A régi Magyarországból
A régi Magyarországból
István eljött, és vele Pestre az idegen. „Elő a régi Lánchíd- és alagútjegyekkel!” – kiáltott fel a pesti selfmademan még néhány esztendő előtt, és az idegen örvendezhetett, ha a bérkocsis tetejében meg nem rakta a mulatozás végén. Manapság is szeretjük Pesten forgatni az idegent, de mégis micsoda rengeteg a távolság az egykori István-napi „kéjvonattól” a mai napokig, mikor a nagyszerű Gálos Kálmán és mellette egy sereg pompás hivatalnok (akik között a poggyászfelügyelő is bátran elmehetne francia hercegnek a Balkánra) arra vigyáz, hogy az idegen jól forogjon, és el ne verjék az orfeumban. A menetjegyiroda híradása szerint ezekben a napokban éppen tizennyolc amerikai famíliára ontja a disztingvált vendégszeretetet Gálos Kálmán a társaival, tizennyolc amerikai család indult el kora tavaszkor az óceán másik partjáról, hogy körülutazza a világot. Van közöttük nagyon gazdag ember, de a legszegényebb is milliomosszámba mehetne Pesten, ahol tudvalevőleg hetven-nyolcvanezer forintnál kezdődik a millió. És a rozsdavörös képű jenkik és a rozsdavörös hajú missek robogó automobiljai mellett észre sem vesszük az István-napi, kékbeli magyart, aki csizmaszáraival szerényen baktat a fal mellett. Sokan vannak Pesten olyan emberek, akik már tovább is jártak Cinkotánál, alaposan megnézegették a külföld nagyvárosait, és csak a legzöldebbek közöttük vallják azt, hogy Pest még mindig kisváros volna. Pest egyszerre nagyváros lett, még akkor is, ha az ember Londonban töltötte a nyarat, vagy Párizsban mászkált az utcákon. Nem kell készpénznek venni azoknak a többnyire fiatalembereknek a rajongását a párizsi boulevard-ok után, akik gunyorkás mosollyal bámulnak bele a déli Kossuth utcába. Azt se higgyük el egészen, hogy Pest Trencsén megyebeli község se lehet a világvárosok sorában. Pest ma már nagyváros, az utolsó tíz vagy talán csak az utolsó öt esztendőben fejlődött-e azzá: azt nehéz nekünk megítélni, akik benne lakunk.32 Az új paloták a mi szemünkben csak egy napig újak, természetesnek látjuk, hogy a város felnövekedett, mint az ifjúságából férfikorába lépő ember. Amint gyermekkori barátainkról nehezen hisszük el, hogy valaha deresedő fej helyett más főt hordtak a vállukon, ilyenformán nem tudjuk már elképzelni azt sem, hogy Pest valamikor, tíz-tizenöt esztendő előtt kisváros lehetett, ahol megbámulni illett a jenki kerek szalmakalapját. A jenki szalmakalapjával csak a kitűnő Gálos törődik manapság Budapesten, mert hiszen ez neki a mestersége.
Talán húsz esztendeje annak, hogy az utolsó „kéjvonat” elrobogott Budapest felé Istvánnak előestéjén, és a pesti lakó nemcsak a régi bohózatban, de a valóságban is azon mulatott, hogy a falusi rokont más hely híján a ruhafogasra akasztotta. Az írók – azok a derék fiúk, akik még a Don Gunárosz humorát vélték a világ legjobb humorának – segítettek abban, hogy a kéjvonatos vidéki nevetségessé váljon a pesti utcákon. A vidéki volt az, aki megijedt a lóvasút tülkölésétől, a vidéki ette meg az osztriga kagylóját, a Kerepesi úti ruhakereskedő a vidékinek tartogatta raktáron azokat a különös szabású nadrágokat és kabátokat, amelyeket Pesten senki sem merészelt felvenni. Sőt az írogató detektívfőnök, a jeles Szombatfalvi Albert, ha a humor mezőjének kanyarította a tollat detektívtörténeteiben, a vidéki balekot szerepeltette a pesti pepita nadrágos csirkefogók között. Mert így volt az évtizedekig: a regényekben és a színpadon a vidéki csizmát hordott, és kerek ő betű volt a száján, a pesti úr cilindert viselt, a csirkefogó pepita nadrágot… A „kéjvonat” elrobogott Pest felé, és a vidéki remegve gondolt arra, hogy vajon nem jut-e arra a sorsra, mint a kalendáriumbéli János bácsi, akinek a csizmájából lopták ki a pénzét Pesten.
