21 Lajos király utolsó látogatása a föld felett
21
Lajos király utolsó látogatása a föld felett
Lajos király utolsó látogatása a föld felett
…És amíg itt, a világban, keserveink, föld alá kívánkozó bánataink, restellt csalódásaink, testi s lelki nyomorúságaink világában mindezek a dolgok történnek vala, mintha Magyarország vetőkártyáit rakosgatná egy láthatatlan kéz egymás mellé: ebben az időben a székesfejérvári Nagyboldogasszonyról elnevezett templom főoltár alatti kriptájában csendesen fekszik II. Lajos magyar király, aki kora ifjúságában, meggondolatlan halálával voltaképpen okozója volt mindazoknak a viszontagságoknak, amelyekről még századévek múltán sem győznek eleget írni a történelemírók, hogy e kalandos, felhős, borongós időket kellőképpen megmagyarázhassák azoknak, akik hazájuk történetére kíváncsiabbak, mint költők költeményeire. II. Lajos király, az egykori büszke ifjú, aki harci méne hátán voltaképpen először csap össze a törökkel az európai fejedelmek közül (mintha csak ama jeruzsálemi András királyunk ösztönző példáját követné, aki ugyancsak a kereszténység védelmében indul el az ismeretlen veszedelmek felé a Keletre), II. Lajos magyar király Szapolyai János kísértetjárásos éjszakái miatt kizsigerelve, bebalzsamozva, tudósok és borbélyok mesterkedései után csendesen, összefont kézzel fekszik vala az oltár alatt sírhelyén. Teste immár a mulandóságé, kemény464 koporsóba zárta azt Szapolyai, de lelke fel-feljárogat az éj csendjében; a közeli prépostlak lakói mondják, hogy bizonyos éjszakákon nyugtalankodás hallatszik a főoltár alatti kriptából, mintha valaki járna ott.
Nagy változások történnek Magyarországon az 1527-i esztendőben, amelyről fogalmuk sem volt a csillagjósoknak, álomlátóknak és más jövendőmagyarázóknak, akikkel népes volt ez a korszak.
Mária királyné egy napon csak útra kelt pozsonyi házából egész háznépével, megszaporodott udvartartásával, véletlenül előkerült kocsikon és rendelkezésre álló paripákon, pedig a királyné szívbaja miatt nagyon is kikerülte a testi fáradalmakat. Ámde nyár volt, és dögvész támadt Magyarországon. A pestis az alvidék felől közeledett. Mondják, hogy még a török hagyta maga után emlékben a borzasztó betegséget, amelynek megéréséhez egy esztendő kellett. A köznép viszont azzal riasztgatá magát, hogy a pestis a sok temetetlen halott miatt támadt, amely halottak még mindig ott rémüldöznek az országutak mentén, Mohács felé.
Akármint volt ez a dolog, Pozsonyból a királynénak menekülni kellett a dél felől közelgő betegség elől. És talán más oka is volt Pozsonyt elhagyni a maga furcsaságaival, álomtalanságaival, keserves emlékeivel.
– Arra a helyre kell menni felségednek, ahol ifjan és egészségesen boldog volt – mond a királyné orvosa. – Ahol legkedvesebb emlékei maradoztak, mert ott bizonyos gyógyulása.
– Talán visszamegyek a kolostorba, a felső Dunához, ahol nevelkedtem. Elmegyek Linzbe, ahol menyasszony voltam – töprengett Mária.
– Budára kellene menni, ahol boldog asszony volt – vélekedett az udvari kirurgus, akit Ferdinánd küldött Máriához.
– Budára! Ó, ha megint oda mehetnék! – sóhajtott a királyné.
A doktor bizonyosan tudott valamit, mert hiszen az orvosok és a lelkiatyák sok mindenféle dologba be voltak avatva minden időben.
– Budára, felség, amelynek várából a leggyönyörűbb kilátás esik Magyarországra, a Dunára, a kettős Margitszigetre.
De hát a gyönyörű Budán egyelőre Szapolyai János parancsolt. Igaz, hogy rohanvást közeledett végzete felé.
És Mária valóban útra kelt. De nem Budára, hanem a város nyugati kapujánál búcsúzva a pozsonyiaktól az ajkára, arcára kötött kendőn keresztül. Kesztyűs kezével komolyan és megbocsátólag intett vissza itt zaklatott, fájdalmas pozsonyi életének. Vajon hová megy a királyné?465 Felfelé indult a Duna mentében, és meg sem állott addig, amíg Bécsbe érkezett.
– Van itt pestis? – kérdezte, mielőtt hintájából kiszállott volna.
– A tiszta Bécsben az ilyen szennyes betegséget nem ismerjük – felelék az urak, akik Mária elébe voltak küldve.
Aztán fel a bécsi várba, ahol még mindig Miksa, a római császár lépései visszhangoznak, aki bizonyára nem tűrte volna azt, hogy az ő vejét, II. Lajost a csatában megöljék. Sírva, kitárt karral siet elébe a sógornője, Anna királyné, akit megkímélt a sors a szenvedésektől: kövér volt, nyájas volt, kerek arcú volt, gyermekek kapaszkodtak a szoknyájába.
