11 Tomori királyt választ
11
Tomori királyt választ
Tomori királyt választ
Báthory, a nádorispán rövid csákányával ott állott a ferenci barátok klastromának keskeny ajtajában, amelyen egyszerre csak egy ember léphette át a küszöböt. Mogorva, álmatlan, betegségtől gyötrött arccal nézegette az ajtón belépdelőket, akik nádori levelére királyt választani jöttek Pozsonyba. A félhomályos folyosó mentében aztán a hatalmas barátok adták kézről kézre a tájékozatlan urakat, amely szolgálat bizony ráfért egynémelyikre, aki virrasztva tölté az éjszakát. De a sarkantyúk és kardok pengése mégiscsak felveré a zárda egykedvű folyosóit, mintha legalább e szerszámok csörgetésével akarnának tüntetni a királyválasztók. Egyébként fogadalom köté őket, hogy e szent falak között csendesen viselkednek, amint a régi „Rákoson” szokták. Báthory nagy bozontú szemöldöke ráköszönt minden belépőre, de ebben a köszöntésben nemigen volt nyájasság. Éppen csak figyelmeztetés. A küszöbön átlépők havat, telet hordtak a köpenyeken.
Jöttek a soproni követek, pulideres németek, akiknek bíráját a nádorispán már régebben ismerte. Leereszkedett hozzá:
– Hogy szolgált az éjszakai nyugodalom?
– Volt belőle bőségesen, tán több is, mint amennyit vártunk. Fischer uram, a pozsonyi főbíró megtraktált ugyan hallal, de vacsora után megint csak arról beszélt, hogy milyen jó dolgunk lesz, ha Ferdinánd urat választjuk királynak. Mintha mi azt nem tudnánk magunktól! A híres pozsonyi pintek alig mutatkoztak vala az asztalon…409
– Nagyon helyes – dörrent közbe Báthory. – Szükség van most a józan emberekre is ebben a társaságban.
– No, majd ezt mondjuk mi is Fischer uramnak, ha szerencsénk lesz hozzá Sopronban. Mindössze két pénz ára bor fogyott el.
Mintha csak a véletlen játszaná a maga tréfáit, alighogy eligazították a soproni követeket, már érkeznek vala a helybeli, pozsonyi követek, mindenféle ódon ceremóniás ruhákba öltözve, amely ruháknak a jelentőségét csak ők tudták. Ódon német köpönyegek sodródtak felfelé. Fischer méltóságteljesen viselte nagy süvegét, mint akár a velencei tízek tanácsának elnöke:
– Még egy ilyen királyválasztás, és pontot tehetünk a számadási könyveinkben. Nem lesz többé miről elszámolni a város vagyonából.
– Fösvény kutyák – méltatlankodott a nádorispán. – Egyszer van királyválasztás Pozsonyban.
– Hiszen ha régen látott atyánkfiai Kassáról, Lőcséről, Eperjesről, Bártfáról megjöhettek volna, nem is sajnáltuk volna a bort, pecsenyét. De csak a szomszéd soproniakat látjuk, akik amúgy is a nyakunkra jönnek minden vásárkor.
Báthory uram azután elgondolkozott a jó szomszédságon. De legalább a pozsonyiaknak nem kellett mutatni az utat, eligazodtak ők a zárdában, amelyet a ferences papoknak építettek.
Annál érdekesebb volt Tomori Lőrinc megérkezése, akit senki se várt a királyválasztásra. Magától jött el Tomorról ez a bús magyar, aki bátyja, Tomori Pál mohácsi eleste után kis, ősi birtokán lappangott, mert János király börtönbe akarta záratni az öcsöt, akinek bátyja révén talán része volt a mohácsi katasztrófa előidézésében. Az élőknek kell fizetni azért, amiért a holtak már nem felelhetnek.
– Elvándorlok János király országából, mert nem biztos az életem – felelt a deres magyar úr Báthory ámuló kérdésére. – De előbb leadom voksomat Ferdinándra, mert a Szegednél hallgató Szapolyai helyett inkább vélem a sógorát veszejtett, húgát özvegységében támogató Ferdinándot törvényes királyomnak, mint azt a bizonyos Zápolyát, akinek gyávasága miatt elveszítette a csatát a keresztény Magyarország a pogány ellen.
Ez a Tomori Lőrinc „deákos ember” volt, aki a tudománytalan János király országában előhaladást nem reményelhetett.
– Nos, és merre fordítod a szekered rúdját? – kérdezte a nádorispán a kapualjban a bús magyart. (Csak későbben bánta meg, hogy nem marasztotta410 Pozsonyban; de már javában harangoztak királyválasztáshoz a Szent Márton-toronyban.)
