulásától mindig valamely csodálatos változást remél – hisz mindenki szeretne változtatni az életén –, amelyre az egynótájú, aluszékony, csöndesítő téli hóesésben nem sok kilátása volt. Jön a tavasz – és a bánat elhagy. Sétálni megyünk, vagy elutazunk, s valahol messzi, messzi, megismerkedünk valakivel, egy férfival vagy nővel, akitől a megváltó hangot, a megnyugtató harmóniát, a különös, életfelfogást megújító, csodálatos hangot meghalljuk. Aki megmondja nekünk, hogy miért élünk, miképpen lehetünk boldogok, merre menjünk, mit gondoljunk, jók legyünk… (Mégis inkább férfiúnak kell az illetőnek lenni, mert a nők sohasem törekednek arra, hogy megnyugtassanak. Ellenkezőleg: az álmatlan éjszaka bűvészinas módjára áll a szolgálatukban.) Zuboly, e furcsa, sokszor mókázó magaviseletű, önmagában rejtőzködő férfiú számos olyan hangot hordott a tarisznyájában, amelynek hallása olyan különös hatással volt reám, hogy jó darabig elfelejtettem életem céltalanságát. Volt valami a drága lényében, bohókás, gyermekes, észtől csillogó beszédmodorában, széles, szinte naiv mosolyában, sörtehajának kézzel való megdörgölésében és az „alázatos szolgája, hogy méltóztatik lenni?” kezdetű megszólításban, a hóna alatt cipelt kéziratokban, könyvekben, medvelépésében: – ami gusztust csinált az élet másnapi455 folytatásához. S az ilyen ember a legritkább Budapesten. Talán, mert megérződött rajta valamely végtelen jóság... talán, mert pontosan tudta, hogy milyen érdemtelen az élet, szürke bánatcsokrot nem érdemes miatta a gomblyukba tűzni... vagy, mert rendkívüli biztonsággal ismerte az embereket – vagy egyáltalában nem ismerte: közelében, társaságában, a sajátságos éjféli vitatkozásoknál az elcsöndesedett kávéházban, a bizakodásnak, a reménynek, a reggel megjelenő napnak valamely nagyszerű fluiduma áradt.
– Mily furcsa ember – gondoltam bizonyos elégtétellel magamban, midőn hazafelé ballagtam. S ilyenkor elfelejtettem, hogy papot hívassak, s reggelre végezzek magammal: amíg ily érdekes, szinte nem is ebbe az országba való férfiak élnek Pesten.
Zubolyt és néhány kevés barátját midőn együtt üldögélni láttam, azt gondoltam magamban: íme, itt ülnek a szent emberek.
Lássuk csak, mit tudok róla, holott majdnem mindent tudok. Volt-e az életének valamely titka, amely minden embernek van, amelyről sohasem szokás beszélni? Mit gondolt magában, midőn másról beszélt – és nem rejtőzött valamely lappangó gyanú derűs, megadó mosolya mögött? Egyszer féltékeny voltam rá, mert egy hölggyel láttam beszélgetni. El nem képzelhettem, hogy mindenki bele ne szeressen Zubolyba, ha vele beszélget. Ki volt a hölgy? A nagyon régi hölgy volt. Zuboly néhány nap múlva az utcán a szemembe nézett, anélkül hogy valamit is szólt volna. Szégyenkezve szorítottam meg a kezét. Máskor – egy fejfájós, zord napon –, amikor egy-két emberöltő előtt főbe lőni szokták magukat az ideáljaim, az elmúlt század regényes férfiai –, azzal gyanúsítottam, hogy hazugság a gyermeteg mosoly az ajkán, az idealizmusa romlottság, és finom, szinte érintetlen férfilelkében a sötét függönyök mögött éppen olyan gonosz baglyok üldögélnek, mint az elefántcsonttornyokban általában, ahogyan a büszkék az emberi lelket nevezni szokták. Holott mindenki csalt Pesten, csak Zuboly volt igaz. A legokosabb ember volt minden ismerősöm között – nem merem barátomnak nevezni, hisz annyira különb volt nálam –, mert kényességből nem hazudott soha, méltóságból sohasem kendőzte az arcát, mint a színészek, és még csak fuvolázni sem tanult meg a hangjával, mint ők mind, a csalárdok, az emberek. Úgy adta magát, amilyen volt. S ezért volt a legelső gentleman Budapesten.