– És Ferdinánd, az imádott bátya? Elindult már a hadakkal Magyarországba?
– Minden megy a maga útján. Köpcsénynél átlépte Ferdinánd a határt. Éppen tegnap, július 31-én – mond Anna örvendezve, mintha nem jobban tudta volna Mária mindenkinél, ő küldte Szalaházyt, a veszprémi püspököt a nagy beszéddel az Első Habsburg elé. Ott van Thurzó Elek, Oláh Miklós, főpapok, főurak egymás lábára taposva, hogy ki legyen közöttük az első a nagy igyekvésben. Szép latinsággal beszélt a veszprémi püspök, de Ferdinánd mégse válaszolt neki a saját szájával. Mire való volna Widdman Beatus, a kancellár, ha még az ilyen országfoglalásoknál se lehetne hasznát venni:
– Ferdinánd őfelsége azt feleli kedvelt híveinek – mond a kancellár –, hogy csak azért jött sereggel Magyarországba, hogy vele a régi békét helyreállítsa, és az országot a belső bajok ellen megvédelmezze. Egyébként pedig úgy fog eljárni, mint azt II. Endre magyar király az aranybullában már minden királyok nevében megfogadta.
– No, most csak várjunk tovább – mond Mária, amint hátrafont kézzel éppen úgy sétálgatni kezdett a bécsi császári palota szobáiban, mint Pozsonyban megszokta, amikor mélyen, alaposan elgondolkozott.
– Tizenkét nap múlva kell Budán lenni Ferdinándnak. Ha ez nem sikerül neki, el van veszítve ügyünk. Szapolyai erőre kap, és szembeszáll vele – mondogatta a királyné Annának, akit nagy ritkán beavatott gondolataiba. – Le kell tiporni a „tót királyt”, még ha menekvésre venné is útját. Példásan meg kell verni, hogy kijózanodjon belőle mindenki Magyarországon. Hogy ne jusson többé senkinek eszébe egymás mellé állítani két király képét, és kockázni felette. Egy korona és egy fejedelem.
Hát lóhalálban jöttek is a hívek Magyarországból, zengett tőlük a bécsi kövezet, a hírnökök már nem tudják megtalálni a kifejezéseket a mondanivalóikhoz.466
Minden lódobogás, amely szikrát vert a bécsi vár kövezetén: egy-egy újabb magyar várnak az elestét jelentette. Magyaróvár – kinyitotta Báthory nádorispán. Győr, Szentmárton, Komárom, Esztergom az érsekkel együtt, Várday Pállal, Tata, Visegrád.
– Túlságosan szép ez a gyerek! – emlegette Mária borzongó babonával a germán közmondást, amikor nappal és éjjel jobbnál jobb hírek tolakodtak be a szobába. Hisz itt nincs ellenállás. Itt nincs egy férfi az elerőtlenedett országban. Odahengerednek Ferdinánd lábai elé, és a térdeplőktől nem tud előrehaladni az Első Habsburg hódító útjában. Csak jönne már valamely kétséges hír is, amely gondolkozóba ejtene. Csak már jönne egy lovas, aki nem egy-egy újonnan elfoglalt magyar vár nevét kiáltaná le hetykén nyergéből a kapuőrségnek. Csak már visszatérne egy is a régi kísértetekből, onnan, a pozsonyi házból. Máriának úgy dobogott a szíve, hogy a két tenyerével kellett fogni a nagy éjszakában, hogy idő előtt ki ne ragadja magát testéből lelkével együtt. Csak jönne már egy aggodalmas lovas, egy elsavanyodott, egy elsötétedett képű, aki nem ugrana le bolond módjára a nyeregből, nem verné fel kiáltozásával a vár ünnepélyes csendességét… De nem, még mindig a győzedelmes hírek jönnek. Megadta magát Nagyszombat, Nyitra, Galgóc, Trencsén, ahová nem is személyesen ment el Ferdinánd átvenni a várkulcsokat, hanem csak egy Katziáner nevű alvezérét küldte. Hát ez volt János király félelmetes országa, amiért az özvegy királyné szívbajosan, rettegve, imádkozva tölté egy esztendeig a remeteséget Pozsonyban? – No, de talán majd Buda, a megerősített Buda ellenáll, hiszen elég ideje lehetett János királynak itt hadait vissza- és egybehívni. Talán Buda… Augusztus tizenkettedikén jött a lovashír Bécsbe, hogy János király kivonult Budáról, és a pesti oldalra ment. Hová, merre? Csak a nyomába, Ferdinánd! – imádkozott, írt, lelkendezett Mária; veszélyes a földi pondró, amíg mozogni tud. Csak utána, Ferdinánd, Roggendorf, te nagy szakállú; Katziáner, aki legszívesebben írja nevét a hadijelentések alá, Salm gróf, ki végre hadvezér lettél! Csak utána a „Festett királynak”, amíg egyetlen katonája és híve van, amíg nem lesz körülötte mindenki áruló, amíg egy férfi van az országban, aki szemközt mer nézni az Első Habsburggal. Utána a menekvő vadnak, Pestre, Gubacsra, Hatvanba, Egerbe, Váradra, Erdélybe… Csatára kell őt kényszeríteni, mielőtt elhagyná valahol a magyar határt, arra, Lengyelország felé, amerre menekedni látszik.