– Elmegyek Erdélybe, elmegyek Moldvába, elmegyek akár idegenbe is. Száműzöm magam ebből az országból, ahol élet-halál örvénye felett tántorgunk – szólt a bús magyar. – Sorsom Tomori Pál halálával balra fordult, mert nem szereti már úgy senki a hazát, mint a Tomoriak szerették. Szaloni tudós barátom Bonnba költözött, hogy tovább is a tudománynak éljen. Kivándorolt Szalay Pál, családostul menekült Zápolya förtelmessége elől Gáspár, Pistor, Sütő, csupa olyan magyarok, akik még az Árpádokkal jöttek erre a földre. Az én társam a számkivetésben Karancsy György lesz, aki mindenét itt hagyva, csekély holmicskával menekedett Bécsbe, de most visszatér Pannóniába, hol valahol az ország rejtett részében találjon velem együtt menedéket. Mert a hazát elhagyni végleg, nagy búbánat a szívnek.
A nádorispán, bár az érzelgés nem volt természete, vállára tette két kezét Tomori Lőrincnek.
– Ne rántsd magad és barátaidat a kétségbeesés sírjába; „mert Isten ennek is rövid nap – vajha szerencsés! – végét és kimenetét adja”. Mint jó embernek és tudósnak, helyed lesz még Pannóniában.
A lombja vesztett Tomori Lőrinc alig indul meg vala a zárda nagy kápolnája felé; a nádorsipán még ki sem törölte a könnyet szeméből, amely a bús magyar elhaladta után pilláit meglepé, midőn Amadé István, a magyaróvári kapitány érkezik vala nagy ökleléssel a zárda elé, és még akkor is hangos szóval kiáltozza a nádorispán nevét, amikor az szemtől szembe állott előtte:
– Mindig mondtam, de soha senki nem akarta elhinni. Azt mondtátok, hogy menjek csak haza Óvárra, és fejjem a királyné teheneit – kezdte a várkapitány.
Báthory gorombán felelt a sokbeszédű úrnak:
– Nekem most a királyválasztó „Rákost” kell megnyitnom. Miért hagyta ott az úr Óvárt, tán bizony az árulók példáját akarja követni?
Amadé István máskor tán kardjához kap, de most csak fölényesen mosolygott, mint aki tisztában van a maga dolgával:
– Azok a királyválasztók várhatnak, Ferdinándnak is mindegy, hogy déli harangszó után vagy előtt lesz-e magyar királynak elválasztva. De amit én most mondok, annak meghallgatásáért még Ferdinánd urunk is megállana a koronázás felé léptetve. Most már tudom teljes bizonysággal, hogy János királynak nincs pénze.411
A mai kor olvasója előtt talán hihetetlennek tűnik fel, hogy e történelmi korszakban Magyarország nádorispánja a királyválasztó országgyűlés előtt karon fogta a magyaróvári várkapitányt, mintha egyedül ő akarná első kézből venni János király szegénységéről való hírlelést.
– Az ország leggazdagabb embere – dörmögte a bajusza alatt.
– Az ország leggazdagabb embere már régen cseh uzsorások bugyellárisában van – felelt megrettentő arckifejezéssel Amadé István. – Tönkrement koldus lett, pénztelen lett, mint akárki a választói közül, akik Székesfejérvárott valaha azért adták rá voksukat, mert ugyancsak az ország leggazdagabb emberének hitték. Utolérte őt is a magyarok sorsa: elszegényedett.
– Nono – óvatoskodott a nádorispán csendes örömmel. – Az adók, a dézsmák, a harmincadok, a várak…
– Jóformán mindent oda kellett adni a vesztegetésekre, kocsikenőcsökre, ajándékokra; többe került a királyság, mint ezt valaha Zápolya a maga furfangos eszével kiszámította. Frangepán Kristóf, az új horvát bán nem olcsó ember. Ezer forint készpénzt és zálogul a pápai várat kellett odaadni a hűségért. Igaz, hogy János húszezer forintról adott írást. De hát újra meg újra kellett a pénz még az esztergomi vendégeskedésben is. Ilyenformán jutott eszébe János királynak a hírhedett cseh uzsorás, vitézlő Szvetloveczky Burián, akinél zálogba tette Zsolna városát és sztrecseni várát tizenháromezer forintért, mégpedig olyan feltételek mellett, hogy ezek a jószágok többé nem is tekinthetők a Szapolyaiénak. Szvetloveczky ért a záloglevelek fogalmazásához.
Báthory visszafojtott lélegzettel kérdezte:
– Hát az Orbánc András kincsei, amelyeket kínpadon csikart ki az egykori rabló esztergomi kapitányból?
– Minden az összeroggyanó királyi trónus támogatására kellett – felelt a magyaróvári kapitány, és kezével olyan mozdulatot tett, mintha valamely edényt kiöntene. – Azóta se volt olyan jó dolga királyválasztónak Magyarországon, mióta két király van.
– A vajdáért nem kár – felelt Báthory uram, aki pedig nemigen szokott bizalmaskodni. – A tolvajtól is tudnak lopni az ügyesebb tolvajok. Fizessen őkelme Zsarnóért, Orsováért, Szörényért, Petért meg az egész magyar határszélért, amely gyávasága miatt elveszett. Futott, mindig csak futamodott életében, csak a rosszul fegyverezett Dózsa György parasztjaival mert szemközt kerülni. – Most pedig gyerünk Ferdinánd412 urat királlyá választani, mert az ilyen hitvány gyávánál még az ausztriai uraság is jobb.