Mások jobban tudják, hogy mily művelt, tudós, a legjobb hírlapíró volt, én annyit tudok, hogy egészen természetes dolog, hogy Zuboly456 elesett a csatában. Hisz azért ment oda, hogy most is azt csinálja, mit egész eddigi életében: kötelességet teljesíteni. A kötelessége az volt, hogy a szorost védelmezze. Zuboly védelmezte a szorost, amíg a Puskin származékainak golyója eltalálta. Istenem, mily különös dolog, hogy Dosztojevszkij és Csehov maradéka, fajtája, az ábrándozónak, szerencsétlennek, szimpátiára méltónak vélt orosz, lelövi Zubolyt a Kárpátban! Végzetes farsangi éj, midőn a testvér döfi le testvérét az álarcosbálban. A forradalmár Zuboly, az idealista, a rajongó, a beteg lelkek vigasztalója, az igazság, emberség papja, a legderekabb, ahogyan azokat az orosz szabadságdalnokokat elképzeljük, akiket Szibériába visznek: orosz fegyvertől találva hull a hóra. Vajon a vércseppek, amelyek Zuboly szívéből kihullottak, elmondják-e az arra járó oroszoknak, hogy egy oly szívből fakadtak, amely értük, a szegény, elnyomott oroszokért, éppen úgy rajongott, mint azokért, akik bajban voltak? Az uzsoki szorosban furcsa kardalt zengenek a vércseppek. És a hó alatt bizonyára szelíden, megbocsátólag fekszik Zuboly – azért mégis nagyon jó író volt Dosztojevszkij –, gondolja tán magában.
És most – túl az első, vonagló keserűségen és ökölbe szorított káromkodáson – úgy látom, hogy Zuboly harctéri halála nagyszerűen stílszerű volt eddigi életéhez. Csak mindig visszatér a néma kérdés a gondolataimban: vajon ki essen el a csatában, ha nem Zuboly, a szent, a rendes, a tudós? Ki van oly legderekabb férfi ez országban, aki jobban kiérdemelte volna a legszebb, legregényesebb halált, a csatatéri halált? A csatában elesni nem a hitványok, a gyávák és tartalmatlan férfiak dolga. Csak rendes ember hal meg a háborúban, írtam nemrégiben e helyen. És a végzet bólint az íróasztalom fölött. Meghalt a legrendesebb. Amilyen okos, előrelátó, tüneményes gondolkozású férfi volt Zuboly, magában bizonyosan mosolygott, midőn tavaly augusztusban búcsú nélkül az ezredéhez elutazott a városból. Becsapja Pestet, gondolta magában, senkinek sem okoz fájdalmat a barátai között – és mosolygott, hogy hiába várjuk, várjuk. Elmegy köszönés nélkül, mint aki nem akarja zavarni a majálist. És kedves ravaszságával tán hunyorított is, midőn már Rákost elhagyta a vonat.
– Vajon kivel vitatkozik ezután Mikes doktor? – tűnődött magában. És kedves jóságos arca tán először mosolygott hamiskásan, midőn a rejtélyes doktorra gondolt, akit „vízben hagyott”.
S most ezzel beiktatom Zubolyt azon régi, gyönyörűséges férfiak közé, akiknek arcképét szívem legbelső kamarájában viselem. Ah, meg457 kell halni előbb, hogy valójában regényhős lehessen az ember. Zuboly, aki életében, életmódjában, hetekig tartó tétlenségében, majd vad, emberfeletti munkabírásában (midőn éjjel-nappal dolgozott), nappali aluvásában, hanyag előkelőségében, amellyel nem törődött a maga személyével, elegáns baráti áldozatkészségében, szinte grandseigneuri megvetésében a pénz, a vagyon iránt: eleven regényhősként járt-kelt közöttünk. Ha az öreg Jókai ismerte volna... regényt írt volna róla.
S most ismét látom – midőn búcsúzom tőle –, mint először láttam a Múzeum-kertben, ahol Sümeg látóképe domborodik Himfy lantján, ahol Kisfaludy Károly világtalan tekintete mereng a fehér márványból. Erre járt Zuboly múzeumi tisztviselő korában. S e múlt századbeli költői alakok előtt, midőn elhaladt, úgy jelent meg nekem, mint valamely régi fametszetről való figura, furcsa, költői alak, akiről egy gyönyörű könyvben olvastunk fiatal korunkban, midőn mindnyájan regényhősök vagyunk.
Most már valójában gyönyörű fametszet lett Bányai Elemér doktor, aki Zuboly álnév alatt, pesti ruhadivatban, estve és éjjel járt-kelt itt, Budapesten. Holott valójában csak egy szép könyvben lett volna szabad élnie!
(1915)458