Végre újra futár jön. Ünnepélyes, ceremóniás, meggondolkozott, aki467 gyaloghintóban teszi meg az utat Budáról Bécsbe. Maga Báthory István uram őnagysága, Magyarország nádorispánja ő, aki szakállát simogatva lépdelt be a bécsi palotába, és egykedvű hangon, mintha már unná az egész mulatozást, jelenti Mária özvegy királynénak:
– Ferdinánd úr megbízásából ezennel van szerencsém meghívni felségedet Budára, miután az orvos urak felségednek különösen javasolták vala a budai hegyek levegőjét!
Az özvegy királyné ezt a „megpróbáltatást” már nem bírta el gyenge szervezetével, amely ellenállott a legnagyobb keserűségeknek, gyötrelmeknek, szenvedéseknek. Mária királyné ekkor volt „nő” először életében – valóban elájult, mint ez nőknek szokása.
II. Lajos király ott, a székesfejérvári sírboltban hallhatta, hogy megint kopogtatnak, tesznek-vesznek felette, mint most egy esztendeje novemberben. Talán megint királykoronázás lesz Magyarországon? Vagy pedig királyi temetés? A halott nem csalódott, mind a kettő elkövetkezett ebben az eseményteljes esztendőben. Először Lajos király kriptáját bontották fel a kőmívesek, és ismét ravatalra helyezték a király koporsóját, mintha csak a kőmívesektől függött volna, hol folytassák Magyarország történetét a mohácsi csata után. Folytatják Lajos király temetésénél, mintha kitörülnének egy esztendőt az ország történetéből. Szapolyai királyságát, Szapolyai megkoronázását el kell törölni az évek történetéből, ott kell folytatni a királyságot, az alkotmányt, az ősi virtust, ahol elhagytuk. Jer tehát elő még egyszer (harmadszor) a föld alól, te szegény, sokat szenvedett, ifjú király, és áldd meg bűnbánó nemzetedet, amely sírva állja körül koporsódat. Jöjjetek vissza, ti főpapok, főurak, főnemesek és koronázó nemesek, akik egy esztendeig feledtétek Lajos királyt, és a „törvénytelen” királynak esküdtetek hűséget. Itt, a halott király koporsójánál kell megesküdnötök utódjára, hogy ezentúl hívek, serények, igaz-szívűek lesztek az alkotmányos magaviseletben. Túl van az ország határain már az a nemtelen férfiú, akit könnyelmű szívvel tavaly királyotoknak koronáztatok. És a holt király megint csak kegyelmesen elfogadta az esküvéseket azoktól, akik őt egykor elhagyták, de íme, bűnbánattal visszatérnek.
Két napig feküdt koporsójában II. Lajos király a Nagyboldogasszony-templom oltára előtt, hogy mindenkinek legyen ideje megvezekelni bűneiért a koporsó mellett elsóhajtott imával vagy magábaszállottsággal.468
Két napig jártak a főpapok, főurak, nemesek a király koporsójához, hogy most már végleg elbúcsúzzanak mindentől, ami a régi Magyarországra emlékeztetné őket. Aki itt volt a tavalyi János király-koronázáson, az itt volt megint, és csodálkozott azon, hogy néhányak hiányoztak János király egykori királyválasztóiból. Azok szegények bizonyosan meghaltak azóta, nem volt alkalmuk többé jóvátenni bűnüket.
Az oltár előtt ugyanazok a főpapok várják a Perényi által visszaorozott koronával Ferdinándot, akik tavaly Jánost várták. Az élen ismét a szálas vén Podmaniczky, akinek megadatott a sorstól az a különös kegyelem, hogy két királyt koronázhatott meg életében. Büszke is volt erre a nyitrai püspök!
Csak a trónszékben ül más király a tavalyi helyett. A bozontos, vadas, dacos, mogorva Szapolyai János helyett egy fiatalabb, ritkás szakállú, lesütött szemű, ájtatos király ül – mintha II. Lajos lépett volna ki a koporsóból kissé megöregedve az ott töltött esztendő óta.
– Hogy hasonlít Lajoshoz! – szállott végig a sóhajtás a templomon, amikor az Első Habsburg az oltár felé közelgett, hogy átvegye, és a nádorispán segítségével fejére illessze a magyar szent koronát.
Csak egyvalaki sírdogált keservesen, csendesen, magába merülten, szinte titokban odafent a karzaton. Egy gyászruhás, láthatatlan arcú asszony. Az özvegy királyné.
– Elmegyek végleg ebből az országból. Isten veletek! – rebegte megcsókolván a templom kövezetét.
Ez volt Mária búcsúja Magyarországtól.
(1930. Óbuda.)469
