A bécsi szennyes

Teljes szövegű keresés

A bécsi szennyes
A Nemzeti Színházban Csiky Gergely színdarabjait játsszák, meglehetős, magyaros sikerrel; az „Orient”-ben a cigánybanda a Gigerli-indulóval fogadja a színházból vacsorázni térő közönséget; Pesten és vidéken lábszár vastagságú sétapálcát viselnek a gavallérok; az írók Tolnai Lajos regényein épülnek, amelyekben e keserves-keserű, boldogtalan regényíró összes ellenségeit – persze, álnév alatt – megírja, és a Gyep utcai kis, földszintes házban, a város végén egy krajcáros, nem mindig nobilis, de végtelenül becsületes toll, a vidéki tanítónők akkori újságjába, a Képes Családi Lapokba így ír adatokat egy majdani becsületes és részletes irodalomtörténethez; a Népszínházban Konti József vezényli az Eleven ördögöt; a József körút még nincs végig felépítve; a képviselőházban a nyíregyházi követ, Vidlicskay József elmondja az első obstrukciós „éjféli beszédet”; Károlyi Pista télen is félcipőben, színes harisnyája felett felgyűrt nadrágban megy délután a Casinóba; a legszebb asszony Magyarországon Blaháné, és Ábrányi Kornél (az ifjabbik), a pesti lion, nők barátja, színes selyemövet hord karcsú derekán; Pilisi kisasszony lóháton járja be Magyarországot… Egy téli alkonyaton, még csak a belvárosi híres aranymívesnél égtek a lámpák, a Párisi utcabeli masamódok és suszterek a közeli serházban böngészték az esti lapot, amelyet a Ferenciek terén nyomtattak, és már délelőtt tizenegy órakor lezártak, ugyanezért az újság meg sem írhatta már a mayerlingi katasztrófát… (Emlékezetből írok, asszonyom, egy gyermek és egy bolond emlékezetéből, aki nem értett, de muzsikáját érzett francia verseket szavalt egy arcképhez, egy zongoratanítónőhöz, és éjszaka, egyedül, önmagához.) Tehát délután, téli alkonyon érkezett meg a hír Budapestre, hogy Vecsera kisasszony sötét szeme és férfias, hamiskártyásokéhoz hasonló fehér keze a Habsburgok dolgába, sorsába, történetébe oly végzetesen beleavatkozott,197 hogy emberöltőn át nem is lehetett sikere más hölgynek a monarchiában – Vecsera kisasszony hírnevét senki sem tudta megközelíteni.
Ámbátor ez romantika volt!
Rip van Winkle melódiái csengtek az ifjak és öregek szívében, délutánonkint az Aranykéz utcában megnyílott egy ablak, és álomszerűen lengő csipkefüggönyök mögül zongoraszó hallatszott, amit uracsok és nyugalmazott katonatisztek megálldogálva hallgattak; hófödte vidéki magyar városokban id. Dumas Sándor sorkötetes regényeit vitték haza a kis cselédek a kölcsönkönyvtárból, a szalonokban az érzelmes biedermeier korszak foteljei terpeszkedtek, Natália arcképébe voltak szerelmesek a kolostor diákjai… ifjúság, szerelem, mindennek románcos megértése: ez volt a helyzet, írná a történetíró, aki az emberi szívekről írná a könyvét. Királyfias, borzalmas, de fantáziagyújtó, az érzelem világában muzsikát ébresztő volt ama régi halála a drága hercegnek. Az elmék elgondolkodtak Mayerling és a vadászkastély felett, Bratfisch vágtató fiákerét követték képzeletben a tekintetek, a szaglószervek a báróné fehérneműjének különös párfőmjét érezték, a tapintók hajának, hattyúnyakának és bizonyára a legjobb és legdrágább bécsi harisnyájának érzetét képzelték, a fül dudorászó, nyűgös, gyermekes, érett férfit bolondító hangját hallotta, és a szívben pulpitusára lépett a kis karnagy, aki a nagybácsinak, Wittelsbach Lajosnak is dirigálta a zenekart az elzárt bajor kastély színházában.
Romantika volt ez és nagyúri szerelem. Az Edward néven uralkodott király havanna szivarjának füstje barnállott a vadászkastély hullái felett, a téli hajnalban a Bécs körüli erdőségekre letelepedett ködön hallani lehetett a férfias Andrássyak kopóinak csaholását, Pongrácz Lajos muzsikálását, a megsebzett medve bőgését a máramarosi hegyek között, pezsgő, kaviár, fiáker, ezresbankó, gyűrűs szivar, selyemharisnya, francia fodrász és régi szeretőm vállának színéhez hasonlatos gyémántgyűrű, ahogyan a nyolcvanas években a házmesterkisasszonyok és szegény költők, a Párisi utcabeli suszterek, élveteg szemű masamódlányok elképzelték az életet: ez volt ama elhagyott mayerlingi vadászlak mögött, ha a levonóképét az ablak üvegére ragasztották az akkori fantáziák.