Báthory uramat láthatólag felfrissítették azok a hírek, amelyeket János királyról hallott. Az ellenség szegénysége mindig megnyugtató és bátorító. A zárda nagy kápolnája már telve volt ama királyválasztókkal is, akik a köznépet megkerülvén, a zárda hátulsó kapuján, az úgynevezett gazdasági udvaron át jutottak be a kolostorba. Itt Révay Ferenc, az ország legfőbb ítélőbírája őrködött az érkezőkre, a bíróban éppen úgy megbízhatott Báthory uram, mint saját magában. Valóban méhrajként zsongott már a kápolnában összegyülekezett „Rákos”, alig várta, hogy elkiáltsa: Vivát Ferdinánd! – de bizony előbb meg kellett tartani a szokásos ceremóniákat. A nádorispán a szószékre lépett, és az ünnepélyes pillanatban még sántaságát sem lehetett észrevenni. Vannak olyan izgalmas percek az életben, amikor a beteg is meggyógyul darab időre. A lélek olykor erősebb a rogyadozó szívnél.
Hát a nádorispán lelkénél volt.
Régen fontolgatta ő már magában az álomtalanul töltött, betegség-savanyodott hosszú éjszakákon, hogyan mér döntő csapást ellenfelére, a furfangos Werbőczyre, aki az ő helyét, a nádori helyet merészlé elfoglalni János király mellett. Hát van még olyan ember az országban, aki az ő képességeivel felveszi a versenyt? Hívják bár törvényfacsaró Werbőczynek? János király és Ferdinánd cseh király csak amolyan szellemalakoknak tűntek fel e beszédben, Werbőczy sánta ördögét kellett letaposni onnan a szószékről. Csakhogy ezt a sánta ördögöt legfeljebb azok ismerhették a magyar urak közül, akik a székesfejérvári királyválasztáson is részt vettek, s ezek közül a kétkulacsosok közül még a legszemérmetlenebb korszakban is csak kevesen merészeltek megjelenni a következő hónapi királyválasztáson Pozsonyban.
Brodarics kancellár és Szalaházy veszprémi püspök, akik méltóságuknál fogva az első padsorból hallgatták a nádorispán beszédét, kényelmetlenül feszengtek helyükön, amikor Báthory István ahhoz a jogászi fejtegetéshez érkezett beszédében, hogy voltaképpen miért is illeti meg a magyar korona Ferdinánd urat. (Pedig hogy összetörte volt e néhány históriai fejtegetéssel Werbőczy „törvényfacsarását”!) Igenis, mond Báthory, mintha valahol szemközt ülne vele ellenfele, a magyar történelemben törvényes szokás, hogy a korona női ágon át örökölhető. Ez történt már Péterrel, a magyarok második királyával, aki Szent István királyunk húgának volt a gyermeke, és így volt Abával is, aki Szent413 István másik húgát vette feleségül, s ezen a rokonsági alapon lett harmadik királya a magyaroknak. Leányágon került az ország trónusára az Úr 1301-ik esztendejében Károly, a szicíliai Martell Károly fia, akinek anyja V. István királyunk unokája volt. Ferdinánd őfelsége neje, Anna, éppen ennek a Róbert Károlynak rokona egyenes leszármazásban, igaz, hogy az ötödik ízben.
Hej, hogy fogta volna most Werbőczy a kese szakállát, ha véletlenül itt ül vala a pozsonyi Szűz Máriáról elnevezett zárda kápolnájában! De nem volt itt a „históriahamisító”, ezért csak egy jól megalapozott borízű hang szólalt meg valahonnan a sarokból.
– Hát dicső Mátyás királyunk kinek volt rokona? Nemcsak Ecseden tudják a históriát.
Ecsedi Báthory bosszúsan nézett az egybegyűlt királyválasztók közé. Egy-két-három fő nyomban le is kókadt fenyegető tekintetére, mint a tetten ért bűnösöké. Pedig csak egy hang kiáltott. De hát néha más mondja ki helyettünk azt, amit magunkban gondolunk, és már ez is bűnbánatot okoz.
– Aba, Zsigmond és Albert királyaink feleségei örökösödés jogán jutottak a koronához. Az egy Mátyás királyunk volt kivétel, akit a nemzet hirtelen lelkesedése emelt trónusára – felelt a nádorsipán a közbeszólónak, akinek nyilván megtépi a fülét, amikor a gyűlés bevégeztetett.
Brodarics és Szalaházy összesúgtak:
– Nádorispán uram sem tudja már a maga dolgát. Miért kell közjogi vitatkozásba fogni ezekkel a tanulatlan emberekkel?
Pedig éppen a legbúsabb magyar, szerencsétlen száműzött tudós, Tomori Lőrinc volt az, aki közbeszólt. A váratlan vendégtől ugyanis nem vettek ígéretet arra nézve, hogy hallgatni fog az országgyűlésben. Azt hitte, hogy itt is szabad vitatkozni, mint valaha Budán. Bezzeg, Esztergomban nem merné kinyitni a száját!414