Volt, volt… Volt idő, amikor a vasúti miniszter csaknem ingyen hordatta fel a vidéket Budapestre, hogy legyen alkalma a vidéknek adóját befizetni Pestnek. Voltak okos emberek, akik kiszámították, hogy a vidék csak addig takarékoskodik a pénzével, amíg föl nem csalogatják a vasútra. A vasúti költségtől való félelem esztendőkig is odahaza marasztotta a vidék vágyakozó kedvét a kis falukban és városokban. Hát hadd üljön fel a vidék a vasútra, akár ingyen is, csak elinduljon Pestre. A Vérmezőn ökröt sütöttünk nekik (már csak ezért is érdemes volt Pestre jönni!), a Gellérten búcsút rendeztünk, a Népszínházban az „Ördög piruláit” játszattuk. Csak jöjjön az a vidéki!… A Kerepesi úti ruhás kézcsókkal fogadta a nénémasszonyt, Szikszay33 megduplázta a pincérei létszámát, és egész Budapest mosolygó érdeklődéssel várta a „kéjvonatot”, a kéjvonattal érkező vidéki bugyellárisokat. A Városligetben megolajozták a hintát, Glück Frigyes kiadta a jelszót a vendéglősök és fogadósok között: szeressük a vidékieket! És ő maga járt elöl jó példával a „Pannóniá”-ban, hogy esztendőkig is mint második otthonukra gondoltak vissza e szálló vendégei. Bár kinevettük a derék vidéket az ő furcsaságaival és félszegségeivel, de szerettük, megbecsültük, dédelgettük. – És Pest megerősödött, megnövekedett azon a pénzen, amit a vidék évtizedekig hűségesen behordott az aratás után, Istvánkor.
Álmos, magyarországi életmódunkba egykor trombitaharsogásként hangzott bele a Szent István-nap megérkezése. A nyár ünnepe, az utazások napja volt ez, bár a jó István király nem sokat utazgatott. Míg a többi ünnepek – fagyos karácsony a zöld fával, kalácsos húsvét a rózsavizes üveggel és a pünkösd a virágzó fákkal – leginkább odahaza marasztalgatja az embereket, első királyunk, István emlékezetére körülbelül ötven esztendeig utazott egész Magyarország. Bizonyos, hogy a kereskedelemügyi miniszterek is jobban értették a dolgukat a mostaninál, többet foglalkoztak a pesti idegenforgalom emelésével, mint Hieronymi úr. Hogy Pest naggyá lett, hogy fejlődött, és gazdag lett, azt a régi kereskedelemügyi miniszterek csinálták. A vasút, mint az ország legelső üzleti vállalata, maga csalogatta az idegent Pestre, és a miniszterek maguk is számon tartották a vidéki kékmándlisokat a távoli állomásokon. A vasút szuggerálta Magyarországra, hogy Istvánkor útra keljen…
Nagyon régen volt már ez. A pesti lakó nem rejtőzik el többé István-nap reggelén a szekrénybe, és az ökröt nem forgatják a Vérmezőn. A vidéki mintha megharagudott volna valamiért István napjára, többé nem ül vasútra e napon. A vonatok félig üresen közlekednek, vidékit aranyért sem találni a fővárosban. Az egész István-napi történet bevonult a magyar legendák közé, a cinkotai kántor és társai mellé. A rozsdavörös arcú amerikai, akit Gálos úr Pestre csalogatott, közömbös unalommal hallgatja a Bazilika harangjának megkondulását.
(1910)34