A korszaknak jellemző halála volt a trónörökös végzete. E korszakban így éltek s így haltak a romantikus emberek. Pálmay Ilkát Poméry italában fürdetik, a Wahrmann fiúk barátja Péchy Andor, a Népszínházban páholybérlő Batthyány Elemér, a Mikádó-kertben az198 asztal tetején, egyetlen poharat nem érintve bokázik a primadonna, a „Kék Macská”-ban grófok verekednek a ringyókért fiákeresekkel, a házmesterek métresznek nevelik a leányukat, még Apponyi Albert is legénylakást tart az Újvilág utcában (igaz, hogy női szemek helyett az ifjabb Pitt könyveibe nézegetett itt), Szemere Miklós elhagyja a római nagykövetséget, mert Budapesten a legmulatságosabb az élet: muzsikás, bolondos, trikós, sámpányeres, nagyvilágias korszak, csak úrnak vagy kétes hírű nőnek érdemes lenni, farsang van nyáron, szerelmes, víg kedélyű királyfi poharazik Rákóczi vezéreinek unokáival… Mintha a mayerlingi forgópisztoly dörrenése az egész korszakot befejezte volna. Fázósan, felgyűrt gallérral, a fal mellett sietett haza a nagyúri publikum a bálból, a métreszek újra örök hűséget és engedelmességet esküdtek, és a házmesternével kártyát vettettek, a Párisi utca suszterei abbahagyták a hercegekről való ábrándozást a kis serházban, a masamódleányok haját meghúzta az anyjuk, mindenki munkájához fogott, adósságrendezéshez, kaptához vagy tanuláshoz… A trikó jó darabig céltalanul feslett fel tánc közben a régi Népszínház operetteiben.
Józan, szomorú és a regényes helyzetek iránt tökéletesen érzéketlen korunkban megint megszólalt a Buldogg-pisztoly Bécsben. Egy szegény herceg ismét elment az utolsó találkozóra, ahová csak királyfi vagy költő megy el, kereskedősegéd sohasem. Józantalan, ostoba és megvetett dolog korunkban az úgynevezett utolsó találkozás… Miért? Minek? Találkozni azoknak, akik elválni akarnak?… Régi, elmúlt szép délutánokról, virágokról, hervatag, gyönyörű kertekről, boldogtalanul hosszú, elfelejthetetlen ölelésekről, egymásnak mondott, szinte a végtelenségig emlékezetes szavakról újra megemlékezni?… Utazások képét visszahívni a múltból, illatokat, tájakat, amelyek úgy kísértek, mint az élet; szemeket, tekinteteket, ajkakat, homlokokat, hangokat, kéz- és lábmozdulatokat, amelyek egykor ételt és italt, mennyet és álmot, fájóan reszkető életet, boldogító szép halált jelentettek: miért visszaidézni, mikor lement a függöny, és az aktorok az öltözőben éppen azzal vannak elfoglalva, hogy a lovagcsizmát levonják lábukról, a színésznő füléről ledörzsöli a festéket, a súgó egy szempillantás alatt eltűnt helyéről, és az „Arany Oroszlán”-ban spriccerét hosszú kortyban issza…199
A Hofrát leánya, bizonyos Lotti, különben is szemérmetlen perszóna vala. Finomság, érzelem, költői elgondolás nélkül való némber, aki lelketlen kereskedelmi életet gondolt életének, hangverseny-énekesnő lett, mert foglalkozás kellett – tehetségtelen, törekvő, kapaszkodó, erőszakos, feltűnést kereső, olcsó gondolkozású hölgyi alak, aki bizonyára sohasem vette észre, hogy ősszel sárgulnak a Práterben a falevelek. Ismerem őt, itt jár-kel Pesten is meg Debrecenben is: a tehetségtelenség, az ordináréság, a feltűnni vágyás, ha nőnemű figurát ölt. Költészné vagy hangverseny-énekesnő lesz, a zsúron nyafog, atyjára, a Hofrátra hivatkozik, és váltózsírót szerez az öregúrnak. Fád, érzéketlen, szerelem és költészet nélkül való lénye hivalkodik, mint a körúti boltokban a gyári cipő. Házmesternek álma, cselédek esti megbeszélése, ponyvaregények finomtalan figurája, félreismerhetetlen párfőmöt használ, azt hiszi, hogy a fodrász a legfontosabb lény életében – ő veszi meg a napernyőt, a kalapot, amelyet áráért és feltűnőségéért senkire sem lehet rásózni, lelketlenül veri a zongorát, és míg énekel, arra gondol, hogy fürtjei fején rendben vannak-e, hízelkedik vagy pöffeszkedik a férfiakkal való társas érintkezésben – arckenőcs, divatáru üzlet, Mágnás Elza: ez volt ő, Lotti.
Az esti lap kirakatában e halott némberről fényképeket láttam. Trikóban, fürdőruhában, idegen, szemérmetlen férfiakkal hempereg a fényképész előtt. Lelketlen arcán a mosoly hasonlatos azon nők mosolyához, akik mezítelen, tiltott fényképeken szerepelnek, gyermekifjak és vének mulattatására.
Szegény, ábrándos, bolond herceg – vajon mit gondolt magában, míg e szennyes ruhát szerette?
Most meglakolt érte. Úgy járt, mint egy szobafestőlegény. Vitriolt kapott a szemére a külvárosban.
Szegény.
(1915)200

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages